E festményeket szemlélve a nézőnek olyan érzése támad, mintha az alkotó beengedné őt a saját képzeletébe, azonban e belső világhoz vezető út nincs teljesen kikövezve és nem is tudunk teljes mértékben végighaladni rajta. Csak bepillanthatunk, de a lényegig nem juthatunk el. Kun Fruzsina ugyanis ezekkel a festményekkel éppen azt állítja, hogy minden individuum különálló univerzum, és emiatt a külvilágot is nagyon egyéni módon észleljük és fogadjuk be. Senki sem láthatja úgy a dolgokat, ahogy én látom azokat. Nem látom azt, amit más lát, mert bár a külvilág dolgai a statikus állandóságban léteznek, azokat mindenki a saját szűrőjén keresztül érzékeli. Fogalmi hálónk, érzelmeink és vágyaink egyedivé teszik a látásmódunkat, azonban nem láthatunk tőlük tisztán, objektíven, ráadásul nem látjuk azt, amit a többiek. Sőt: ez a szűrő maga is változik az idők során, ezért a dolgokról alkotott véleményünk sem állandó.
Kun Fruzsina festményeinek bonyolult rétegzettsége olyan vizuális látványt teremt, amely egyszerre szimbolizálja saját látásom folytonos alakulását és a másik belső világához való teljes hozzáférhetetlenséget. Az alsó rétegek egyrészt a múltbeli „látást” szimbolizálják, amelyeket a felső layerek folyton át- és újraírnak. De az alsó szintek felfoghatók az alkotó belső világaként is, amely csak nyomokban válik láthatóvá a befogadó számára, a maga teljességében kifürkészhetetlen.
Kompozíciói neonos, pasztelles rózsaszínekből, lilákból, kékekből építkező művek, amelyeknek édessége a gyermeki látásmód tisztaságát is szimbolizálja. Amikor még a fantáziavilág és a valóság összemosódik, amikor a látásunkat még nem homályosítja el a tudás. Egyfajta tabula rasa állapot ez, amire azután a benyomások, a különféle élmények rárakódnak, ezek a rétegek pedig fokozatosan eltakarják, elhomályosítják, megzavarják egymást.
Bár színeikben rendkívül édes, gyermeki festmények ezek, ám minél tovább szemléljük őket, annál inkább érezzük a kompozíciók ambivalenciáját, ami nyugtalansággal, szorongással tölti el a nézőt. A figuralitás és absztrakció határán lebegő munkák pontos megragadására túl szűkös a fogalmi keretünk, ami zavart okoz, s ehhez hasonló frusztrációt szül az is, hogy az egymásra halmozott rétegek miatt nem tudunk hozzáférni az alsó látványhoz. A layerek nem engedik, hogy tisztán lássunk, a látvány objektív befogadása nem lehetséges. Ez pedig a képek köré különös misztikumot von, ami olykor több, mint puszta titokzatosság, hiszen van benne egyfajta lidérces, démonikus jelleg is.
Ez az érzet még inkább felerősödik a sorozat azon darabjain, amelyeken két test kibogozhatatlanul egymásra vetül. Az alakok körvonalai kivehetetlenek, szinte egy entitássá olvadnak össze. Azonban ebben nincs semmiféle transzcendentális egyesülés, szent metamorfózis… A felül levő alakok legyűrik, kvázi agyonnyomják az alattuk fekvő figurákat, akik foglyul ejtve, kiszolgáltatottan és magatehetetlenül várják a szabadulást. A képek brutalitását tovább fokozza a domináns alakok macskaszerű, démonikus feje, így hiába a gyermekded szín- és formavilág, a nézőben szorongást szülnek az agresszív, erőszakos jelenetek.
A macska egyébként fontos motívuma ennek a sorozatnak, amely hol a tájból sejtelmesen előugró, lidérces szemek formájában jelenik meg, máskor pedig konkrét formaként tűnik elő. A művész nagyszerűen játszik e szimbólum kettősségével is, a macska ugyanis egyszerre szeretgetni való, édes, szőrös puhaság, ugyanakkor természetfeletti erővel rendelkező, ártó démon is lehet. Ahogy a japán népi hiedelmek szerint a macska maneki-neko formában szerencsét hozó figura, ugyanakkor a nekomakák és a bakenekok sötét mágiával gyakorolnak hatalmat az emberek felett.
Olykor maszkok alakjában jelennek meg a macskafigurák, amelyek plexi közé szorítva lógnak a térben, így keresztül lehet nézni rajtuk. Az álarcokhoz állva el is rejtőzhetünk, ugyanakkor azokon átnézve voyeurré is válunk, akik belesnek a festményeken megjelenő magán álomvilág egyes mozzanataiba.
Ez a belső univerzum a maszkok felületén egészen másképp jelenik meg. Míg a festményeken expresszív, az absztrakcióhoz közelítő, a festékrétegek pasztózus egymásra pakolásából megszülető világ ábrázolódik, addig az álarcok figurái részletgazdagon megalkotott fázisokban, valamint filmkockaszerű osztásokban tűnnek fel és burjánzanak a képmező teljes felületén. Ahogy Pátkai Marcell, a kiállítás kurátora megfogalmazta: „Térbeli és időbeli létezésük nem konkrét és nem is fontos, csak az számít, hogy milyen érzéseket keltenek vagy milyen emlékeket hívnak elő.”
Kun Fruzsina festményei érzékiségük, líraiságuk folytán is igen figyelemre méltóak. Képein a nőiséghez kötött formák alakítják a látványt, lágy ívekből, körkörös formákból, hullámzó felületekből, áramló vonalakból állnak a képek. Bár a kompozíciók tájjellege tagadhatatlan, mégis egyértelműen látszik az is, hogy a festő művészetében hangsúlyosan, direkt módon nyilvánul meg a női elem, alkotói praxisa a művész-nőiség vállalásáról is szól. Ugyanakkor formáinak, színeinek érzékisége is tetten érhető, így kompozíciói izgalmas párhuzamot mutatnak Keserü Ilona művészetével. Amit Topor Tünder írt Keserüről, az Kun Fruzsina ezen kompozícióira is vonatkoztatható: „Az egyes művek – megszerkesztettségük, néha geometrikus szigoruk mellett is – inkább hullámzó látványritmusok, amelyek szinte minden esetben érzékelhetővé teszik az alkotómunka transzhoz hasonlító állapotát.”
Kun Fruzsina Ameddig a szem nem lát című kiállítása a Klauzál13 Galériában december 22-ig látogatható.
