Szaltó
Ha sikerül, előtűnnek a valódi képek, amelyeket szinte azon nyomban autentikusnak és értünk valónak is érzünk, majd továbbgondoljuk. Le kell merülni vagy fel kell szállni oda, ahol mindez a művészetegész előáll, abba az érzékeny szellemi és tapasztalati emulzióba, amelyben a kortárs jelentések felhői létrejönnek. Ez a figyelem navigálja a nézőt, aki már nemcsak különálló kortárs műveket lát, hanem világlátásokat, amelyek összeolvadnak és átalakulnak bennünk termékeny képi altalajjá. Így lesz érzékelhető, hogy egy-egy művésznek konkrétan mi dolga van e világgal, és az is, hogy egy-egy művész miként segíti hozzá a nézőt, hogy az ő jelentésvágya is teljesülhessen. A legjobb esetekben mindez együttesen hozza színre a világról alkotott magas és popkulturális tudásunkat, olyan természetességgel, amelyben rögtön otthon érezzük magunkat. Ebben a processzusban kontextusba kerül a teremtettség, avagy a világ születésének nézőpontja is, amely szinte felismerhetetlenül szunnyad bennünk. A jó kortárs művek által olyannak látjuk a világot, mint ami jelentésébe fogad, beenged, és felidézi az emberi létezés érzetét.
Minyó Szert Károly (MSZK) képzőművész, szabadkézi fotográfus, fénykerékpár-performer művészeti alkotásait az 1990-es évek elejétől kísérem figyelemmel. Művei a Tűzraktérben, a Tűzoltó utcai egykori független kulturális központban nyűgöztek le először, és hullámszerűen hatottak rám. Munkáiban kalandok várnak az érintetlen képi őstalajon. Ha Az Ezüst-tó kincse nem lenne indiánregény, akkor MSZK-műként kellene újjászületnie. Képeinek hullámai kráternyi mélységből indulnak, de nem félelmetesek, inkább tiszták és frissek, leheletnyi borzongással telítettek, amitől belénk nyilall a felismerés, hogy életünk megismételhetetlen és figyelmet érdemel. A szemlélőt többféleképp is visszatükrözik művei, miként a kút fölé hajoló ember alakját az égboltozat. Képeinek áradása a létezés gyengédsége felé tereli a figyelmünket, amit ezáltal a végtelen kibomlása jellemez.
A kortárs képrengetegből kitűnnek művei. Valamiképp az érintetlen fizikai természettel (vadnyugat) párhuzamos archetipikus lélektájakat idézik (mitológia), pedig nagyrészt nincs rajtuk más, mint bicikli, kanál, szék vagy egy-egy előtűnő alak, például egy bicikliző vagy egy táncoló pár. A képek áttételesen egyfajta ásványi fényt sugároznak. Döntően az ezüst (idő) érvényesül, a széleken a fehér vagy a fekete (döntő végpontok), és itt-ott mélyarany (cél), zöld (földi élet), piros (vér). Egy szurdok rétegzett falában hirtelen megvillanó ásvány (ezüst), oldalt fenyő (zöld), és mindettől a felfedező vére átforrósodik (piros). Titkos ikonográfiája az urbánus tárgykörnyezetben az emberi alaptermészet redőzeteit teszi láthatóvá. Egy vízben úszó arc, egy lépcsőn lefelé haladó alak, a néző szemébe tekintő kutya, a távcsőbe pillantó hózentrágeres férfiú (a felfedező, a kalandor, a tudós, a földmérő), az, aki a régihez az új világokat hozzávarrja.
Csiki-csuki Az MSZK-művek egy vizuális regény ablakai. Elindul az ismeretszerzési csiki-csuki: becsukjuk az elbeszélés ajtaját, amely kinyitja a látás ablakát; mi újranyitjuk a retorikai alakzatot, ahol egy képzeletbeli épület helyiségeinek bejárása közben az elmondani vágyott elmondhatóvá lesz. Művei vizuális és gondolati fejlesztések: egy átszerelt, átprogramozott retorikai startup, amely az addig láthatatlant teszi láthatóvá. A történet ugyanis nem lineárisan egymás mellé helyezett szavakon át bomlik ki, hanem a kép érzelmi, intellektuális, már-már taktilis erőterében robban be. Ez a robbanás termeli azt az érzelmi hőt, ami ellágyítja a nézőt, így nyílunk ki a kép által a világ felé. A hullámok önmagunkhoz sodornak: jé, nagyon is tudom, hogy mit jelent a felszín felé törni, a távolt fürkészni vágyakozva, kéz a kézben forogni egy táncterem közepén. Mindez olyan jó érzés, mint kincsre lelni. Megbontani a kinyíló rétegek jelentését, és osztályozni, hogy a kinyert tartalmak archetipikusak-e, családiak vagy saját szerzemények (öntudatra lelés). Az újragondolt retorika lényege a távlat, a felhívás, hogy kinézzünk a fejünkből, és áttörjük a látványosság, a spektákulum, az előre kimért jelentések alakzatait. Az MSZK-képek úgy érvelnek, hogy a természeten túl keressük azt, ami a természetet alkotja. A processzus lényege, hogy az állandó ár (mennyit ér) és a hozzárendelt érték (jelentőség) mellett mindig ott legyen az ásvány, a talaj valódi távlata (a lehetőség öröme). Ráadásul mintha az alkotó amellett is érvelne, hogy a közönséges halandónak is érzékelhetővé válhat az, hogy valami a Föld mélyében keletkezett (jelentésadás/talaj), vagy épp interplanetáris hírhozó (jelentésátvitel/ásvány).
A mélység potencialitása A rögzült létpillanatok képtalajokká, termőrétegekké alakulnak. A létpillanatok képek, történeteink tömörített fájljai. Általuk nemcsak az emlékek energiái lelhetők fel, hanem kirajzolódik a sors, amivel vagy azonosulni akarunk, vagy fel kívánjuk bontani a kötést. Történeteinkben ismerjük meg lényünket, és adjuk át magunkat a világnak. A legnagyobb történetek azonban ezen is túlnyúlnak: a világ keletkezését mesélik el. Miként lett a fény, keletkezett a világ anyaga: a kvarkok, az atomok, az ásványok (például az ezüst), és az érző és élő emulzióréteg (talaj), amelyből kinő a természet, ami a mélység potencialitását teszi láthatóvá. Leereszkedni az Égből, vagy előtörni a Föld mélyéből: a két lehetséges kiindulópont. Ezért az ember, miközben önmagát kívánja megérteni (felfogni), folyton hol felfelé, hol lefelé tekint (vonzódik, gravitál). A felszín a mélység következménye és megmutatkozása. A mélyben képek keletkeznek (sejtések), a felszínt az egymást követő történetek (események, cselekvések) alkotják.
Digitáliák S. O. S. jelei A felszínen fotók milliárdjai készülnek, osztódnak nap mint nap. A Földet övező digitális adatburok úgy borul ránk, mint a kozmosz paródiája. Nem esünk ámulatba tőle, nem érezzük, hogy létezésünk kulcsa azok megfejtése lenne. Ezek a digitáliák ugyan egyénhez kötöttek, de nem személyesek. Ikonográfiájuk semleges, döntően érdektelen. Elkészülnek, megosztódnak, lájkolódnak, kihunynak, amolyan gyors lebomlású képek, melyek nem csillapítják képéhségünket, nem teremtenek talapzatot. A jelentőségadás mint szelfi épp a jelentésadás ellentéte. A szelfi a lehanyatló kéz flashbackje. Az applikációk és a közösségi platformok képei nem tárolódnak az emlékezetünkben, nem épülnek be a képzeletünkbe, nem növesztik lelki-intellektuális-faktuális képeink, a képtalajok élő rétegét. Velük ellentétben a valódi művészeti-lelki-szellemi képek nemcsak különös jelnek tekinthetők, hanem szereplőnek is történelmünk színpadán. „Mindez a teremtő által a saját »képmására alkotott« teremtményi voltunktól az önmagukat és a világukat saját képükre formáló teremtményi voltunkig terjed” – vallja Thomas Mitchell
Mi a kép? A képek politikája című munkájában. Kritikai aspektusból szemlélve MSZK képalkotó startupja az antropológia által menedzseltnek és az ontológia által finanszírozottnak tűnik.
Képásványok és képtalajok Ha arra keressük a választ, hogy a művész miért ezt az irányt választotta, könnyen megtaláljuk. A képekkel való foglalatosság ősi emberi alaptulajdonság, tudatosan vagy tudattalanul. A semmiből előbukkanó rajzolatok ők, a nyomok, a valamik. A képek evolúciója megállíthatatlannak tűnik. Még voltak, sőt vannak titkai a rajzolt és festett képeknek, de már itt a fotográfia, a mozgókép, a telekép, és jelen van a digitális képek mindent elborító expanziója. A változás magával sodor mindannyiunkat. Mindig csak utólag értjük meg, hogy egy új képtípussal tulajdonképpen mit is találtunk fel – írja Vilém Flusser az automatizálás és művészi hozzáértés témájáról az Elektronikus média és művészi kreativitás című tanulmányában.
MSZK képásványokat, képtalajokat alkot. Művei úgy készülnek, hogy a világ történeteit a fény útjába helyezi, hogy azok képekké váljanak, és úgy működnek, hogy a néző által a képek történetekké, majd cselekvésekké alakulnak: képtalaj-előállítás. „A labormunka dicsérete: sötétkamra vagy napfénykontakt. Fotogramok; mostanában tárgyakat, betűket, szavakat, kombinált negatív montázsokat teszek az áradó fény útjába, a fény áthalad és becsapódik az általam fényérzékenyített felületekre, majd előhívom, ahogy az analóg fotónál szokás” – vallja a művész a folyamatról. „A fény szétválaszthatatlanul magával ragadja az anyagot” – ahogy Giorgio Agamben ír a fény testéről Studiolo című munkájában. A fény maga változik anyaggá, vagyis eggyé válik az anyaggal, formát adva neki, végül az ember önmagát is a fénnyel azonosítja.
Benne és rajta Azért érezzük műveit élőnek, mert valós idejű és kiterjesztett (múlt/jövő) kommunikációnkat is segíti a világgal. Kommunikációnkat a nyelvvel párhuzamosan képekkel valósítjuk meg. A nyelv az ember feletti, a kép az ember alatti ősi tapasztalat. A kettő között azonban tényleges különbség van. A nyelv által cselekvésben megnyilvánuló beszéd mögött céltudatosság, akarat húzódik meg. A kép azonban nem egyszerű vizuális tárgy, hanem kimeríthetetlen mélység. Megtapasztalása az érdeknélküliség és a teremtő bőség érzetét adja. Nemcsak megjelenik előttem és bennem, hanem néz is engem. Ebben a kint/bent tapasztalásban mi magunk is feltárulunk. A kép feltárulkozása érdek nélküli beszéd. Az MSZK-műveknek (is) köszönhetően végre azt a képi alaptalajt tapasztalhatjuk, amelyről mindig is sejtettük, hogy van, csak ritka, amikor ténylegesen benne állunk, rajta vagyunk, létezünk.
