Mi volt előbb az életedben, a szó vagy a kép?
Nem tudom elválasztani a kettőt egymástól. Családomban létszükséglet volt az olvasás, anyám versekkel, mesékkel altatott, ám közben szép tárgyak vettek körül és festmények néztek rám a falakról. Néhányat anyám festett, tehetséges amatőrként másolta „művészlapokról” kora kedvelt festőinek műveit. A háborút egy Kézdi-Kovács László-festmény másolata élte túl, és egy akvarellje a leánykori szobájáról. Minden egyebünk Máramarosban maradt, első rajzaimmal együtt, mert ahogy meg tudtam fogni a ceruzát, attól kezdve rajzoltam.
Mely tanáraid voltak rád nagy hatással?
Autodidakta voltam; a szó szoros értelmében nem voltak mestereim, inkább csak mentoraim és pártfogóim, akik támogattak és terelgetni próbáltak azon a sajátosan tekervényes úton, amit a képzőművészet terén bejártam, mire rátaláltam a saját hangomra.
Igazán nagy hatással ketten voltak rám kamasz éveimben. Egyikük, a műgyűjtő dr. Szilágyi Géza, apám orvoskollegája és barátja, a helyi művészek mecénása, aki meglátva rajzaimat elvitt a háború után nyomorgó pártfogoltjai műtermébe, ahol láthattam a helyi művészeket munka közben. Megrészegülve a terpentin, az olajfesték szagától és a Szilágyiék falait borító Fáy Lóránt, Ács Ferenc, Károlyi Lajos és a makói Torma Imre műveinek látványától, megfogadtam Géza bácsi tanácsát: krokikat rajzoltam felelő osztálytársaimról, tanáraimról, portrékat a családomról, és ha nem volt modellem, a saját kezemet rajzoltam.
A másik ösztönzés – tudta nélkül – egy festőművész-rajztanártól származott. 1951 őszén a latin után a múzsákat is kitessékelték a gimnáziumokból, így Ecsődi tanár urat – aki a húszas években Csók István tanársegédje volt, s Szinyei-ösztöndíjjal járt Párizsban – az általános iskolába száműzték, ahol fél évig tartott nekünk lebilincselő művészettörténeti előadásokat. Szerény, halkszavú, ám nagytudású, rendkívüli ember volt. 1975-ben rendezték első – és életében utolsó – önálló kiállítását Makón.
Hogy folytatódtak festő tanulmányaid?
Egy Építőipari Ktsz-be kerültem, címfestő ipari tanulót kerestek és oda fölvettek. A szakmát gyorsan megtanultam, egy-két hónap után önállóan dolgoztam a műhelyben. Gletteltem, mázoltam, aranybetűs üveg névtáblákat, plakátokat, cégtáblákat írtam-festettem. A címfestőségnek nagyon sokat köszönhettem. Megtanultam a festés mesterségbeli, technikai részét. Megismertem az anyagokat, tudtam bánni velük, és a műhelyben kezdtem el festeni. A rajzolást addig se hagytam abba, de ez más volt. A terpentin, a lenolaj illata felidézte a rég látott festőműtermeket, és nem tudtam ellenállni csábításuknak: „igazi” képeket festettem, portrét, tájat, csendéletet. Megkedveltem a temperát is, és pasztellportrékat csináltam rusztikus felületű rongylemezre, Rippl-Rónai „suszter-deklijére”.
Templomba is készítettél színes üvegablakot. Az milyen technikával készült?
Két faluba is festettem templomablakokat. A magyarcsanádi Szent Gellért-templomban azzal bíztak meg, hogy mázoljam („tuffoljam”) be a hajó ablakait, mert a szentély ólomüveg szentjei miatt nagy volt a különbség a két tér megvilágítása között. Tizenkét ablakról volt szó (száznegyven darab 40 × 50 centiméteres ablakszemről). Elvállaltam mázolásárban, ha azt festhetek rájuk, amit akarok. Elfogadták, így megterveztem a teremtés napjait a kórus arkangyalaival, az Egyházművészeti Bizottság pedig jóváhagyta. Tubusos olajfestéket használtam, erős fekete kontúrokkal, amelyek vonaljátéka önmagában is kifejező volt, és lazúrosan kitöltöttem színnel a felületeket. Amikor Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgató-helyettese először járt Makón 1968-ban, már készen, a helyén látta. Azt mondta, hogy ezek a legszebb modern üvegablakok Sztehlo Lili városmajori ablakai óta. A kövegyi katolikus templomban tíz ablakra festettem zsoltárokhoz tervezett kompozíciókat. Készítettem sgraffitót is a kis XIX. század temetőkápolnában itt, Makón hasonló felfogásban: fekete vakolatkontúrral, nyers fehér vakolattal kitöltve.
Jártál művésztelepekre, kiállításokra?
A hatvanas évek elején eljutottam a Szegedi Tanárképző Főiskola rajz tanszékének nyári művésztelepeire és a helyi rajztanárok makói kiállításain is rendszeresen szerepeltem. Képesítés nélkül kezdtem rajzot tanítani, 1964-ben pedig felvettek rajz–földrajz levelező szakra a tanárképző főiskolára.
Miért hagytad abba a táblaképfestést?
A közvetlen oka az volt, hogy egy csoportos kiállítást nem engedélyeztek 1964-ben. Három rajztanár kollégával együtt állítottam volna ki, de a zsűri már előre megmondta, hogy itt nem lesz kiállítás. Akkoriban előfordult ilyesmi. Nagyon letörtem, személyes kudarcként éltem meg, megfogadtam, hogy többet nem veszek ecsetet a kezembe, és belevetettem magam a rajztanításba.
Akkor kezdtél el batikolni?
Igen, a gyerekekkel. Olvastam egy keceli kolléganő batikszakköréről, és harminc gyerekkel nekiálltam batikolt terítőket csinálni anyák napjára. A klasszikus jávai technikával dolgoztunk: olvasztott paraffinnal rajzoltunk mintákat az ecsettel fehér vászonra, és hideg ruhafestékoldatba mártottuk. A vászon befestődött, a minta fehér maradt. Száradás után a színes részeken folytattuk a paraffinozást, és sötétebb festékbe mártottuk, így a kész munka fehér és színes mintás terítőcske lett, amiből újságpapírok között vasalva távolítottuk el a paraffint. Kipróbáltam, lehet-e figurális ábrázolásra használni a batikot. Lehetett. Szokványos témákkal selyemre kezdtem, de ez az anyag nem illett a rajzot hangsúlyozó, konstruktív stílusomhoz, és a növekvő méretekhez. 1967-ben egyik kolléganőm színpadra állította Kőmíves Kelemenné balladáját, és díszlet kellett hozzá. Megcsináltam Déva várát vastag, úgynevezett fonalmentő vászonra batikolva, két gyerek tartotta a háttérben, magas rúdra szerelve, mint a búcsúsok a templomi zászlókat. Első batikjaim (Kőmíves Kelemenné, Hej halászok, Megöltek egy legényt) ilyen anyagra készültek. Ezekkel indult népdal- és népballada-sorozatom. Pap barátunk, Hamvas István makói kápolnájába a giccses Szent Antal- és Kis Szent Teréz-szobor helyére egy-egy batikkárpitom került. Utóbbiakra a szakrális néprajz nagy tudósa, a katedrájától megfosztott Bálint Sándor adta áldását, akivel élete utolsó másfél évtizedében közeli barátságba kerültem. Ezzel egy időben más megerősítést is kaptam. Pogány Ödön Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója kiállítást nyitott Makón, vásznaim elnyerték a tetszését, és a népi témák folytatását ajánlotta. Ezt meg is tettem, nem sokkal később elkészült a húsz négyzetméteres Karácsony, húsvét, pünkösd című oltárképem Hamvas István kápolnájába, ami meghozta az önálló kiállítást lehetőségét.
Mikor és hogyan jött létre az első önálló kiállításod?
1968 őszén Makóra jött Solymár István művészettörténész Nagy István-képeket keresni a Magyar Nemzeti Galériának. Vendéglátója, Tóth Ferenc, a József Attila Múzeum igazgatója nemcsak kiváló helytörténész volt, hanem zseniális menedzser is. Megmutatta a kápolnabeli batikomat Solymárnak. Éppen akkor vasaltam ki a Júlia szép leányt, paraffinfüstben úszott a lakás, amikor beállítottak hozzánk. Solymár a sorozat első féltucat darabja láttán felajánlotta, hogy ha kész a többi is, rendez nekem kiállítást. Úgy is lett. A következő évben megrendezte és meg is nyitotta a makói múzeumban Népdalok és népballadák című kiállításomat. Solymárral jött erdélyi származású felesége, Magdi is, aki megajándékozott néhány régi kendervászon konyharuhával, amik ideális anyagai lettek batikképeimnek, attól kezdve csak háziszőttes vásznakat használtam. A kiállítás körbejárt a megye múzeumaiban. Öt évtized alatt több mint hatvan önálló kiállításom volt, meghívtak múzeumokba, kultúrházakba, templomokba itthon és külföldön is. Tucatnál is több a kiállítások alkalmával elveszett és templomokból eltűnt vásznaim száma.
Hogy lett vége képzőművész pályádnak?
Batikjaim nagy része irodalmi indíttatású: a szavak képpé váltak bennem. A népköltészet, mondókák, népszokások, a népi hiedelemvilág, az archaikus imádságok, a táltos-hiedelmek mellett a Biblia, az ősi magyar hitvilág, családtörténet, nyelvemlékeink, Weöres Sándor játékos versei, Lorca Torreádorsiratója, a középkori hónapképek és kalendáriumok, Krúdy Álmoskönyve, és az erdélyi falurombolás hírei adták az ihletet. Hetekig, néha hónapokig mondogattam magamban szavakat, verssorokat, míg végül arcuk lett: testet öltöttek az öreg szőtteseken. Két utolsó vásznamon József Attila verseinek megszemélyesített alakjaival búcsúztam el a festészettől 2005-ben, a lebomlott kontyú, síró Őszi esővel és a rongyokba öltözött, holdat gyújtó Külvárosi éjjel: félig-meddig önarcképek, mind a kettő én magam vagyok.
Ekkor fordultam végleg az írás felé, amivel akkor már egy évtizede foglalkoztam. Irodalmi díjak, megjelent novelláskötetek álltak mögöttem, és fizikailag sem bírtam már a súlyos vásznak festékbe mártását, emelgetését, vasalását. Öregségemre megfordult a kocka: a képek szavak mezét öltve magukra irodalommá váltak.
