A festményekre felvitt színekről tehát többféle értelemben beszélhetünk: egyrészt képesek utánozni a valóságot és különféle színharmóniákba rendeződni, másrészt a „színkontroll” révén irányítani tudják tekintetünket és elmélyíteni optikánkat. A színperspektíva a színek hőhatásának eredménye. A hidegebb színek alázatosan hátra húzódnak az előrenyomuló melegebb színekhez képest, ahogyan azt már M. S. mester gótikus felfogásban készült képén is megfigyelhetjük. A Mária és Erzsébet találkozásán elsőként a két központi alakra összpontosítunk. Mária sziluettje S alakot formáz, mintha M. S. mester saját „szignója” volna. Csak ezután észre, hogy a képen elénk táruló minden tereptárgy – a szikla, a növényzet és a kerekded várfal, a budai várhoz hasonló „rondella” is – e gömbölyded formát visszhangozza. A színperspektíva szerényen húzódik meg a rondella mögött, a kép hátterében, és az egyre hidegebb zöldekkel-kékekkel tökéletesen érzékelteti a távolságot.
A színkontroll történeténben Delacroix munkássága az egyik csúcspont. Ő dolgozta ki a komplementer színek elméletét. Megfigyelte, hogy bizonyos színek képesek felerősíteni egymást. Különösen a vörös-zöld, citrom-lila, narancs-kék kombinációk képesek rá. Mindezt már a korábbi festők is alkalmazták, ám tudatosan csak a nagy francia festő tézise után törekedtek erre. Delacroix forradalmi színelmélete jelentős hatással volt az impresszionistákra és különösen a posztimpresszionistákra. Paul Gauguin színei néhol teljesen önkényes módon szakadnak el a valóságtól: az ő tengerpartján lila vagy rózsaszín is lehet a homok, „színfóniái” fontosabbak voltak számára, mint a ténylegesen elé táruló látvány. Ám a színkontroll terén Paul Cezanne talán még ennél is messzebbre ment: a Sainte Victoire-hegyről készült képek kései darabjain „figuratívnak” nevezhető valódi formákat már szinte alig látunk, a házikók helyét kuszán kavargó színfoltok jelzik csupán. Cezanne ezzel megteremtette a teljesen nonfiguratív absztrakt tájképfestészetet.
A színkontroll további megértéséhez el kell fogadnunk azt a tényt, hogy az emberi érzékelés félig-meddig motorikus reflex, amit számos külső és belső tényező befolyásol. Ezt használják ki a különféle reklámtáblák, és ennek egy formája látszik az alábbi képen is:
Tekintetünk normál esetben szinte észrevétlenül siklik az egyre nagyobb fényerőt árasztó valőrök felé, szinte mágnesként vonzzák a villogó utcai ledek és az aszfalton csúszó-mászó hófehér szemétkupacok. Mint Noé hófehér galambja, úgy röpköd tárgyról tárgyra és színről színre szinte öntudatlanul a tekintetünk. Ha pedig elhagytunk valamit séta közben, netán az esernyőnk fekete fóliáját vagy az egyik fekete kesztyűnket: ne csodálkozzunk rajta, ha egymás után ötlik szemünkbe minden fekete autó, jelzőlámpa és kukafedő. Lényegében elég egy színt kigondolni – például „piros” –, szemünk máris pásztázni kezdi környezetét és felkutat nekünk minden piros színű tárgyat. Mindennek fényében Jackson Pollock White Light című képe csak látszólag nyers és kaotikus, valójában tökélyre vitt színkontroll-manifesztum kiegészítve némi John Cage-i értelembe vett véletlennel, ami a „csorgatásos”, „csepegtetéses” stb. módszerből természetszerűleg következik.
A képet szemlélve elsőként valószínűleg a névadó fehér vonalcsíkokat vesszük észre, ezek mentén halad a mustra. Majd felfedezünk egy aprócska színfoltot a bonyolult mintázaton, mondjuk egy sárgát, és ezt követően szemünk máris nyomozni kezd a többi kis sárga festékfolt után, pusztán azért, mert így működik az emberi érzékelés. Bánki Ákos alábbi képén szintén a színkontroll-diktatúrát gyakorolja, hiszen a vászon jelentős részén egy általa kiválasztott szuverén színfelület uralkodik, néhány tűzpiros „labdacs”, amelyek alapjaiban határozzák meg képének hangulatát. Ám Bánki szabad folyást enged művészetének, így a lecsorgó festék megpróbál formát keresni önmagának, és máris létrejönnek a vízfolyásokra emlékeztető alakzatok. Bánki nonfiguratív-expresszionista festőművész, bizonyos értelemben Pollock és Rothko távoli tanítványa, így csakis a szemlélőn múlik, mit váltanak ki belőle, milyen érzelmeket és korrespondenciákat ezek a hatalmas, vörös labdacsokrok. Ám olvasónk ne csodálkozzék rajta nagyon, ha azon kapja magát, hogy feltekintve a képernyőről néhány pillanat erejéig szemét a helyiség vörös tárgyain legelteti…
