Bács Emese Városrészletei
Az üveg és a járókelők, avagy finom erőszak III., 2012-22
Ezt a művész maga mint egyféle „finom erőszakos cselekedet”-et fogalmazza meg: „Időnként átnézem munkáimat, elő szoktam venni és átfestem, vagy pontosabban tovább alakítom azokat a képeket, amelyeket nem érzek tökéletesnek, kifogásolhatatlannak vagy befejezettnek. A ráfestés, átfedés, beavatkozás némiképp erőszakos cselekedet is egyben, mert valamit megsemmisítek, de közben újat is hozok létre, vagyis átváltoztatom. Ezért is szoktam finom erőszaknak nevezni e sorozatom darabjait és azért is, mert ez olyan szimbolikus cselekedet, mint a hétköznapi emberi kapcsolatokban, amikor az egyik ember az erőszakosságával, jellemével letámadja a másik embert, vagyis belemegy a másik aurájába, beférkőzik oda ahová nincs joga, és hatást, nyomást gyakorol rá.”
Ám az ő esetében a szimbolikus cselekedet nem másik ember auráját sérti meg, hiszen ezek a képek a saját munkái, amelyek újraírására mindenképp joga van. A saját munkák újraalakításának szokásával Bács Emese nem áll egyedül. Számos művészről tudunk, akik átfestették saját munkáikat, s olykor már felmerült az a jogi kérdés, vajon meddig a művészé a saját műve, például utóbb hozzányúlhatnak-e magántulajdonban vagy múzeumban őrzött művükhöz. Ebből már számos galiba is származott. Csak néhány magyar példa: előfordult, hogy El Kazovszkij még álló kiállításain is belefestett a képeibe, Szilágyi Lászlótól sem mindig ugyanazt kapták vissza a gyűjtők, mint amit elvittek egy tárlatra, mert közben átdolgozta azt, s amikor Omara egyik bécsi, már felinstallált kiállításának képeibe belefestett, még rendőrt is hívtak.
Bács Emese A szegény alvó medve, 2022.
A szenvedélyes alkotófolyamat ellenére Bács Emese tehát állandó kontroll alatt tartja művészetét. Az átdolgozott művek esetében a régi alkotásokra különböző tárgyakat: hálókat, üres gyógyszerleveleket, fonalat, fadarabokat vagy akár flitteres, fényes anyagokat applikál. Mivel témái is a hétköznapokból elkapott pillanatok, így ezeket a hétköznapi eszközöket médiumként is alkalmazza. Kerüli az esztétizálást, amit ő így fogalmaz meg: „Az általam felhasznált anyagok mindennapisága szándékaim szerint demisztifikált képi világot hoznak létre, amely ezáltal csökkenti a távolságot az alkotások és az érdeklődők között.”
Képein nem az élet kiemelt, jelentős pillanatait, hanem a szürke hétköznapok legáltalánosabb történéseit és jeleneteit ábrázolja. A művészet történetében a XVII. századi holland festészetben kaptak nagy szerepet az élet teljesen hétköznapi jelenetei, ekkor emelkedtek a festészet allegorikus műfajaival egyenrangú szintre a tájképek, a zsánerképek, a csendéletek. Korábban lebecsülték ezeket a műfajokat, mondván a puszta valóságot másolják, nincs bennük semmi emelkedett, noha az igazsághoz tartozik, hogy a németalföldi festészetben az itáliai idealizálással szemben korábban is erős hagyománya volt a kicsiny dolgok hatalmának.
Bács Emese, Egy város története II, 2022.
A flamand festészetről Brueghel kapcsán találóan írja Hamvas Béla A láthatatlan történetben: „A flamandok szükségesnek tartják hangsúlyozni azt, hogy a világtörténelem legnagyobb pillanataiban sem szűnik meg a »kicsiny« dolgok jelenléte. Az embernek a gyermeket tisztába kell raknia, szükségletét el kell végeznie, ha gyomrát elrontotta, ki kell ürítenie, akár jeruzsálemi bevonulás, akár hegyi beszéd, akár jordáni keresztelés megrendítő pillanatai folynak a világtörténelemben. A flamand festészet legyőzhetetlen ösztöne, hogy a történelmi pátoszt ellensúlyozza és a biblikus operaiságba belevigye a hétköznapi drasztikumot.”
Bács Emese munkássága (festészeten kívül láthatunk fametszetet, litográfiát, pasztellképeket, plasztikákat is) és viszonya a világhoz ehhez a németalföldi attitűdhöz hasonló. Ahogy az élet lényegi dolgai számára ezekben a teljesen átlagos, sőt olykor kifejezetten kellemetlen, sokszor nem a nyilvánosságnak szánt – hajléktalanok, akiknek még átlagos életterük sincs – pillanatokban ragadhatók meg. Témái, városi tájrészletei és az abban közlekedő alakjai is hasonlóak ebben a kis semmiségekben, a teljes hétköznapiságban, melynek világából hiányzik a kényelem, a kellemes és vonzó otthonosság.
Bács Emese, Gyász, 2022
Kik is Bács Emese festészetének alakjai? Képein az ember egyrészt mint tömeg jelenik meg. Mintha távolból vagy mikroszkóp alatt szemlélné, ahogy izgő-mozgó hangyák módjára tesznek-vesznek, nem igazán látszik az arcuk, egyéniségüket vesztett emberekként tűnnek fel (Ki vagyok én; Hol így hol úgy; Sok erőd van). Másrészt a szereplői gyakran a tömegközlekedés járművein utazó szenvtelen, közönyös alakok, akik maguk elé vagy telefonjukba bambulva jutnak egyik helyről a másikra, s akik így jelen is vannak, meg nem is (Virtuális lét I–II.; Nagyvárosi metrófülke, Utasok XV., Megálló, 2020-as megálló, Mester és tanítványai).
A szereplők harmadik csoportja háttal áll, így a néző is azt látja, amit ők néznek (akárcsak Caspar David Friedrich képein), kijelölve a néző pozícióját a tájhoz, de ennek következtében az ő arcukat sem láthatjuk, így ők sem válnak egyéniséggé (Itt élünk mi I–V.; A rakparton, Nóra vásárol; Sínek és hegyek; Bosnyák tér; Szovjet hangulat).
Bács Emese, In memoriam Csernus, 2023
A negyedik csoportba sorolhatók a portré jellegű képek, ahol már látszódnak az arcok is (Egy nő Budapesten és a hajléktalan portrék: Hajléktalan csomagjaival I–III., Szegény alvó medve). Ugyanakkor tevékenység híján mégsem kerülnek közelebb hozzánk, mint a többiek. És ez igazán kiábrándító, eddig lehetett az az illúziónk, hogyha közelről, szemből látnánk őket, ez másképp lenne. De nem. Épp ezek a portrék tudatosítják, hogy a hétköznapi semmiben működő embereket mégiscsak jobban jellemzi a művész, teljesen átlagos környezetük sokkal többet mond róluk, mint amikor elhagyják ezeket. Ilyenek vagyunk, mi emberek.
Nézzük meg, melyek ezek a városrészletek, helyszínek, ahol a képek játszódnak/látszódnak! Ezek is átlagos, hétköznapi helyek, nem kiemelt, turisztikailag is fontos központok. Olyan csomópontok, melyek jellemzője inkább a rajtuk való áthaladás, ritkább esetben szolgálnak végcélként. Ilyen helyeket neveznek meg a festmények például: Bosnyák tér – piac, Blaha Lujza tér, Óbuda, Árpád felüljáró, kilátó. A terek minden közösség szempontjából kiemelt funkciót töltenek be, nemcsak közlekedési csomópontok, hanem találkozási helyek, s közösségformálás és pihenés terepei is. Legalábbis ez volna a funkciójuk. A szociológia is jelzi, hogy azok a községek, falvak működnek jobban, melyeknek van központi, centrális találkozási pontjuk, itt jobban tudnak közösséggé kovácsolódni az ott élők, mint ahol ez hiányzik.
Bács Emese, Ki vagyok én, Who am I, 2022.
Henri Lefebvre A városok forradalma című híres könyvének egyik kiinduló megállapítása szerint a városi tér önmagán túlmutató, a társadalomfejlődés jövőbeli trendjeit megjelenítő teoretikus jelentőséggel rendelkezik, és a társadalmi praxis stratégiai helyeként értelmezhető; olyan helyszínként, ahol – mint valamifajta jövőlaboratóriumban - sokkal tisztábban megfogalmazódnak és láthatók fejlődési trendek, társadalmi-transzformációs irányok. Ugyanakkor személyes tapasztalataink szerint ezek a terek nem éppen a fejlődési trendek irányai.
Marc Augé különbséget tesz a helyek és nem-helyek közt. A helyek azok a területek, ahol a hely identitást, viszonyokat és történetiséget feltételez. Az a tér viszont, mely sem identitást, sem viszonyokat, sem történetiséget nem mutat fel, nem-helyet hoz létre. Bár Augé sokkal inkább nem-helynek tekinti a turista célpontokat, ahogy írja „a romokban álló Hellászt ókori tündökléséről mit sem tudó betolakodók foglalták el”. Ugyanakkor rendre hangsúlyozza, hogy tiszta formájában nem létezik hely és nem-hely. Pesszimista leírása igazán illik Bács Emese képeire is, bár a műveken ezek a tranzitpontok az élet meghatározó terepét jelentik.
Emőci homokozik, avagy Finom erőszak IV., 2010-22.
„… egy világ, ahol klinikán születünk és kórházban halunk meg, ahol fényűző vagy embertelen formát öltve, de szaporodnak a tranzitpontok, az átmeneti szállások (szállodaláncok, squatok, utazási klubok, menekülttáborok, lebontásra vagy örökkévaló rothadásra ítélt bádogvárosok), ahol sűrűn szőtt közlekedési hálózatok jönnek létre (szintén otthont adva egyeseknek), és ahol a bevásárlóközpontokhoz, bankjegykiadóhoz és egyéb automatákhoz szokott ember némán fonódik össze a kereskedelemmel. Egy ilyen világ, amely magányos individualizmusra, mulandóságra, időszakosságra és tünékenységre van ítélve, új vizsgálati tárgyat jelent nem csak az antropológusok, de mások számára is.” Például a művészek számára is.
Hangulatkiegyensúlyozás, 2022
Azonban Bács Emese szenvtelen képein mégis van egyfajta pátosz nélküli kötődés és ragaszkodás is a mindennapok embereihez, helyeihez, ebben érzi otthonosan magát. S ebbe a bizonytalan létbe ragaszkodást ragadta meg Bereményi Géza Cseh Tamás Budapest című dalának szövegében, különösen az utolsó refrénben:
„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itten, maradunk itt, maradunk.”
Bács Emese Városrészletek című kiállítása 2023. február 9-től március 3-ig tekinthető meg az Újlipótvárosi Klub Galériában (1136 Budapest, Tátra utca 20/b).
