Kolorisztikus realizmus

 

„Kívülről jött” festő Lajta Gábor, hisz jogászdiplomával indult neki a képzőművészeti életnek. Amatőr státusát azután egy bécsi művészeti egyetemi tanulmányév, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója-beli tagsága, majd önálló és csoportos kiállításai oldották fel. Lajta annak az 1980-as években induló festőgenerációnak a tagja, amely már nemcsak az absztrakt vagy realizmus között választhatott, megnyílt előtte a transzavantgárd, a konceptualizmus, a minimal vagy épp az organikus absztrakció számos mellékútja is. Lajta kezdetben egy geometrikus – ám ösztönösen vagy épp tudatosan a látványból kiinduló – vonulat irányába haladt. Ezek voltak „ajtó”-képei, melyeken a geometrizált teret valójában egy szögben záródó fénycsík mértanias alapja rajzolta ki. Ezt az irányt a bécsi egy esztendő nyomán expresszív, figuratív művek sora követte, melyeknek betetőzése az 1995-ös budapesti Balassi Galéria-beli, majd a balassagyarmati Horváth Endre Galériában megrendezett kiállításai voltak. Ezeken a tárlatokon összegezte először az addig megtett utat (az utazást nemcsak jelképesen, hanem algériai útjának jegyzetrajzanyaga segítségével is). Mint a 2019-es műcsarnoki katalógusban olvasható: „Festészete az 1990-es évek elejétől fokozatosan lett egyre reálisabb. (…) Jellegzetes témája az 1990-es években az izolált emberi alak, később a sokfigurás nagyvárosi, éjszakai jelenetek, olykor valamilyen narratívába ágyazva.”

 

A narratíva, azaz a történetmesélés, és annak fázisszerű, több szituációra bontott formája már egészen fiatal korában érdekelte. Mivel mindig is vonzódott a filmhez (amatőr filmeket készített, képszerkesztője volt majd egy évtizedig /1982–1990/ a Filmvilágnak, melyben számos cikket is publikált), ezért ez a fajta mesélő, elbeszélő képi világ közel állt és mind a mai napig közel is áll hozzá.

 

A Szinyei Szalon és a párizsi Magyar Intézet 1997-es Akt és tér című tárlatán azok a bizonyos szeparált aktok a minimalista térben R. B. Kitaj, Francis Bacon és Freud hatását mutatták, legalábbis ami figura és tér viszonylatát illeti. A következő évek – és a közben megszülető barátsága az akkor még Párizsban élt Csernus Tibor festőművésszel – új indíttatásokra ösztönözték. A filmszerű, szcenírozott figurák, történések, a koncertjelenetek (Nox-sorozat) a maga által kolorisztikus realizmusnak nevezett út végigjárására sarkallták. Lajta programfestő, amennyiben – akár másik választott mestere, Molnár Sándor – feladatokat, témákat, bejárandó utakat jelöl ki a maga számára. A teljesítendő program a felkészülés, a témakeresés, a színbeli és kompozíciós kísérletek, majd az összegző sorozatok formájában jelenik meg. Ilyenek voltak a nagy koncertképek és a hozzájuk tartozó éjszakai tájak, a Sziget Fesztivál csarnokainak vagy épp az ott zajló koncerteknek a képei. Ilyenek a színházi próbákat bemutató jelenetek, a szalonok világát (szeparék) ábrázoló kettős-hármas kompozíciók, a Perszephoné és a Salome antik vagy bibliai világát mai tanulságokkal elegyítő kompozíciói. És persze a sorozatok eddigi összegző csúcsműve a nyolc nagy méretű festményből álló, Az oroszlán nyelve képtörténet. Lajta évekig járta a Budapesten eltűnt francia diáklány (Ophélie) utolsó éjszakájának helyszíneit, szinte bűnügyi alapossággal derítette fel, s rögzítette rajzokban annak a kriminális éjszakának az útvonalát, míg 2015-ben elkészült a nyolctagú sorozat, melyet a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében mutattak be. Természetesen ezek a nagy ívű projektek nem akadályozták, s ma sem gátolják abban, hogy rengeteg – nem csak felkészüléshez szükséges képvázlatot készítsen, vagy melléktémát dolgozzon fel. Ilyenek a Margit-szigeten, a zebegényi tájban, a metróaluljárókban, utcasarkokon rögzített képélmények.

 

A kolorista realizmus – ahogy ő saját irányát meghatározta – a színek kutatására, a valóság eseményeinek felfedezésére és e kettő összekapcsolódására jellemző irány. 2020-ban Balatongyörökön kiállított kis képeinek fő témája maga a szín. Ezek a kis méretű, az absztrakció és a figurativitás határán álló alkotások bizonyos értelemben hasonlítanak egykori algériai útirajzaihoz. A kevés mint eszköz, a szín mint domináns képépítő elem egy új irány előképeiként jelentkezik e munkákon.

 

Ugyanakkor ismét megjelenik – szinte idősíkokra bontva – az utca, az utazás, a hétköznapi élet apró mozzanatainak mint alapvető életélménynek a leképezése. Ezekből villantott fel néhány új darabot a B32 Galéria és Kultúrtérben rendezett 2021-es kiállításán.

 

A cangiante színhasználat (színváltás), mely a 2000-es évek egyik fontos festői eleme volt, most más értelemben, a felbomló, térbe olvadó alakok érzékeltetésénél jelenik meg. Lajta egy ízben már festett nagy méretű oltárképet a dombóvári evangélikus templom részére (Emmausi vacsora, 2014), s az a megbízás szellemi elköteleződésétől nem állt távol. Mindig is érdekelte a spirituális-transzcendens gondolkodásmód, s ezek a filozofikus élmények – mint a Biblia, a Tibeti halottaskönyv, az indiai filozófiák – műveinek jó részében, ha áttételesen is, de fel-felbukkannak. A kereső ember, a találkozások másokkal, az élet és halál mezsgyéjén való létvívódások Lajta emberi és festői magatartásának is részei. Kitaj festészete kapcsán írja: „Lehet, hogy nem tudja átlépni, de úgy látszik, ebben a pillanatban, amit tenni lehet: a küszöbön állás.” Ez Lajta élet- és művészetfilozófiájának is fontos gondolata.

 

Lajta Gábor új, nagy méretű sorozat, sorozatok megfestésére készül, talán a következő években láthatók lesznek ezek az új művek is. Sturcz János így jellemzi az alkotót a művészről írt kötetben (Mai magyar képzőművészet, Faur Zsófi, Ráday Galéria, 2009): „Lajta újfiguratív festészete a jelenkori magyar művészeti szcéna egyik leghitelesebb, legkövetkezetesebben végiggondolt és végigfestett életműve.” Betagozódása és egyben különállása a művészeti közegben sajátos helyet jelöl ki számára a kortárs művészetben. Elméleti és szakmai felkészültsége okán meghatározó alkotóvá vált az elmúlt évtizedek során.