A két áldott állapotban lévő szent asszonyt ábrázoló Mária és Erzsébet találkozása című oltárképen már az Angyali Üdvözlet következményeit látjuk: a szívünknek rendkívül kedves M. S. mester képén minden tájelem – a szikla, a növényzet és a távoli, kerekded várfal: az úgynevezett „rondella” is a gömbölyded formákat visszhangozza. A kezek finomak, a szereplők mimikája szépen kidolgozott, az ég aranyszínű. A színperspektíva az egyre hidegebb zöldekkel-kékekkel tökéletesen érzékelteti a távolságot. Mária fehér kendője egyértelmű utalás szeplőtelen fogantatására és a Szűzanya virágszimbólumára is, az ötágú liliomra, amely a Megváltó öt sebét jelképezi.
Jacopo Pontormo manierista oltárképe nem sokkal később készült, mégis olyan, mintha már egy XX. századi mester festette volna. A képen látható épületek a lehető legegyszerűbb mértani formák: már-már „kubista” éleikkel a szereplők kerekded vonalait, illetőleg a glóriák ellipszisíveit kiválóan ellenpontozzák. Mindezeken felül Pontormo színhasználata első pillantásra „szürrealistának” tűnik, valójában Michelangelo (Mennyezetfreskó, Sixtus-kápolna) és Raffaello (Athéni iskola, Vatikán) idővel megkopott, de azóta szerencsésen helyreállított opálszíneit tükrözi. Valami azért mégis „szürreális” a képen: két nőalak helyett ugyanis négy nőalakot látunk, a négy nőalak azonban mégis kettő: Mária és Erzsébet mögött – egyes mai művészettörténészek szerint – saját jövőbeli (vagy múltbéli?) képmásukat festette meg a mester. Pontormo tehát egyedülálló módon a jelenet természetfeletti voltát a hagyományos „téridőszerkezet” felbontásával érzékelteti, aminek intellektuális bonyolultsága évszázadokon át megtéveszthette a kutatókat.
Jacopo Pontormo: Mária és Erzsébet találkozása (Vizitáció) (1528–1529)
A Születés Csodájának képi narratívája során időrendben a betlehemtémájú kompozíciók következnek. A Kisded már megszületett, most fog találkozni a pásztorokkal és a királyokkal. Érdemes megfigyelni, hogy a Háromkirályok látogatását minden jelentős mester milyen sajátos stílusban meséli el! Például Bosch és Giorgione a napkeleti bölcsek rejtélyes miszticizmusát hangsúlyozza, míg az aranyműves családban született Albert Dürer 1504-es oltárképén csupa ragyogó aranytárgyat látunk.
A sok érdekes narratíva közül mindenekelőtt Diego Velázquez (1599–1660) képét emelem ki (3. Kollázs), mert nála mindhárom király alakja lenyűgöző, és talán senki sem tudott bájosabb Kisdedet festeni Velázqueznél.
Az újkori narratívák közül szintén figyelmet érdemel Paul Gauguin (1848–1903) Születés című remekműve. Gauguin a felvilágosodás korának gyermekeként nem igazán volt istenfélő ember, ugyanakkor szinte gyermeki rajongással lelkesedett minden vallási mítosz és történet iránt. Születés című képét alapvetően az apaság élménye inspirálta, az az önfeledt pillanat, amikor sokadik félvér gyermeke született helybeli feleségeinek egyikétől. Az egyszerű, szegényes környezet a tahiti kunyhóban egy fedél alatt az ott élő háziálatokkal valóban mutat némi hasonlóságot a klasszikus betlehemekkel, ám azoknál jóval líraibb, személyesebb. Gauguin zsenialitása mindenekelőtt abban rejlik, hogy – évszázadokkal a BLM-propaganda előtt – teljes természetességgel helyezi át az Édenkert mítoszát Tahitire, vagy a bibliai Betlehem történetét – a Születés Csodáját – egy tahiti istállóba. A téma és a környezet nemes egyszerűsége révén szinte észre sem vesszük, hogy alapvetően mindenütt színes bőrű szereplőket látunk. A festő mesés-primitív stílusa ezeken a vásznakon sokkal jobban érvényesül, mint azokon, amelyek elutazása előtt keletkeztek.
Diego Velázquez: Háromkirályok imádása, 1619, részlet (Prado, Madrid)
