Magyarországon négy-öt olyan hatalmas méretű kiállító intézmény – a budapesti Műcsarnok, a debreceni MODEM, a szentendrei MűvészetMalom és a szegedi Reök-palota – rendez időszaki tárlatokat, ahol egy-egy önálló műegyüttes bemutatása nagy próbatétel, nehéz vállalkozás a jelenkori művészet alkotói számára. E művészeti színtereken a műtárgyakat befogadó kiállítóterek nagysága, tágassága miatt általában életműtárlatok vagy egy-egy nagyobb alkotószakaszt reprezentáló, visszapillantó bemutatók rendezésére nyílik lehetőség. Ilyen nagyszabású kollekcióval vendégeskedett a közelmúlt éveiben a szegedi Reök-palotában mások mellett Kovács Péter, Aknay János, Szabados Árpád, Hérics Nándor vagy Nagy Gábor festőművész, s ehhez a sorozathoz kapcsolódott 2022 őszén Stefanovits Péter festő- és grafikusművész „részleges életművének” felvonultatása.
Az 1947-ben született, műveivel a múlt század hetvenes éveinek második felétől fellépő alkotó az ezredforduló óta készült, koncentráltan a közelmúlt egy-két évében, e meglehetősen zaklatott időszakban született, kiállításon még egyáltalán nem, vagy csak elvétve szerepelt műveinek válogatását tárta a Tisza-parti város közönsége elé. A szegedi palota teremsorai, a tág terek és a kisebb kabinetek kitűnő lehetőségeket nyújtanak a művészek és a rendezők számára az egyes műcsoportok elválasztására, a műtárgyegységek egymáshoz való viszonyának, kapcsolatának jelzésére, a jelentős művek kiemelésére és a sorozatok bemutatására – és ez szinte követelmény volt a műcsoportokra tagolt, a képetűdök hangsúlyos jelenléte által fémjelzett Stefanovits-munkásság parciális prezentálása esetében.
Németh Lajos művészettörténész professzor (1929–1991) – akit sajnos manapság már meglehetősen ritkán idéznek művészettörténészi körökben egy-egy kimagasló jelentőségű életmű elemzése során az egyik legfontosabb vizsgálati szempontként, elismerést jelző, kitüntető minősítésként fogalmazta meg, hogy az adott művész stílust, önálló stílust teremtett. Tehát nem bevált, átvett, korábban már ismert formai kereteket, mesterségbeli fogásokat alkalmazott, hanem önálló vizuális világot, szuverén eszközrendszert munkált ki eredeti mondandójának megjelenítéséhez és kifejezéséhez.
Nos, e kivételes, napjainkban már csak elvétve felfedezhető művészeti jelenség tanúi lehetünk Stefanovits Péter alkotásainak megközelítése és interpretálása kapcsán: alkotásai nem illeszthetők be az ismert stíluskategóriák skatulyáiba, mert formai meghatározóik szintetizált jellegűek, és e sok forrásból eredeztethető jegyekből egyéni szemléletű vizuális, képi összegzésekké alakított kompozíciók.
A források köréből mindenképpen meg kell jelölnünk a realista szemléletet – mert végső soron természetelvű, az ábrázolás, a leképezés metódusával élő az alkotómódszere –, valamint a szürrealista látásmódot, az expresszív kivetülést, esetenként a dadaizmus meghökkentő gesztusait és a kubisták mély értelmű kollázsleleményét, amelyek vívmányainak kamatoztatása révén a reális képi abszurditások Stefanovits Péter-i rideg univerzuma tárul fel a művek szemlélői, befogadói előtt. A képi atmoszféra mindig különös, a megjelenített motívumok a jól ismertség és a megütköztető furcsaság ambivalenciáit idézők. Ebben a képvilágban minden köznapi ünnepélyessé válhat, minden lehetetlennek tűnő megvalósulhat, úgy vélhető, hogy minden kapcsolódhat mindennel, és akármi átalakulhat önnön ellentettjévé, és a mindaddig természetszerű, magától értetődő dolgok titokzatosságba, megismerhetetlenségbe burkolódzhatnak. Nem nehéz felismerni ennek a reális, de valójában irracionális világnak legfontosabb, domináns és determináns mozgatórugóját: a transzcendenciát, és a valóságnak, a valóságosnak nevezett illuzionisztikus szféra feltárhatatlan, megfejthetetlen jelenségeinek megismerésére törő eltökélt szándékot – vagy legalábbis e jelenségvilág elhivatott művészi tükröztetésének intencióját.
Stefanovits Péter távoli asszociációs vidékekre invitáló motívumáradásában – egyszersmind az értelmezés labirintusában – bolyongva újra meg újra meg kell torpanniuk a hősöknek (a félbehagyott diadalívek országában) a koponyákkal díszített városkapu előtt, és furcsa díszletek szorításában kell hajlonganiuk a nagyérdemű gyér tapsára várva a légyszínház szereplőinek, itt érkeznek meg diadalittasan a szobordöntők a saját emlékművükhöz, miközben vidáman farol ki az egyik kanyarban egy gyermekjáték teherautó, a platóján agytekervényekkel, s nem kell már sokáig várni a kerti mulatságon sem: azonnal elkészülnek a friss falatok az ereklyegrillsütőben a szanaszét, mindenfelé feltünedező kis lelkek röpdösése közepette. E motívumok hatókörében a művek intenzív gondolati meghatározottságára, meditációs jellegére kell hivatkoznunk. A szerteágazó tartalmi, tematikai vonzatok, a történelmi hivatkozások, a szakrális vonatkozások, a látszólag hétköznapi jelenségek, a természeti elemek, az élő organizmusokká avatott rekvizitumok, s mindezek szimbolizációs áttételei hallatlan széles körű, változatos technikai arzenállal, anyag- és eszközhasználattal párosulnak: festmény, különböző, klasszikusnak ítélhető és új keletű eljárások alkalmazását tanúsító egyedi és sokszorosított grafika, vegyes technika, fotó, kollázs, applikáció, plasztikai igényű tárgyidézet vagy talált tárgy (illetve dokumentációja) kompozíciói jelennek meg egymás mellett. A technikai változatosság szükségszerű, miután a munkák megvalósítása, kivitelezésük is a fennálló lehetőségek által determinált, így például a sokszorosított alkotásokra gondolva – szitanyomatok és litográfiák készítése során – a létrehozás helyszínének, Stefanovits Péter esetében hosszú-hosszú évek óta a váci NALORS nyomda műhelyének biztosításától, technikai lehetőségeinek felhasználásától függenek.
Más anyag alkalmazásánál inkább a szabadtéri munkálatok a jellemzők, hogy a mérgező, maró anyagok biztonsággal alkalmazhatók legyenek (mint például az úgynevezett Clorox-művek létrehozásakor). Ugyanakkor egy képi ötlet gondolatbéli megjelenítése során az alkotás méretét, kivitelezését, materiális megvalósítását is befolyásolhatja, amennyiben az alkotás az alkotói képzeletben megjelenő mű alapján születik meg. Fontos jelenség a fotográfia alkalmazása, a munkákban való megjelenése. A fotó nemcsak „memóriasegéd”, képi emlékőrzés, dokumentum, hanem (különösen az elmúlt harminc évben) a digitális képrögzítés és sokszorosítás mindennapivá váló használatával az egyedi alkotás eszközévé is vált. Stefanovits Péter alkotásai azt tanúsítják, hogy érdekes, egyedi képi kapcsolatok jöhetnek létre a fotográfiák használatával, egymástól távoli tér- és időbeli képek egymásba hatásából. És még egy fontos mozzanat:
a szövegek, a feliratok, az idézetek művekben való gyakori feltűnése, amely az egyidejű fogalmi és képi kifejezés révén a két nyelv együttes, így nyomatékosított, erőteljes megszólaltatásának alkotómódszereként minősíthető.
A Reök-palota tárlatának előkészítése során az alkotói szabadság kérdéséről meditálva egy beszélgetésben fogalmazta meg Stefanovits Péter: „A viszonyrendszeréből hosszú ideje kiragadott és több alkalommal meghatározóvá vált, a politikai térfélről érkező fogalom, a szabadság hirdetése ellenére, maradván e kifejezésnél ugyan, de a művészi szabadság problémakörét az egyéni alkotói világ jelzőrendszerével kell megerősítenünk. Tehát a saját közegében művészi energiáit kifejtő, konkrétan más tényező által nem befolyásolt alkotó individuum művein keresztül érvényesülő megnyilatkozásokat nevezzük a szabad alkotások körének. Hangsúlyozva, hogy e szabadság viszonylagosságát a társadalmi, művészi közeg keretezi, és az egyén szellemi adottságainak köre, kulturális beágyazottsága befolyásolhatja. Ebben az értelemben beszélhetünk a tárlat legnagyobb számú műcsoportjának megszületéséről, a csoportosítás részeként. Ebben a szférában az alkotónak a fent körülírt szabadsága mellett olyan kérdéseket is meg kell válaszolnia, amit önmagának tesz fel. Így a mű célja, tartalomhordozó kifejezési rendszerének nyelvezete, vagyis az egyik örök létkérdésként akár Paul Gauguin képének címe: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? Aki ebben a körben keres válaszokat, annak a szabadság parttalan fogalmával nem lehet termékeny kapcsolódási pontja. Ezzel a felismeréssel szinte fel is oldható a művek mechanisztikusnak tűnő csoportosítása, osztályozása. Ennek ellenére az életmű alapos elemzésének indoka szükségszerűnek látszik, ha másért nem is, de az alkotói szakaszok időbeli elemzésének és értékelésének szempontjából.”
Ezek a tárlat katalógusában közreadott gondolatok kulcsot adhattak a korántsem könnyen feldolgozható Stefanovits-művek megközelítéséhez, és felmérhető volt – a szegedi, csak részlegesen reprezentált festészeti-grafikai munkásság ellenére – a következetes, évtizedek során kimunkált életmű kiemelkedő volta, s a jelenkori magyar művészetben játszott fontos szerepe, jelentősége is.
