fotók: Kőmíves András

 

Az állandó kiállítás gyanánt megrendezett műegyüttes megközelítéséhez és értelmezéséhez két egymástól nagyon távoli művészeti eszmény képviselőjére, illetve az általuk megfogalmazott művészeti koncepcióra hivatkozhatunk: Medgyessy Ferenc szobrászművészre, a XX. századi magyar művészet meghatározó jelentőségű alkotójára és Beke Lászlóra, ugyanezen évszázad művészettörténészére, a modern, progresszív szemléletű művészeti törekvések teoretikusára.

1981-ben adta közre László Gyula régészprofesszor Medgyessy Ferenc leveleinek, alkotói vallomásainak válogatását, amelyek egyikében a szobrász leszögezte: „A szoborhoz hozzáfogás előtt tisztában kell lenni: bronz lesz-é, vagy kő… A bronz annál jobb, mennél lyukasabb… Tartalma körvonalában van…

A kőszobor annál jobb, minél bálványszerűbb. Értéke: belső részen, a kontúron belül… Nem elég csak megmintázni a szobrot: meg kell tudni faragni is. Faragás közben, keresgélve fedezi fel az ember saját magát. A kő határt szab a fantáziának. Szertelenségeket nem enged meg. Azonban kényszeríti, hogy az adott keretet tartalommal töltse ki… A nagy szobor: testi-lelki munka. A kőbe faragás még ideálisabb. Legideálisabb, legboldogabb érzés: nagy szobrot tűző napon ruhátlanul faragni. Testi-szellemi együttműködés adta öröm: minden korok szobrászatának kivirágzása ennek az eredménye lehet.” (László Gyula: Medgyessy Ferenc, 1981)

 
 
Szűcs László szakmai elhivatottságából is eredeztethető művészetének egyik fontos jellemzője az anyaggazdagság, és az, hogy mindig különleges, fantasztikus szépségű nyersanyagokat munkált meg – a carrarai márványt, a tardosi vörös mészkövet, a rakacai márványt és különböző féldrágaköveket, trópusi fafajtákat –, s műveinek kivitelét, technikai megvalósítását mindig magas fokú minőség, tökély, jó értelemben vett bravúros formai előadásmód jellemzi. A kezdeti alkotóperiódus mintázással és bronzöntéssel alakított kompozíciói mellett fokozatosan a kő- és a faszobrok készítése vált dominánssá munkásságában, illetve azok a vegyes anyaghasználatot tükröző alkotások emelkedtek kiemelkedő kompozíciókká, ahol a matériapárosítások, anyagötvözések is a művek megjelenésének, tartalmi-formai kifejezésének és hatásrendszerének fontos elemei. A faragással és a legmodernebb gépekkel, korszerű technikai eljárásokkal (marás, csiszolás), s leginkább az elvétellel való megformálással létrehozott Szűcs-munkák az elvont szobrászat, a plasztikai absztrakció a modernizmus XX. századi törekvései során megerősödött áramlatához kapcsolódnak. Ha Szűcs László szobrászi eszményeit mesternevekkel kellene jellemeznünk, akkor Constantin Brâncuşira, Max Billre, Pierre Székelyre és Borsos Miklósra hivatkoznánk, de alaposabb vizsgálódás során nem feledkezhetnénk meg Kígyós Sándor, Bocz Gyula, Bencsik István, valamint Deim Pál életművéről sem. Az alapvetően kisplasztikákat, kisszobrokat és éremplasztikákat, kőérmeket és plaketteket alkotó Szűcs László műveit szemlélve uralkodó módon organikus jellegű, esetenként a geometriai elemeket is megidéző elvont plasztikai világ dimenziói bontakoznak ki a szemlélő előtt. Az persze nem tudható, hogy a Medgyessy-alkotóelv szellemében a tűző napon, a művész ruhátlan közreműködésével készültek-e ezek a szobrok, de azt tanúsíthatom, hogy a nagyobb léptékű munkák mindig a művész szabadtéri, napsütötte műtermében, pomázi kertjében születtek meg.
 
 
 
Megszületésükkel egyszerre igazolják, és már-már meg is cáfolják a Medgyessy Ferenc által megfogalmazott, a kő a fantáziának határt szabó, a szertelenségnek teret nem engedő voltát, mert Szűcs László csaknem minden alkotásával a határokat feszegette: olyan elvont konstrukciókat, olyan téri rendszereket alakított, amelyek szinte megkérdőjelezik az anyag és a technika lehetőségeit, roppant feszült téri viszonyokat szerveznek, s labilis, ám mégis biztos egyensúlyi helyzeteket teremtenek. Az önmagától eltávolodó, majd rejtélyes módon önmagukhoz visszatérő, ívszerű gyűrűk, meghajló palástok bonyolult áthatásokat, belső tereket, virtuális mozgásokat indukálnak, így összpontosítva a szobormű dinamikus erő- és hatóterét.
 

E művek leginkább elvont, térgeometrikus kompozíciók, amelyek körében azonban gyakran felbukkan az emberi, leginkább a női testre hivatkozó, torzóba foglalt megjelenítés: a testátírások, a testátformálások révén azonban mégsem a csonkaság, a töredékesség, a megsebzett egész asszociatív képzete merül fel, hanem valamilyen új minőségű teljesség.

És ezzel el is érkeztünk a másik hivatkozási pontunkhoz, a modern művészet elvont ágazatának, illetve ezen ágazat jól körülírható, Szűcs László szobrászatával is szorosan rokonítható fejezetéhez: a Möbius-szalag-jelenség értelmezéséhez. 2008-ban a győri Városi Művészeti Múzeum Képtárában A végtelen szalag címmel rendeztek kiállítást a magyarországi művészi Möbius-szalag-idézések alkotásaiból, amelynek katalógusában Beke László művészettörténész állapította meg: „A kiállításnak s a hozzá kapcsolódó szimpozionnak sikerült igazolnia, hogy a Möbius-szalag ma is központi jelentőségű alakzat, tipológiai, szimbolikus és esztétikai szempontból egyaránt.

 
 
A tudomány számára a geometria mellett megjelenő, részben újabb kutatási területek, mint a szimmetriatudomány, a kvázikristályok, az ikebana, a fraktálok, a spidronok, a genetika, a nanotechnológia vagy az informatika olyan új struktúrákat és kombinációkat képesek létrehozni, amelyekért olykor akár Nobel-díj is járhatna. Ami pedig a művészetet illeti, a Möbius-szalag lehet egyszerűen csak ürügy valamilyen tartalom közlésére, de lehet egy koncepcionális rendszer része is, mely új vizuális gondolatmeneteket eredményez.” (Beke László: Néhány meggondolás a Möbius-szalagról, Gémes Péter grafikája kapcsán, in A végtelen szalag, Kortárs képzőművészeti kiállítás, Győr, 2008)
 

Nos, Szűcs László esetében ezen második lehetőség fennállására, egy koncepcionális rendszer, új vizuális gondolatmenet kidolgozásának esélyére gyanakodhatunk, hiszen a Möbius-jelenség évtizedeken át jelen volt szobrászatában. Mint ismeretes, August Ferdinand Möbius, az 1790 és 1868 között élt német matematikus és csillagász fedezte fel a ma nevét viselő Möbius-szalagot, amely olyan kétdimenziós felület, amelynek mindössze egyetlen oldala és egyetlen éle van. A szalag papírból könnyen elkészíthető: a papírcsík két végét úgy kell összeilleszteni, hogy az egyiket száznyolcvan fokkal elfordítjuk. Az így nyert egyoldalú felület különös egyoldalúságáról úgy győződhetünk meg, ha egy ceruzával hosszirányban középen csíkot húzunk, mert így visszajutunk oda, ahonnan elindultunk, miközben bejárjuk a szalag mindkét oldalát. Mindkét oldalát, amely valójában egy oldal, bár a térben úgy tűnhet, hogy kettő.

 
 
További, súlyos rejtélyek keletkezésének tanúi lehetünk, ha a szalagot középen kettévágjuk, majd azokat is megfelezzük: az alakzatok és a felületek, a kapcsolódások és átmenetek variációi kápráztatók. A rejtélyek megfejtéséhez bonyolult matematikai képletekre van szükség a Descartes-féle koordinátarendszerben, amelyeknek megoldása bizonyára közelebb visz a probléma megvilágításához, a téri talányok azonban talányok maradnak. Ezt a rejtélyekkel áthatott Möbius-szalagot elkészíthetjük különböző kemény kövekből is, de ez már kissé bonyolultabb feladat, mint a papírváltozat realizálása, valamint sokkal hosszadalmasabb munkálkodást is igényel – ezt igazolják, ezt tanúsítják Szűcs László szobrászművész bravúros előadásmóddal élő alkotásai.
 

Követve vagy követni próbálván a szalagok, a gyűrűk, a tekercsek, a felületek futását, átfordulását, összekapcsolódását vagy szétválását – amelyek tulajdonképpen egymástól elválaszthatatlanok –, a szobrászat fogalmi szférájába, a művészet metaforikus magasságaiba emelkedünk, messze távolodva az aktualitásoktól, a hétköznapi dolgoktól, s a létezés nagy kérdéseivel, illetve inkább megválaszolásának paradox voltával találjuk szemben magunkat. Ezek a rejtélyek avatják titokzatossá, feszültté, izgalmassá kompozícióit, a rejtélyt éltető forma révén lényegülnek különös szépségűvé és leleményessé alkotásai.

 
 
A hódmezővásárhelyi születésű Szűcs László, aki 1985-től haláláig Pomázon élt és dolgozott, rendhagyó pályaívet bejáró, szokványosnak korántsem minősíthető életművet építő szobrászművész volt. 1980-ban restaurátorként végzett a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán, de e szakmai elhivatottsága mellett kezdettől tevékenyen dolgozott az autonóm szobrászat területén is, hogy azután később a modernitás szellemét tükröző önálló kiállítási kollekciókkal is fellépjen.
 

Életrajzát tanulmányozva hosszú-hosszú műtárgyfelsorolás alapján regisztrálhatjuk, hogy a magyarországi művészet milyen sok, rendkívül értékes kőemlékét restaurálta, rekonstruálta munkássága évtizedeiben: 1980-ban a budapesti Zeneakadémia homlokzatplasztikáit, 1984-ben a Magyar Állami Operaház szobrait restaurálta, 1988-ban a Városházakapuzat szoborcsoportjának rekonstrukcióján dolgozott, 1996-ban részt vett a Gödöllői Királyi Kastély homlokzati kőmunkáinak helyreállításán, 2010-ben pedig a soproni Szentháromság-emlék újjávarázsolásán is… Megújult útmenti feszületek, szentek szobrai, címerek, oltárok, homlokzati plasztikák, kapuzatok, szentháromságemlékek sora őrzi keze nyomát Magyarországon és Németországban. Közben különleges értékeket hordozó szobrászati együttes is megszületett műhelyében, amely kisplasztikákat, kisszobrokat és éremszobrokat ölel fel – de érdekes módon, a monumentális művek, a hatalmas épületszobrok restaurátora önálló művészi elképzeléseit, mondandóját közvetítő monumentális szobrot – néhány síremléktől eltekintve – nem készíthetett. Szűcs László kápolnásnyéki állandó emléktárlatának különös tartalmakkal és fantasztikusan szép formai megvalósítással felruházott alkotásai között a magyar szobrászat újabb nagy veszteségével is szembesülhetünk: normális köztéri művészeti viszonyok között monumentális méretben, jelentős életmű plasztikai hírnökeként valósulhatott volna meg számos, Szűcs László szobrászművész által megformált, megfelelő környezetbe illesztett, korszerű, izgalmas kompozíció.

 

Nyitókép: Szűcs László kápolnásnyéki állandó gyűjteménye a Vörösmarty Emlékházat övező ligetben
fotók: Kőmíves András