Fotó: Szántó András
 

Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938)

A múlt század húszas éveinek elején, a spanyolnáthának keresztelt világjárvány végén, ami mellesleg több áldozattal járt, mint a világháború, elemi erővel szakadt föl a valóságtól látványosan menekülő, hedonista világstílus, az art deco, amelyet a Galéria új tárlata mutat be.

Szóval Párizs. A vigyázó szemek, a művészeké, München helyett már jó ideje Párizsra vettettek. És ott a címben Budapest is. Jellemzően nagyvárosi stíl volt az art deco – és határtalan. Jószerivel először vált nemzetközivé a művészet – az iparművészet. A szecesszió nemzeti romantikus felhangokkal dúsított magyarságát odahagyva, és a Tanácsköztársaság kényszeres internacionalizmusát felülírva tárult ki hirtelen a világ. Nem könnyen különíthető el a párizsi, a berlini, a New York-i és a budapesti dizájn. A lakberendezés, a hölgykelmék, a divatfrizurák tekintetében is alig, és a nyomtatott hirdetményeknél is legföljebb kis nyelvünk „varázsos elkülönbözöttsége” (Márai Sándor kifejezése) az, ami alapján magyarnak mondható az art deco falragasz.

Fotó: Szántó András
 
Vajon a névben ott volt-e ab ovo az egyszerre ki ha én nem arisztokratizmus és a függetlenség kozmopolita attitűdje; a hedonista dendidölyf és a tömegtermékként tetszelgő plágium, vagy csak az utókor társítja hozzá? Az egykorú kritikák majd minden mondatában ott feszít egy szó: modern. Noha már Kazinczynál, sőt Csokonainál is felbukkant, csak az előző század vége felé lett közismert, és ekkor, a XX. század elején vált divatszóvá.
 
A Magyar Iparművészet 1925. évi első, a nagy párizsi kiállítást bemutató számában Bor Pál írja: „A zsűri megköveteli a modernséget. Megtörtént például, hogy egy jó hírű művész műveit azzal utasították vissza, hogy nem eléggé modernek.” A másik tudósító, Györgyi Kálmán szerint Amerika épp e megszorítás miatt, hogy tudniillik előírták az abszolút modernitást, nem is vállalta a részvételt. A kiállító nemzeteket ő még aszerint sorolta, hogy a nagy háború idején mely szövetséghez tartoztak, és persze a magyar távolmaradást indokolva – mert szó, mi szó, mi sem voltunk ott – utalt Trianonra is. A németek kimaradása és a szovjetek részvétele mögött is politikát sejtett, de hamar nyilvánvaló lett, hogy az art deco a függetlenség stílje, majdnem mindentől szabad, leginkább a világnézeti tételektől, azoktól oly távol van, oly eltökélten negligálja őket, hogy még a l’art pour l’art bélyegét is elfelejtették rásütni. Naná, mondhatjuk, hisz nem is művészet – csak iparművészet. Nem is stílus – csak életérzés. Gyakran hozzá is mondják, vagy legalább gondolják: art deco feeling.

Berény Róbert: Modiano, 1929.

Az én időmből – boldogult úrfikoromból – valahogy kimaradt, mert a Tanácsköztársaság plakátjai és az ötvenes évek szocreálja között nem volt illő a folyamatot megszakítani. Idősziget, amit szépen körülfolyt a kultúrtörténet, úgy, mintha ott sem lett volna. Valahogy nem passzolt az izmusok és a posztizmusok közé sem. Ami azt illeti, tényleg nem lenne könnyű, mondjuk a concept artot az art decóból levezetni.

A Gesamtkunstwerk csúcsra járt, a XIX. századi Arts and Crafts mozgalmak még röstellték az ipari hátteret, a húszas évek tervezőművészei már hivalkodva álltak a gépek mellé. Nem kell sok belelátás ahhoz, hogy a zene, a tánc, a film és persze a grand art alkotásaiban is észrevegyük az art deco divatját. Bizonyára mindnyájunk képzeletében valami más jelenik meg, ha kimondatik. Sportautó vagy gramofon, fürdőtrikó vagy táncrevü, jazzszaxofon vagy szivargyűrű, svájcisapka vagy bubifrizura. Nekem leginkább a flipper jön be, meg persze a púder, a púder minden mennyiségben.

Bottlik József: Metropolis, 1927.

Hiába maradtunk távol a zászlóbontó tárlattól, a magyar művészek a németekkel és az amerikaiakkal együtt azonnal, mondhatni ösztönösen integrálták a stílt, meg sem várva, hogy neve legyen. Felteszem, a hivatalos fanyalgás olaj volt a tűzre. Láttunk már ilyet, nemdebár?

Jó plakátok születtek más időkben is, megkockáztatom, sokkal jobb plakátok; plakátabb plakátok azonban nemigen. A kor és a műfaj egymásra találása volt a húszas évek ideje. A társadalmi mondandót, a politikai felhangot, a filozofáló üzenetet, mintha jóféle lakmuszpapírra nyomtatták volna őket, úgy vonta ki belőlük a korszellem, s amit helyébe tett… Ne ütközzenek meg rajta, a semmivel fogom folytatni. Nem jelképesen, hanem tényleg. Ha art deco-plakátokat néznek, ne csak a formákat figyeljék, de a kimaradó felületeket, az üresen hagyott részeket is, ahogy a két félteke, a pozitív és a negatív tartomány párbeszédbe kezd. Minden igen annyit ér, mint amennyi az általa kiszorított nemek súlya. Kiszámított dekorativitás, rafinált aszimmetriák, eltúlzott perspektívák, merész kivágatok, színmeglepetések, drótkontúrok és mérnöki, már-már indusztriális megoldások. Férfias nők, nőies férfiak, édes, cigarettafüst-karikás szplín, elegáns sznobéria, a kuriózumok kedvelése, a másság felmutatása.

„PDC” aláírással Chicago

 

A „plakátlással” kapcsolatban gyakran említik: itt és most. Csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját, és hamar érvényét veszti, lejár a szavatossága, akár egy palack Ambrosia mustárnak, hogy valami kiállított konkrétummal is előhozakodjak végre. Aki ismerős a plakáttörténelemben, tudja, hogy nem föltétlenül van így. Helytől és dátumtól függetlenné, általános érvényűvé válhatnak – legalábbis az igazi plakátok. Egy idő után már nem az a fontos, miféle árucikket vagy eseményt reklámoztak valaha, nem is a megrendelő vagy a producer zsebe, hogy tudniillik tele lesz-e vagy üres marad, hanem az idő, amelyben megszülettek, és az alkotó, aki mögöttük áll. A kor és a személyiség, ami és aki hitelessé teszi őket. Az itt kiállított munkák, na jó, legalábbis a zömük, odahagyva eredeti funkciójukat az alkalmazott művészet területéről szépen átvonulnak az autonóm kultúra világába. Kegyelmi pillanat; transzfiguráció, a plakát színeváltozása. Mintha előző életek tükrébe néznénk, fölismerve bennük a grandiózus periodicitást pandémiástól, háborústól, világválságostul, és persze magunkat is, ahogy mindebből ki akarunk maradni.

Réz Diamant Tibor: Atlantis, 1927.

Hadd soroljam az egyéniségeket, a művészeket, akiket az art deco emelt föl, akik átvették, továbbgondolták, átlényegítették a plakátműfajt. Irsai István, Molnár C. Pál, Lukáts Kató, Csemiczky Tihamér, Bottlik József… Az Orion-plakát… Kozma Lajos, Konecsni György. A kivéreztetett ország az építészet, a tárgykultúra, a lakberendezés terén nem nagyon konkurálhatott a győztesekkel, a plakátok, az ephemerák szintjén azonban állták a versenyt honfitársaink.

Fotó: Szántó András
 
Hadd mondjak hozzájuk egy franciát: Cassandre. Másfél hónapja talán nem jutott volna eszembe, pedig a legnagyobb art deco-ikon, azért mondom mégis, mert Harkivból indult, akkor még úgy mondták, Harkov… És Berény Róbert és Bortnyik Sándor. Akkoriban, 1925 táján jöttek haza a politikai emigrációból, és nemcsak műveikkel hozták el a Berlinben és Weimarban megismert modernizmus szellemét, hanem elméleti írásokban is szorgalmazták az új tervezési elveket. És fórum is lett hozzá. Révész Emese tanulmányából listáztam ki, hogy a kiállítás címében jelzett időszakban, vagyis 1925 és 1938 között tizenhét különböző képző- és iparművészeti folyóirat jelent meg az országban.

Konecsni György: Budapest fürdőváros, 1936.

1929-ben a Magyar Grafikában Rosner Károly írja Bortnyik egyszavas Modiano-plakátjai kapcsán: „Ha a nyugati metropoliszok autóstatisztikáját nézzük, látjuk, hogy milyen nagy tömegek járnak ma autón, ezekre kizárólag akkor számíthat a reklámozó, ha plakátjaiban az úgynevezett »Blickfang« elgondolást tartja szem előtt.” A mai üzenős „kékplakátok” parttalan szöveghömpölygésére gondolva a majd százéves intelem mintha éppen felejtődne elfelé.

Tábor (Taupert) János: Meinl tea, 1929.

Nem fontoskodnék tovább, de a fontról azért írnom kell. Az art deco a modern tipográfia megújulásának kora is volt. Köszönet a kiállítás kurátorának, Katona Anikónak, hogy az arculathoz nem választotta, hanem terveztette a betűt. Katyi Ádám stílszerű, szép fontjai láttán a sejtés, hogy tudniillik a galériák, meg persze a designstúdiók vegykonyhájában már a fedőt emelgeti az art deco-reneszánsz, igazoltnak látszik.