Akármerre tekintünk, a figuratív festmények főszereplői egy-egy cselekvés vagy mozdulat közben tűnnek fel, ahol kiemelt szerepet kap a képek hátteréül szolgáló, ütött-kopott falakat idéző közeg, amely mögött különböző életképek, izgalmas történések sejlenek fel.

 Bartus Ferenc kiállításának címe Peremvidék, mely egy város vagy területi egység külső részeit jelöli, erdőt, szántóföldet vagy legelőt. A cím pejoratívabb értelmezése szerint gondolhatunk az elértéktelenedett, legszegényebbek lakta területekre is, melyek nyomornegyedekre emlékeztetnek. A Bartus bemutatta peremvidék ennél jóval pozitívabb, azt az immár húsz esztendeje működő Nagykáta-Erdőszőlő művésztelepet helyezi fókuszba, amely a Duna–Tisza köze Tápióság tájegységén terül el. Közigazgatásilag ez a Nagykátához tartozó tanyavilág, mely gazdasági tevékenységhez nem köthető, rendkívül gyéren lakott vidék. Az egykori, még a kétezres évek elejéig itt működő tanyai iskola épületében helyet kapott művésztelep 2005 óta új életre kelt, nemzetközi szimpóziumoknak ad helyet, amelynek egyik alapító művésze maga Bartus Ferenc.
 Vajon mi zajlott és zajlik napjainkban ezek között a falak között – tehetjük fel a kérdést. Aki járt már Erdőszőlőn, az pontosan tudja, miről beszélek, aki még nem, bízom benne, hogy valamelyes képet kaphat róla a kiállítást végigjárva. Magam kétszer fordultam meg ott, és mindig elragadott a természeti táj, a sajátos ligetes-erdős, ecetfás növényvilág és az itt élő állatok, amelyekkel ugyan ritkán, de azért lehet találkozni. Mindennek vizuális világa és hangulata markánsan köszön vissza Bartus festményein. Izgalmas az iskolaépület múltja, annak statikai stabiltása, minősége és a bejárat mellett lévő kereszt, illetve a harangláb.
 
Utánaolvasva a tanyai iskolák jellemzőinek megtudtam, hogy ezek az épületek mindig a környék leginkább minőségi építményeiként készültek, és közeli templom híján, vallási kultuszhelyekként is szolgáltak, így a tantermek szakrális közösségi alkalmakat is gyakorta láttak, ami érthetővé teszi az egykor felszentelt szimbólumok mai napig tartó jelenlétét az iskola körül. A minőségi, ám mára mégis állandó javításra szoruló épületben működő művésztelep az egykori iskolát a művészet templomává változtatta. A ház állagának romlása a falak állapotán mérhető le leginkább, így az kellően erős kontrasztba kerül a művésztelep folyamatos fejlődésével, bővülésével. Az iskolaépületben zajló nyári élet, az itt megforduló jó nevű alkotók emberi nyomai, olyan változásokat, erodálódásokat okoznak, amelyek romlást eredményező jeleket rónak a falakra.
 Az élő és virágzó, folyamatosan fejlődő eszmeiségű Erdőszőlő művésztelepen a hazai alkotók mellett Európa számos országából fordultak már meg művészek, akik közül néhányat most viszontláthatunk a festményeken. Ám, ha nem ismerjük a képek hátterét, illetve azokat a Bartus készíttette fotókat, amelyek forrásul szolgáltak a munkákhoz, akkor is teljes értékű élményben lehet részünk a képek primer megtapasztalása során. A munkák egymással is dialógusba lépnek, nem csupán a tárlat izgalmas rendezése miatt, hanem az alakok között látható vagy láthatatlan kapcsolódások okán is.
 Bartus Ferenc figuratív festészete életképszerűen idézi fel a művésztelepen megélt történéseket, az elkapott pillanatok varázsát. A művészettörténeti utalások újszerű jelentésrétegekkel gazdagítják a festményeket. Egy-egy jelenetben mintha a reneszánsz vagy a németalföldi festészet alakjai modern köntösben élednének újjá. A portréfestészet tradíciói Vermeer festményeinek figuráit idézik, vagy bennük akár Michelangelo gesztusai sejlenek fel. Bartus munkáiban gyakran a japán kalligrafikus festészet motívumait fedezhetjük fel, egyik alakjában mintha egy japán szamuráj tekintene ránk.
„Az árnyékszék deszkafalán porszem rakódott porszemre, és ha Medve tenyerének a nyoma végzetes jel volt a falon, talán a láthatatlanná vált fekete kéz szörnyű »mene tekelje«, hát annyi bizonyos, hogy nekünk erről nem volt tudomásunk, sőt ma sincs róla tudomásom. Lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt valamiféle isteni rend és összefüggés; az is lehet, hogy jeleket ró a falra, mindenfelé, szívesen kínálkozó, sőt magukat kellető jelképeket.”

Ottlik Géza, Iskola a határon

 Bartus a klasszikus falképfestészet hagyományát viszi tovább, a freskó- vagy a szekkófestést, illetve a jóval modernebb graffitik alkotásának különféle módozatait. Az egyes rétegek egymásra halmozódása izgalmas egyveleget alkot, ahol a murális művészetek különböző válfajai idéződnek fel. Azáltal, hogy Bartus imitálja a falakon, vakolaton látható, természetes erodálódásból származó hibákat, a vizesedés, illetve a penészképződés virágmintaszerű motívumait, felmutatja velük azokat a folyamatokat, amelyek a képekbe történő beavatkozásokról tanúskodnak. Falakra rótt jelek, szándékoltan vagy véletlenül elrontott és akár örökre otthagyott feliratok üzennek a mának, talán örök érvényű mondanivalót közvetítve. A régi, kátrányos falú vizelde megfestése és annak sajátos falfirkái a fent idézett ottliki magasságokba emeli a hétköznapiságot sugalló tárgyakat, hogy ne csak a romlásra és a felújítás szükségességére emlékeztessen, hanem megőrizzen valamit a múltból és a művésztelepen tapasztalható nemzetközi összefogás erejéből.
 Bartus a festményei alapjául szolgáló eredeti fotográfiákat analóg módon hívja elő és nagyítja fel, miközben véletlenül vagy szándékoltan be is avatkozik a folyamatokba. Több különböző negatívot montázsszerűen egymás mellé helyez, hogy végül figuratív olajképekké, csendéletekké alakítsa őket. A különböző intervenciók eredménye az izgalmasan összemosott képi világ, ahol a növényi ornamentika, a figurák és a falak rajzolatának egyvelege izgalmasan fonódik össze. A festmények legtöbbjén egy-egy alak kerül fókuszba, akiket alkotás vagy performansz tevékenységének művelése közben látunk, mintha varázsolnának vagy egy szakrális rítus résztvevői lennének. A többalakos képeken az emberi kapcsolatok fontossága értékelődik fel, bennük az interakciók kapnak hangsúlyos szerepet.
 

A megörökített művészek kiléte és tényleges cselekedeteik lényegtelenné válnak, sokkal fontosabbak ennél az emberi gesztusok vagy testhelyzetek, illetve az őket körülölelő, körbenövő növényi környezet és a képeken feltűnő állatok jelenléte. A szakrálissá váló természet és a burjánzó fali rajzolatok szerves egységbe olvadnak az alakokkal, hogy a képmezőkön belül harmonikus összhang születhessen meg. A térsíkok egyben láttatásával szinte eldönthetetlen, hol kezdődik a fali rajzolat és hol érnek véget a növényvilág indái vagy a figurák egyes testrészei. A lazúros, mégis sötétebb vagy világosabb tónusú képek mindegyikén feltáruló világ egyszerre vezet a múltba, állandósul a jelenben, illetve vetíti előre a jövendőt. Tehát az idősíkok egybemosásával egyidejűvé, ugyanakkor örök érvényűvé lesznek a festmények, hiszen a kiragadott életképek, megélt pillanatok egyszerre hétköznapian ismerősek, mégis különlegesek. Az így létrehozott festmények a változás és az állandóság attribútumaivá lesznek, örök érvényű üzeneteiket közvetítve.

Fazakas Réka megnyitóbeszéde, Bartus Ferenc Peremvidék című kiállításán.

 

Bartus Ferenc Peremvidék című kiállítása 2023. október 20-ig tekinthető meg a Magyar Műhely Galériában (1072 Budapest, Akácfa utca 20.).