◼Honnan ered a képzőművészethez való kötődésed?
Debrecen mellől származom, a szüleim Létravértesen élnek. Édesanyám varrónő, szerintem tőle örökölhettem a manualitásomat és az affinitásomat. Művészember vagy művészettel foglalkozó nem volt a családunkban. Bennem már viszonylag korán kialakult, hogy ezzel szeretnék foglalkozni – a szüleim pedig arra buzdítottak, hogy olyasmit csináljak, amiben sikerélményem van, és ami boldoggá tesz. Olyannyira támogatták a terveimet, hogy művészeti gimnáziumba járhattam. Onnan Egerbe mentem egy évre, majd második próbálkozásra felvettek a Képzőművészeti Egyetemre.
A Képzőn Radák Eszter osztályába kerültem, ami nagyon sokat segített, mert nagyon jó osztály volt a miénk. Az elsőtől az ötödik évfolyamig sokan jártak ide. Mindössze 19 éves voltam, jóval fiatalabb szinte mindenkinél, maga a nagyváros is igen nagy megrázkódtatást jelentett számomra, ezért különösen fontos volt, hogy ilyen jó közegbe kerültem. Osztálytársam volt többek között Nemes Marci, Gosztola Kitti, Szinyova Gergő, Hollós Ádám, Horror Pityu – ennek az első két-három évnek, amíg velük napi kapcsolatban voltam, sokat köszönhetek.
◼A tengeri vagy sivatagi növényvilág – pálmák, hínárok, különféle bokrok – jellegzetes, felismerhető figurái a képeidnek. Hogyan találtál rá erre az egyedi, mediterrán fantáziavilágra?
A téma az Erasmusszal jött, negyedéves voltam, amikor 2012-ben Spanyolországban töltöttem az ösztöndíjas időszakomat Bagi Attilával, aki egyben a párom is. Személyes, magánéleti szempontból erős, pozitív emlék ez, a környezet, a spanyol mentalitás is nagyszerű élményt jelentett: befogadó és figyelmes viszonyulást érzékeltem – nagyon mást, mint amit itthon megszoktam. Szép helyen voltunk, anyagi problémáink sem voltak – olyan, szinte édeni állapotban éltünk ez alatt a fél év alatt, amilyet azóta sem tapasztaltam. Innen ered a mediterrán motívum, amely először a pálmafa volt: a magasba törő, karcsú, mégis monstrumszerű növény. Persze ennek a benyomásnak körülbelül két évet ülepednie kellett, mire eljutottam oda, hogy állandó motívumként kezdtem el használni.
◼A pálmán kívül egyéb növények is felfedezhetők a képeiden. Mi ez a furcsa szerzet a legújabb műveken?
Az utóbbi időben a velvícsia (Welwitschia mirabilis) nevű növényt használom. Más a viszonyom hozzá, mint ami a pálmákhoz fűzött, hiszen ezzel a növénnyel sohasem találkoztam, mert nem jártam Afrikában, ahol őshonos. Csak belefutottam az interneten. Régen azt hitték róla, hogy emberevő növény, és szemétkupacra emlékeztető monstrummá nő. Az a különlegessége, hogy két csíralevele van, amelyek folyamatosan nőnek, miközben a végei folyamatosan száradnak el, halnak meg. Ez számomra különösen érdekes: ott van a sivatagban ez a növény, amely él, növekszik, közben pedig állandóan meg is hal. Hihetetlennek tűnik az is, hogy ebben a sivatagi környezetben, ahol forróság van, szárazság, pára, és nagyon kevés a rovar, ami segítené a beporzást, mégis már több ezer éve él ez a faj, és túlél bennünket is.
Egyszerre emlékeztet a párkapcsolatokra és a művészetre – a klasszikus görög művészetre, az ókori kultúrára is –, amely velünk együtt állandóan jelen van, és változik. Nagyon megtetszett nekem, hogy egy növény létezése hogyan tudja ilyen lírai vagy kissé romantikus módon megfogalmazni azt, amire én az emberi kapcsolatokban vágyom.
◼Az ambivalencia, hogy ez a növény egyszerre él és nem él, az, hogy nem ismered a folyamat irányát – ez az egész furcsa, kettős érzetet kelt. Egyszerre tűnik hívogatónak – jó ránézni – és félelmetesnek is.
Egyébként is jellemző rám, hogy mindig valamilyen ambivalens érzésből indulok ki. A mostani képeimnél sokat gondolkodtam, és csak utólag jöttem rá, hogy pontosan miről is van most nálam szó. Úgy gondolom, hogy ez az elmúlt két év hatása: egyrészt furcsa és nyomasztó volt ez az időszak, közben mégis volt egyfajta jóleső melegsége az otthon töltött időnek – ez is ambivalens érzést keltett bennem.
Ráadásul az én szüleim mezőgazdasággal foglalkoznak, vannak földjeink – ez is olyan kétarcú dolog: egyrészt kizsákmányoljuk a természetet, közben pedig az mégis életet ad, nekem is, a szüleimnek is. Ez a teremtés és pusztítás – ami egyszerre van jelen – hozza az újabb képeimen az elsivatagosodott tájat – messzinek tűnő (mint egy sci-fiben), mégis a közeljövő. A szüleim állandóan arról beszélnek, hogy ez érzékelhető az éghajlatváltozásban, és hogy már alig-alig tudnak felkészülni egy-egy időszakra.
◼Különösen érdekes szerintem, hogy bár növények szerepelnek a festményeiden, azok mégsem tájképek vagy csendéletek, hanem egyértelműen portrék. Ez nagyon egyedi felfogása a témának.
Igen, ez valóban így van, erre törekszem. A frontális elhelyezés is ezt erősíti, illetve ezek a növények nem teljesen úgy néznek ki a képeken, mint ahogyan a valóságban, hanem a maguk módján valamilyen emberformát próbálnak felvenni.
Azt hiszem, azért ábrázolok inkább növényeket, és nem embereket, mert az emberi testet az életben vagy egy fotón sokkal érdekesebbnek látom annál, semhogy festészetileg foglalkozzam a témával. Arra azonban mégis törekszem, hogy a növényeimet felruházzam emberi tulajdonságokkal, hogy legyen bennük emberszerűség. A belső tulajdonságok sokkal jobban izgatnak, mint bármilyen gesztus vagy a test maga.
◼Volt olyan korábbi sorozatod, a Splash (Artkartell, 2019), amikor konkrét emberek portréját idézted meg növényekkel.
A portrék akkor a pálmalevelek különböző növekedési fázisai voltak, és ezeket úgy próbáltam megfesteni, hogy akkori műteremtársaimat (és saját magamat) jelentsék; Rózsa Lucát, Dér Adriennt és Bagi Attilát. Közel állnak hozzám, mint barátok, mint szakmabeliek, akiknek a munkáit nagyon tisztelem és szeretem (most már negyedik éve csináljuk együtt a Púder-kiállításokat is). Együtt vagyunk ebben a művészeti közegben, és ennek a helyzetnek furcsa, kezdeti fázisát akartam burkoltan formába ölteni. Úgy gondolom, nagyon sok esetben – nemcsak a művészi pályán – erős és bonyolult a kezdeti időszak, tele egzisztenciális nehézségekkel.
◼Fontos kifejezőeszköz a festészetedben a torzulás, a deformáció jelentősége – mit igyekszel kifejezni ezzel az állandóan torzult képpel?
A torzulás elég régóta jelen van az eszköztáramban. Gondolati háttere az, hogy a megismerésnek a furcsa, emlékalapú torzulása nagyon érdekel. És az is, hogy ezek a torzult emlékképek hogyan módosítják vagy akár építik a személyiséget.
◼Ha már a módosult valóságképeknél tartunk: a sci-fik vizuális hatása is leolvasható a festményeidről, ez főként a háttér kicsit földöntúli, lebegő, néhol pszichedelikus felfogásában érhető tetten. Miféle inspirációt jelent neked ez a fajta látványvilág?
Ez mulatságos, mert a sci-fi a páromtól, Atosztól jön, nagyon szereti ezeket a filmeket és könyveket, ő ismertette meg velem is mélyebben ezt a világot. Nagyon tetszik sok esetben a narratíva mellett a vizualitás is: hogy egy-egy táj vagy egy-egy tér esetében milyen szépen megjelennek azok a torzulások, amiket én is szeretek ábrázolni. Legutóbb például a David Lynch-féle régi Dűne volt rám nagy hatással. Megragadott többek között az a gondolat, hogy a Dűne bolygón a melange nevű fűszernövényt termesztik, amelynek hatására az emberek hosszabban élnek, a jövőbe látnak, és hogy aki fogyasztja, annak kék lesz a szeme, az érzékei kifinomulnak. A növény termelése, a harcok, amik ezt a folyamatot övezik, ez mind nagyon szép volt.
◼Különös lehetett így utólag szembesülni egy olyan komplex, elképzelt világgal, amelyben ennyi minden visszhangzik a te művészetedből is.
Nagyon érdekesnek találom, hogy egy sereg olyan tulajdonság, ami engem foglalkoztat, ezekben a sci-fikben is megjelenik, méghozzá felerősítve. Lehet, hogy a túlzás miatt van, amit mostanában én is használok a kompozícióimban, és ezért válik végül szinte abszurddá, de mégis ott van a csírája a sci-fikben is ezeknek a komoly kérdéseknek.
◼Korábban élesen elválasztottad az előteret-hátteret, amivel formai játékra (kollázsszerű hatásokra, absztrakcióra) is lehetőséged adódott. Milyen a képrétegek viszonya az újabb munkáidon?
Mostanában az előtér-háttér kevésbé különül el, szervesebben van jelen mindkettő a képtérben.
A kollázsszerűség is finomabban, puhábban kap szerepet a képeken. Az absztrahálás továbbra is a háttérben történik, abban merül ki, hogy a háttérben megjelenő formavilág – azaz maga a táj – kitöltése geometrizált, és ezt a részt a színhasználat helyezi inkább térbe. Számomra ez a réteg inkább absztrahált, korántsem olyan kidolgozott, mint a központi téma, a növények.
◼Milyen témát, érzeteket dolgozol fel a legújabb munkáidban, milyen kérdések érdekelnek most?
Továbbra is a velvícsia és a sivatagos táj áll munkáim középpontjában, ám a kezdeti általános, disztópikus jövőképemet mostanra sokkal jobban átszövi egy személyesebb gondolkodásmód. Az utóbbi időszakban elkezdtem gondolatban a szülőhelyemmel foglalkozni, azzal, hogy honnan jöttem.
Érdekes helyzet ez a számomra, hogy van egy vidéki szála, múltja az életemnek, de most már jó pár éve itt élek Budapesten – különös érzés, mintha kétféle életem lenne. Biztos rásegített ezekre a gondolatokra az elmúlt év is, a maga lelassulásával, visszahangolásával, ami előhozta megint a vágyat a vidéki nyugalom iránt. Mindenesetre furcsa elgondolni, hogy van egy múltunk és van egy törékeny, pillanatnyi jelenünk, a jövő pedig olyan elképzelhetetlen. Egyszerűen nem tudok belegondolni a jövőbe.
