Idén október 21-én került sor a rendezvényre, melynek során három új időszaki kiállítás nyílt a város több helyszínén, köztük elsőként Baksai József Újrakezdés című egyéni tárlata.

Fotók: Baráth-Szabó Evelin
 

Festmények és grafikák egyaránt fogadnak a Kert Galéria kétosztatú galériás terében, ahol az utóbbi két évben készült alkotásokból mutatnak be, többségükben máshol korábban még ki nem állított műveket. Zaklatott tekintetű, távolba révedő, szenvtelen arcok sora; szárnytöredékek, bikafejek, áldozati állatok, céltalanul lebegő alakok és alakzatok – akár így is leírható lenne a tárlat, amennyiben csak elsődleges jelentésrétegét kívánnánk felfejteni. A melankolikus alakok azonban mozdulatlanságukban is elevenséget rejtenek: mozdulatlanok, mégsem statikusak. A képmezőket betöltő színek és formák erős lüktetést, elevenséget kölcsönöznek a térnek. Van valami kettősség, sajátos paradoxon Baksai József alakjaiban. Rémülten révedő arckifejezésük által elénk tárul a búskomor, önmagába burkolódzó melankólia, mely emberi arcokban megjelenve elveszettséget, kilátástalanságot, reményvesztettséget sugall.

Az arcok és az alakok számkivetettként való ábrázolása mégsem vált ki ijedtséget vagy borzongást a szemlélőből. Mintha Baksai keze tudatosan állítaná meg az alkotás folyamatát azon a ponton, amikor a nézőben megfogalmazódik az empátia, az együttérzés és a közös sors kérdése az ábrázoltakkal. Mindezt a különös élményt fokozza az a belső derű, amely a kétségbeesett arcok mögül sugárzik: a tekintetből, a fejtartásból vagy az arcállásból – a képmezők zord, erőteljes zárórétegei mögül érkező tisztaságból, őszinteségből. Van valami időtlenség Baksai József alkotásaiban, még akkor is, ha ikonográfiájuk távoli korok előzményeihez, ősi ábrázolásokhoz köthető, kifejezésmódjuk pedig kortársakat idéz. Műveinek ideje nem a látványban keresendő, hanem sokkal inkább a kifejezőerőben. Ott, ahol a művekhez közel lépve a műalkotás elemi szintjén megáll az idő és egy távoli kor, egy messzi múlt vagy jövő kortalanságába vezet. Alakjait úgy zárja be képmezőibe, mintha szárnya vesztett rabok lennének.
Különösen érvényes ez az állítás arra a hat nagyméretű papíralapú munkára, melyek a kiállítás bejárási irányának megfelelő második teremben, a hosszú oldalfalon sorakoznak (Aganippé, Szégyen, Szótlanul, Szorongás, Újra látom, Apadó víz). Egymáshoz egészen közeli installálásuk fokozza a műegyüttes drámai erejét, s a hatás még erősebb a rögzítésük által: a méternyi arcrészleteket bemutató rajzok mindössze egyetlen ponton kapcsolódnak az őket tartó dróthoz, ezáltal síkbeli pozíciójukat „felmondva” hol finomabban, hol erősebben kunkorodnak ki a fal síkjából – több nézőpontból érvényesülve megsokszorozzák nemcsak térbeli érzetüket, hanem félelmet, borzongást keltő hatásukat is. Ez az installációs megoldás azt a rétegzettséget okozza és fokozza fel, amely Baksai József festésmódjára is oly jellemző: azokat a plasztikai minőségeket felmutató sűrű festékhordással készült olajfestményeket idézi, melyek esetenként már nem is festmények, de még nem is szobrok.
E matériába öltöztetett képképzetek Baksai filozófiájáról, gondolatvilágáról árulkodnak: jelenségekről, melyek már nem a múlt részei, de még nem is a jelenünk velejárói. Éles és puha, szinte homályba vesző formahatárok, amelyek majdnem zord alakokat ölelnek. Kételkedő, de kétségtelen jelenetek, melyek szereplői hol csendes, máskor mégis ordító lények és létjelenségek – csakúgy, mint színei és felületei, melyek hol puhán lágyak, hol szaggatóan kiabálók.
 A kiállítótérben jogosan érezhetjük, hogy minden bent tart, mégis minden kitaszít. Az összkép teljes, ám van a művekben valami szándékos befejezetlenség, egyfajta nyitott lendület, transzcendensen emberfeletti, valamit a földi létünk utáni szférákból visszafejtő, mégis a mindennapi valóságunkban reálisan groteszk. Valami, ami a kiállítás címadásában is benne lévő szellemi és lelki újrakezdést úgy fogalmazza meg, hogy az üdvösség elérését, a tisztább létállapotokat Baksai – korábbi sorozataival ellentétben – nem romlott világunk számlájára írja, hanem az egyéni felelősség szintjére helyezi: arra ösztönöz, hogy a hibát és a megoldást önmagunkban is keressük.
Ez pedig kétségtelenül könnyedebb és talán teljesíthetőbb lelki teher, mint a külső tényezőkben látni a bajok okozóit. Talán ebben rejtezik a fajsúlyos képmezőkből lehelet finoman áradó derűs attitűd, mely a kiállítótérből kilépve cselekvésre, szerencsés esetben a megoldások irányába mutató tettek mezejére lépésre készteti a látogatót.

 

Baksai József Újrakezdés című kiállítása a Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában (5000 Szolnok, Gutenberg tér 12.) november 30-ig tekinthető meg.