◼A szekértáborcsatákat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen is rendre megvívják. Önt kívülről nézve mégis meglepő összhanggal választották meg rektorrá.
Magam is meglepődtem… Talán közrejátszott ebben az is, hogy tíz éven át az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Vizuális Művészeti Intézetét vezettem, ahol a rajztanárképzésre építve sikerült a művészeti oktatás teljes, akkreditált palettáját kialakítanunk, és friss, dinamikus képzési hellyé vált Eger. Ha az ember megtette a dolgát, maga is érzi, vissza kell vonulnia. Én is így tettem, és három éve más viszi az intézetet. Azóta csak tanítottam, írtam egy könyvet, és azt hittem, így is folytatom majd. Az igazat megvallva, váratlanul ért, amikor megkerestek, hogy pályázzam meg az MKE-rektorságot, és ahogy közeledett a kiírás időpontja, egyre többen kapacitáltak a Képzőről, és nem csak a hozzám közelebb állók. Ritkaságszámba megy az ilyesmi a magyar szellemi életben, és azt mertem feltételezni, hogy a szakmai teljesítményemen és intézményépítési tapasztalatomon alapult ez a viszonylag pozitív hozzáállás. Végül úgy döntöttem, ha belülről senki nem pályázik, akkor belevágok. Őszintén szólva magával ragadott a készülődés: egyre izgatottabban törtem a fejem a terveimen, konzultáltam a tanszékekkel, tanulmányoztam az egyetem honlapját, amelyen egyébként nagyon szakszerűen minden fontos történeti, tantervi, minőségbiztosítási, adatszolgáltatási dokumentum elérhető, és végül formába öntöttem az elképzeléseimet, és beadtam a pályázatomat.
◼Miről szól a pályázata? Tartja is magát hozzá?
Az anyag nagyon részletes, kitér az oktatók korfájára, a szakok bővítési lehetőségeire, a Kisképzővel való viszonyra, a gyűjteményekre, a könyvtárra, a kapcsolati hálóra, a hazai és a nemzetközi pozicionálásra. Minden, amit ebben leírtam, hivatkozási alap lehet. A pályázatomban szereplő tervek közül talán az egyik legnagyobb változást a Képzőművészet elnevezésű új szak beindítása jelenti. Tudni kell, hogy Magyarországon a bolognai rendszer bevezetésekor a művészeti egyetemek nagy része megmaradt az osztatlan képzési formánál, így a Képzőművészeti Egyetemen ötéves, osztatlan képzésben válhat valaki önállóan alkotó művésszé Szobrászat, Festészet, Grafika, Intermédia vagy Restaurátor szakon. Külföldön azonban számos helyen osztott képzésben zajlik a művészeti oktatás, és a hazai felsőoktatási palettán is több osztott rendszerű művészeti képzés indult el. Ezért a Képzőn is egyre nagyobb az igény olyan képzés beindítására, amely mind a külföldi, mind a hazai hallgatók számára lehetővé teszi az átjárást. Emellett egy új szak arra is lehetőséget ad, hogy az egyetem reagáljon a folyamatosan változó művészet kihívásaira, ahogy ez történt 1990-ben is, amikor megalakult az Intermédia szak. Korunk művészetét gyakran a műfajok határterületén zajló kísérletezés jellemzi, az installatív megoldások alkalmazása, de az időalapú, performatív, a zenét és hangművészetet alkalmazó műfajok is egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak. Az új szak beindítása ezek oktatására is lehetőséget teremt, komoly hiányt pótolva ezzel a magyar művészeti képzésben. Szerencsére már az előző vezetésnek is feltett szándéka volt egy új szak indítása, így közös eredmény, hogy máris befejeződött az akkreditációs folyamat, és örömmel jelenthetem be, hogy jövőre el is indítjuk a Vizuális művész alap- és képzőművész mesterszakot.
◼A pályázatában az egyetem külkapcsolatai is kiemelten szerepelnek.
A Képző számos, elsősorban európai egyetemmel működik együtt, ami nagyrészt a klasszikus erasmusos hallgatócserén alapul. Feltett szándékom a kapcsolati hálót Európán kívülre is kiterjeszteni. Ez Egerben elég jól sikerült. A pályázatomban tételesen felsoroltam azokat az egyetemeket, amelyekkel a Képző rangjának megfelelő, működőképes kapcsolatrendszert lehet kialakítani. Az indonéz és a tajvani képzőművészeti egyetem már jelezte is ebbéli szándékát. Tudnivaló, az Erasmusszal két-három éve Európán kívülre is lehet pályázni. Egy hallgatónak egy-két félévet más kultúrában megmártózva teljesíteni: motiváló tényező, életre szóló szakmai-szellemi tapasztalat és egy nemzetközi szakmai kapcsolati háló megalapozása lehet.
◼Motiválni hazulról is lehet…
Ma a Képző jelentőségéhez mérten kevésbé van jelen a magyar kultúra térképén, mint a Zeneakadémia vagy a Színművészeti Egyetem. Pedig kiváló kiállítóhelyeink vannak: a Barcsay Terem, az Aula az Andrássy úti főépületben, a Parthenón-fríz Terem pedig az Epreskertben, a szobrászok birodalmában, de jobbára csak a bennfentesek, a szakma tud róluk. Ennek változnia kell – ezt a pályázatomban is kiemeltem. Például minél több helyszínen kell megmutatnunk magunkat. Első lépésként ezért amikor hallottam a Bartók-projekt mintájára a Margit körúton alakuló, a bezárt üzletek kulturális hasznosítását, galériák nyitását célzó Margit Negyedről, gondoltam egyet, és a kancellárral együtt elmentem a polgármesterhez, hogy a Képző szívesen részt venne ebben. Hamar kitűnő helyiséget kaptunk. Alapításunk százötvenedik évfordulóját ünneplő jubileumi évünket így ennek megnyitásával kezdhetjük, és ettől kezdve a hallgatóink itt is bemutathatják munkáikat. Azóta az I., a III. és a XI. kerület szintén megkeresett kiállítási lehetőséggel. A Magyar Képzőművészeti Egyetem százötven éves jubileuma, s az, hogy itt tanult vagy tanított a magyar képzőművészek java Szinyei Mersétől Körösényi Tamásig, sokféle megemlékezést, éves ünnepségsorozatot indokol, amit már az előző vezetés részben megtervezett. Az ünnepi eseményeket egész tanévben folytatjuk, emellett ez a jubileum kiváló alkalom az alumnushálózatunk fejlesztésére is, amit én kiemelten szeretnék kezelni. A régi hallgatókkal való kapcsolattartást nagyon fontosnak tartom, ugyanis az alkotóként, tanárként dolgozó egykori képzősök olyan szakmai hálózatot alkotnak, amelynek révén az egész országot elérhetjük, ráadásul segítségükkel megtalálhatjuk a legtehetségesebb fiatalokat, akik majd hozzánk jelentkezhetnek.
◼A pályázata tetszést aratott. Az egyetem szenátusa közel kétharmados többséggel megszavazta.
Mondjuk úgy, hogy meggyőző fölénnyel kaptam bizalmat. Ebből arra következtetek, örülnek az elgondolásaimnak.
◼Nem érzi mégis a hátrányát annak, hogy kívülről jött?
Kétélű dolog ez. Hátrány, hogy nem ismerem a részleteket, észreveszek azonban hibákat, mert nem szokta meg a retinám. A két helyettesemmel egyetértésben csupán megszokásból nem viszünk tovább felesleges terheket, inkább haladunk az elfogadott pályázatom szerint. Természetesen olyan embereket hívtam magam mellé, akikkel bizonyítottan tudok együtt dolgozni. Volt egri kollégám, Orosz Csaba, aki a művészetpedagógiára tette fel az életét, átjött az itt éppen megüresedett tanszéki helyre. Ismerve elkötelezettségét, az egész oktatási struktúrára való rálátását, kiegyensúlyozott habitusát, őt kértem fel oktatási helyettesemnek. Általános rektorhelyettesnek pedig Szurcsik Józsefet, akivel szintén dolgoztam együtt Egerben, de ő már évek óta itt vezeti a Grafika Tanszéket. Ő ismeri a belső viszonyokat, személye biztosítja a folytonosságot.
◼Apró módosításokban gondolkodik tehát, radikális változtatásokat nem tervez?
Szerintem nem tesz jót egy intézménynek a markáns beavatkozás. Az apró részletek folyamatos javítgatása, újrahangolása célravezetőbb. Ráadásul a Magyar Képzőművészeti Egyetem szakmailag kimagasló intézmény. A magyar képzőművészek java dolgozik itt, igen magas színvonalon. A markáns egyéniségek munkájának összecsiszolását, közösségként való működtetését tartom inkább feladatomnak. Azt szeretném elérni, hogy mindenki magáénak érezze ezt az intézményt. Mert szerintem valóban érdemes közösségben gondolkodni. Tudom, nem könnyű, de volt részem benne. Megéri.
◼A politika felől nem fogalmazódott meg radikális igény?
Nem. A pályázatomat a minisztériumban is elolvasták, és annak alapján terjesztették fel a kinevezésemet a köztársasági elnök elé. A koncepciómat világosan kifejtettem, kifogás nem érte. Sőt, a tervekben szereplő infrastrukturális igények támogatására is ígéretet kaptunk, ugyanis helyszűkében vagyunk, ezért épületeket kell venni, valamint komoly felújításokat is el kell végezni a műemléki épületeken.
◼A Képző többéves uniós programnak is a vezetője. Ezt is viszi tovább?
Hogyne, ez egy nagyszerű elgondolás. A cél az, hogy európai művészeti egyetemek között partnerségi viszony, összecsiszolt képzési struktúra alakuljon ki, és abba később egyre több intézmény bekapcsolódhasson. Egy európai képzési hálózat jönne így létre, egy Európai Művészeti Egyetem, amelyben a hallgatók félévenként más-más intézményben próbálhatják ki magukat, majd a diploma megszerzésére visszatérnek az anyaintézményükbe. E terv megvalósíthatóságát vizsgáljuk ennek a hároméves programnak a keretében a római, a drezdai és a rigai képzőművészeti akadémia részvételével, és – hangsúlyozom – a Képző vezetésével. Az összehangolással persze csínján kell bánni, hiszen az az egyéni jegyek rombolásával is járhat. A társintézmények közt mostanra egyetértés van abban, hogy csakis a sajátságokat megőrizve, ugyanakkor az adminisztratív akadályokat elhárítva lehet egy ilyen jellegű képzést elindítani. A legnagyobb elismerés illeti elődeimet, hogy fáradságot nem kímélve belefogtak ebbe a munkába másfél évvel ezelőtt. A program jelenlegi szakaszában kezdődnek
a diákcserék, a napokban utazik hét-hét hallgatónk két hétre Rómába, Drezdába és Rigába, és érkeznek onnan hozzánk. De ez még csak a próba, jövőre már egész félévre jönnek, illetve mennek a mieink.
◼A pályázatából is kiderül, hogy többször járt a Távol-Keleten alkotóként és oktatóként egyaránt. Honnan jön ez vonzalom a keleti kultúra iránt?
Tulajdonképpen a véletlen hozta, hogy elkerültem Keletre. Meghívtak Tajvanba, és ennek köszönhetően nem sokkal később Japánba, ahol egy tóparti bambuszerdőben kellett helyspecifikus műveket létrehoznunk. Ez a művésztelep nemcsak szakmai szempontból volt meghatározó az életemben. Korábban a klasszikus land art-műveket ismertem főleg, és így meg sem fordult a fejemben, hogy a bambuszerdőben fellelhető anyagokból is lehet dolgozni. De itt ez volt a feladat. Közel egyhetes vívódás és bizonytalanság után tisztultak le bennem a dolgok. De ehhez el kellett engednem az Európából hozott berögződéseimet, és ráhangolódnom a környezetre. Ott értettem meg, pontosabban ott éreztem rá, mennyire más a keleti ember viszonya a világhoz, a természethez. Ez ugyanúgy megnyilvánul a teaszertartás kifinomult kultúrájában, jelképiségében, mint a japán résztvevőkkel való eszmecserében. Az itt készült munkámmal végül magam is, a szervezők is meg voltak elégedve.
◼Ez a mű, a Zene szúnyogoknak a tó felszínére elhelyezett zenélőbambusz-installáció. Végül is mi lett a sorsa?
Három hónapig zenélt, és utána lebontották. Mára ez nekem természetes. Arra az alkotói hozzáállásra, hogy egy munka elkészítésekor ne az örökkévalóság lebegjen a szemem előtt, hanem a múlékonyságban, az efemeritásban leljek örömöt, a keleti gondolkodás döbbentett rá. Életem nagy tapasztalata volt ráérezni ennek ízére, megérteni, hogyan fakad ebből a szépség. Én Erdélyben, a Hargita lábánál, a természet közelében, avval harmóniában nőttem fel. A gyermekkoromban még élő népi kultúra természethez való viszonya valójában nagyon közel áll a keleti szemlélethez. Ezért ennek a japán művésztelepnek és általában az ázsiai természetművészeti rendezvényeknek az eszmeisége olyan közeg, amelyben eleve otthonosan mozgok.
◼Ugorjunk mintegy két évtizedet előre. 2020-ban az indiai Gudzsarátban elég érdekes installációt épített: Szent házat – trágyalepényből.
A helyi agilis polgármester az ott élő, nemzetközileg jegyzett művésszel szervezte azt az egy hónapos szimpóziumot, amin én is részt vettem. A helyi gyárak fa-, fém- és műanyaghulladékából kellett dolgoznunk. Én törött raklapokat használtam. A helyi kolostorban szent teheneket tartottak. Indiában a szent tehenek etetése is külön szertartás, és persze szent a trágyájuk is! Ez adta az ötletet, kértem háromezer trágyalepényt, és azzal egyenként beborítottuk a megépített ház falát. Belülről ledfény szivárogott ki a volt brit közigazgatási és börtönépület bírósági termére. Mindez együtt volt a műalkotás. Egy helyi asztalossal ketten készítettük. Meggyőződésem, ő is alkotásnak fogta fel a végén a munkát, pedig egy szót sem értettünk egymás nyelvén.
