Nomen est ómen – a szimmetria meghatározó szerepéről próbálok tehát bölcselkedni. Vessünk először egy futó pillantást az alkotóra, elvégre cikkünk célja az ő bemutatása is. A vizuális művészetekben iskolázatlan szem számára is nyilvánvalóak a két fül közt szabályosan elhelyezkedő gömbölyded fej rekvizitumainak jellegzetességei. A szimmetriatengelyt kijelölő orr, a későbbi duplikációkat finoman előrejelző orrlyukakkal, ennek, tudniillik az orrnak határozott függélyességét ellenpontozó horizontálisan (landscape formátumnak aposztrofálja a digitális új világ) megjelenő száj. Horkay-kiállításokat járva, Horkay-oldalakat lapozva, Horkay-szájtokon szörfözve a friss ismerős is magától értetődő természetességgel konstatálja, hogy szinte kizárólag szembenéző arcképeken jelenik meg.
A jelképmagyarázatokon felnőtt látogató már mondja is a leckét: nyitott, szívesen megmutatkozó, kapcsolatokra kész, extrovertált személyiség. Az imént ígért bemutatás mégsem intézhető el ennyivel, Horkay magyarországi ismertsége ugyanis jóval elmarad attól, ami az alkotások kvalitása alapján megilletné. Képzőművészeti tanulmányait Krakkóban Tadeusz Kantor (igen, a Halott osztállyal híressé vált Kantor) növendékeként, majd a Dán Királyi Képzőművészeti Akadémián a fametszetkirálynál, Palle Nielsennél végezte. Legfontosabb, vagy legalábbis leghíresebb művei is külföldön készültek, ráadásul nem is őt, inkább Peter Greenaway nevét fényezték a kitüntetések, amelyeket ezek a munkák elnyertek. Horkay a walesi filmguru megbecsült látványtervezője volt.
A manapság Budapest, Berlin és Révfülöp közt ingázó művész szerteágazó pályájának bemutatására aligha vállalkozhatnánk, egy késői korszak és azon belül is csak egyetlen műfaj, amiről szót kerítünk. Az írásunkat illusztráló, a szöveget meg-megszakító plakátokról lesz szó. Mondhatnánk, hogy egy kicsit azért bonyolítsuk a képletet: a plakátokról és a szimmetriákról. Mindkét dologban van valami rendellenes. Horkay István akkor kezdett el plakátokat csinálni, sőt tette meg az einsteini, 1+1=3 képlettel operáló, intellektuálisnak nevezett film nyomán intellektuális plakátnak aposztrofált műfajt XXI. századi œuvre-je főcsapásának, amikor a plakát éppen elkezdte szép, lassú agóniáját.
Új, frissebb, és persze olcsóbb médiumok vették át a plakát szerepét. Már nem az utcán szerzik be a híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek. Szóval voltak, akik úgy képzelték (e cikk szerzője sem kivétel), hogy nincs is már plakát, valami nosztalgikus, szép vágyálom van helyette, plakátszerű képeket fest, rajzol és főleg photoshopol néhány múlt századból itt maradt néni és bácsi, egymásnak mutogatják őket, és könnybe lábadt szemmel idézgetik, amit a főiskolákon, a képzőn meg az iparon tanítottak nekik: a XX. század művészete. Csókolom, mondják a gyerekek, ez itt már a huszonegyedik. Aztán jön a mi emberünk, és akkora lendülettel újítja meg a szakmát, hogy tátva marad a szájuk. A szánk.
Ez a plakát persze már nem vagy csak áttételesen nevezhető az „utca művészetének”, önálló kiállításokon, nemzetközi biennálékon és leginkább az internet közösségi oldalain tündököl, és efemer sajátosságai sem a klasszikus plakátok curriculum vitae-je szerint íródnak; a klasszikus „kinyomtatják – fölragasztják – átfirkálják – leszaggatják” sorozat helyett Horkay maga tervezi át újra meg újra az opusokat. Vannak plakátjai, amelyek nyolc-tíz verzióban léteznek úgy, hogy kézzel fogható, kiprintelt változatuk talán nincs is, így aztán a méltatást-bírálást feladatul kapó kolléga sem tudhatja, melyiket tekintse eredetinek vagy épp véglegesnek. És valamijük még nincsen ezeknek a plakátoknak: nincsen megrendelőjük. Nem kliensek elképzelését követik, és eszükbe sem jut megszívlelni art direktorok, sztájlisztek és éceszgéberek utasításait, igaz, nem is várja tőlük senki, hogy egy párt diadalmaskodjék általuk, vagy egy megbízó zsebe degeszre tömődjön. Hogy következésképp az alkotó zsebe sem dagad, azt esetünkben – a függetlenség megváltására gondolva – csak kicsiny rossznak értékeljük. És nagyon nagy jónak.
A Horkay remake-ek, önátiratok legaktuálisabbja: Állítsátok – állítsuk – meg Arturo Uit! Facebook-fotókat lájkolok: a berlini béketüntetés szájmaszkos résztvevői Horkay-plakátokat lobogtatnak. Végigfut az interneten a plakátláz; már Harkovig ér – ó, Cassandre városa! –, már Kijevig – talán tovább is. Vajh, a gelendzsiki dácsában megértik-e majd a cenzorok? S meg merik-e mutatni az új karfiolkirálynak?
Kollázsok, idézetek, újraértelmezett fotóátiratok, dinamikus képi alá- és mellérendelések, továbbá önállósuló, sajátos rendszerekbe foglalt tipográfia. A dada és a posztmodern násza. A diabolikus boschi vízió az ismétlődő kataklizma magába rántó időspirálja. A Kurt Schwitterstől kölcsönzött fabetűs idézetet („dada” – kövér Bodonival szedve) Facebook-logóként vállalja. A dekonstrukció szabadosságát, a quodlibet anarchiáját hirdető ősizmus azonban posztmodern regulákat kap, amelyek a plakát tradicionális jellegzetességeiből, s persze az alkotó személyes vonzalmaiból fakadnak. Ezek a regulák pedig (sejtem én, hogy csak kívülről nézvést azok) szoros kapcsolatban vannak a szimmetriákkal, játékosan megjelenítve, olykor a felmagasztalásig srófolva formai létezésüket, tartalmi megmutatkozásukon azonban évődve, ironizálva, filozófiai hozadékukat olykor idéző-, olykor meg zárójelbe téve. A legszembeszökőbb a plakátok antropomorfizáló hajlama. A dolgok szelíd iparkodása vagy megátalkodott törekvése, hogy emberarccá változzanak. Metszetkivágatok, fotók, valódi és virtuális tárgyak – hol nagyanyáink padlásuniverzumából (ne felejtsük, az a plakát hőskora is!), hol meg a világháló most születő elmesziporkáiból. Testté lőnek, hogy megmutassanak egy addigi funkciójuktól merőben különböző diszciplínát. A Lautréamont boncasztalán sorjázó tárgyak üzenete nem túl bonyolult: egy meg egy az három. A szimmetria, különösen, ha a rend és a szabály szigorával társítjuk, összefüggésben áll az ideológiai és a politikai szférával is. Naná: a mindenkori hatalom jelképe a makulátlan szimmetria, akár ötágú csillagként, akár horogkeresztként tündököl. Képesek-e másban gondolkodni a tekintélyuralmi rendszerek? A dölyf, a gőg, a fennhéj felmutatása mellett – ilyenek vagytok – a szarkasztikus kétségbevonás meg az ironizáló bölcselkedés egyaránt szimmetrizálva történhet.
A szerző grafikusművész, író
