„Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.” (Ludwig Wittgenstein)
Életmű és új szakasz – Czene Márta művészete
Mintegy húszéves múltra tekinthet vissza Czene Márta életműve. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolából (ma Szakgimnázium) a „diplomamunkájával” jutott be a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára. Ez a festmény két félmeztelen, klasszikusan megfestett fiatal embert (férfit és nőt) egymással szemben állva ábrázol, oldalnézetben, egymástól kellő távolságra. Testükön sebek vagy/és tetoválás. A rendkívül precízen, fotórealista módon, mégis klasszikus-reneszánszos felfogásban megalkotott mű jelezte, hogy a tizenkilenc éves művészt az emberi alak, arc, test és az emberi viszonylatok érdeklik. Szakmailag már ekkor magabiztosan lépett a majdani pályájához vezető útra. Alkotói munkásságát csupán alakították, s nem alakították át egyetemi tanulmányai. Személytelennek tűnő csendéletek – a tanulmánytól inkább a csendélet, semmint a tárgy filozofikus megfogalmazásáig –, térrészletek és portrék, ikonszerű, szentkép-
karakterű alakok jelezték a tanulás útját.
A képépítés, a képpel való építkezés módozatairól kialakult, kiérlelt elképzeléseivel robbant be a hazai képzőművészeti közéletbe. Korai festői időszakában képpárokat, főként téglalap formátumú kettős képeket festett, gyakran egy arc, alak és egy látszólag érdektelen tárgy vagy helyszín mellett. Ezek a fiktív történetek, képelbeszélések olyan összefüggésrendszereket kívántak megmutatni, amelyek gyakran csak az álomban feltörő, atavisztikus emlékképekben érhetők tetten. Ezért használt már 2007 után a minuciózus, németesen pontos festészeti megoldásokkal tárgyakat, utcarészleteket az emberi alakok, félaktok, arcok mellé sorolva (Szelet, Csak egy pohár, 2012). A Sötét képek sorozaton vagy a Timeline vonulatán ezek az összeépülések szinte filmsketchekké váltak. Gyakran élt a hideg, szinte monokróm alak és a mélysötét, erőteljes színvilágú tárgyias darab közti kontrasztokkal. A gigantikus hosszúságú – 20 × 820 centiméter méretű – Timeline című munkáján már ez a filmszerűség a maga tökéletességében jelenik meg. Úgy nézzük végig a festményszalagot, mintha vetítőben ülnénk, különböző tónusú, kivágású képek sorjáznak előttünk. Ráadásul mindenki a maga saját történetét „olvashatja ki” a képsorozatból.
Az álomszerűséget Tatai Erzsébet tanulmánya láttatja legjobban: „Czene Márta festményeinek álomszerűsége felépítésükben, narratív szerkezetükben és ikonográfiájukban, illetve ezek összjátékában ragadható meg. Festményeinek túlnyomó része több, egymástól függetlennek tűnő jelenetből áll. Az összeállítás módja természetesen többször változott, ezáltal az összekapcsolásra való reflexiót is felkínálja, de a jelenetek közötti kapcsolat minden esetben titokzatos, sohasem egyértelmű. A festményeken, a filmekben és az álmokban azonban minden lehetséges – így ez a képalkotási módszer önmagában még nem záloga, és nem kizárólagos sajátossága az álomszerűségnek. Főleg, ha figyelembe vesszük – akár a stíluskérdéseket leegyszerűsítve is –, hogy a művész mindvégig hiperrealista festésmódra törekedett, amikor a képen valamilyen elidegenítő effektus által a »realizmusok« kérdésére reflektált. A fotószerűségre törekvés ugyan nem zárja ki az álomszerűséget, de érthetővé teszi, hogy sokan a filmes analógiát részesítették előnyben – noha a montázs ott másként viselkedik, mint a festményen. Míg a filmben segíti az eseményszövést, addig a festményen – a hiányok, szakadások láthatóvá tételével – csak a rejtélyességet fokozza. Czene álomszerűsége azonban sosem szürrealista.” (Új Művészet, 2020/6)
Álom és film kapcsolata változatlanul érdekli Czenét, aki rengeteg fotót készít – és talál is –, melyeket e képmontázsokhoz felhasznál. Korábban csak festett formában, az utóbbi években azonban a fotó bele is épül a képbe, s így sajátos varázslat történik, a néző nem veszi észre, meddig tart a fotó, és honnan kezdődik a festmény. A hetvenes-nyolcvanas évek egyik nagy holland sztárfestője, Ger van Elk használta előszeretettel ezt a játékot, bár az ő fotóbeépítései inkább montázsjellegűek voltak, Czene pedig ezt az eszközt az áttűnés megjelenítésére (lásd álom) használja fel. Ilyen volt a 2020-as Inda galériabeli Elengedési gyakorlatok címet viselő kiállítás néhány installációja is (Nem történt semmi, 2020). Volt az Inda galériabeli kiállításnak egy érdekes installációja, melyben Czene Márta képzőművész családjának állított emléket (Művészcsalád, 2020). A többgenerációs festőcsalád (dédnagyapa, nagyapa, nagyanya, illetve apa) hatása a művész bevallása szerint sajátos helyzetet teremtett alkotómunkájában, hiszen az ő művészi kvalitásuk elismerése mellett kellett a saját útjára lépnie. (Különösen a mostanában újra felfedezett ifj. Czene Béla, a nagyapa festői világa hathatott erősen rá, és bevallása szerint ennek transzformálása tartott igen sokáig.)
Az Inda Galériában kiállított munkák egyik monumentális csoportja volt a Bejárás című, kétteremnyi rajzi anyag. Szén- és ceruzarajzok, tusmunkák különböző papírméretekben. Ezeken a különálló, mégis egymásra ható műveken két fontos megfigyelést, tapasztalatot szerezhetünk. Egyrészt Czene Márta visszaemelte, visszahozta a hetvenes évek pop-hiper-reál testrészletvilágát, amely Magyarországon Baranyai András és Lakner László korai műveihez köthető. Másrészt lenyűgözheti a nézőt az a technikai (és anatómiai) biztonság, ahogyan például a művész egy test- vagy arcrészletet szénnel megold. (A kortárs képzőművészeti szcénában csak Robert Longo szénrajzait tudom ezekhez hasonlítani.)
A fekete is szín, amint ezt Czene Márta már számos munkáján bizonyította. Ez év nyarán új anyagot próbált ki: a tustechnikát, mely a rajzosság és a festőiség egyenrangúságát kínálja. „A nyáron kezdtem el tussal kísérletezni. Korábban ritkán használtam akvarellt, az előző kiállításomon volt pár olyan munka, de alapvetően nem volt jellemző, hogy ilyen anyagokat használjak, egyáltalán az, hogy papírra dolgozzam. A festék is, amit használok, kicsit máshogy folyik – írja ezekről a műveiről Czene Márta –, mint ahogy irányítani lehetne, mintha saját akarata lenne. Vagyis a véletlen irányítja, és ahogy én kezelem, az pedig egyfajta irányított véletlen. Nyilván ez a fajta – másfajta – kontroll, melyet az anyag használata kínál, összefügg mostani életünk, s azon belül a család harmóniáját is szabályozó kontrollal. Az ember szeretné irányítani az életét, kontrollálni a dolgokat maga körül, beosztani az idejét, racionálisan kezelni a problémáit, haladni a projektjeivel, de közben az élet nem így működik…” – kapcsolja össze a művész a festészeti gondolkodásmódot, az anyagváltást az őt körülvevő problémákkal.
