Egy pillanat! – emeli magasba mutatóujját, ha még nem elégedett a fotózás körülményeivel. Akkor is mondogatja ezt, amikor valami hirtelen nem jut eszébe. Végül is stílusos, hiszen a fotóművészet a pillanat művészete. Az ellesett pillanatok megragadása. Meg sem tudom mondani, négy évtizedes ismeretségünk, barátságunk során hányszor, de hányszor láttam ebben a szituációban. Vállán súlyos fotótáskával, nyakában fényképezőgépekkel, kezében exponálásra váró masinával – és teljes odaadással! – örökítette meg a helyi eseményeket. Némi túlzással mondhatnám: nélküle meg sem tartották volna azokat. Hűséges krónikásként mára egyedülálló archívumot birtokol, negatívjai a stúdiójában megannyi fiókot töltenek meg, s ha múltbéli történésről óhajt valaki képet, biztosan hozzá fordul, ő pedig lázasan keresheti a kért képkockát egy régen lebontott műemlékről vagy II. Erzsébet kecskeméti látogatásáról. Nincs olyan kívánság, amit ne tudna teljesíteni.
Bahget Iskander ötvenhat éve hagyta el szülőhazáját, Szíriát, hogy nálunk szerezzen diplomát. A dunaújvárosi főiskolán külföldi ösztöndíjasként tanult kohómérnöknek, egészen pontosan kohászati alakítástechnológusnak, igaz, kényszerből, mert a miskolci egyetem helyett ezt a lehetőséget kínálták fel neki, amin a belügyminiszternél tett reklamálása sem változtatott. A finishez közeledve a halasztást választotta kerülőútnak, s közben dolgozott a vasműben. Csakhogy rettegett az embertelen nagy gépektől, az ide-oda cikázó daruszerkezetektől, az öntőüstökből lávaként kiáramló olvadt nyersanyagtól. Menekült is onnan, de előbb azért megszerezte az oklevelet, később pedig a műszaki tanári szakot is elvégezte. Részéről ez persze csak közjáték volt, hiszen mindig is a fényképezés volt a szenvedélye. Kérdezem tőle, honnan eredeztethető ez az érdeklődés, mire elérzékenyülve mesél egy réges-régi történetet. Hároméves lehetett, amikor az édesapját huszonhat esztendős korában hirtelen elragadta a halál. Nem maradt fenn róla fénykép, vele kapcsolatban csak az emlékeire hagyatkozhat. Egyetlenegy pillanat rögzült benne, amit máig hajszálpontosan fel tud idézni. Látja maga előtt apja magas termetét, neki aprócska gyerekként igencsak fel kellett rá néznie, hogy elkapja a tekintetét. Egyszer kapott tőle egy bordó színű szandált, azt is csak úgy tudta átvenni tőle, hogy nyújtózkodott érte. Közben önkéntelenül az apja szemébe nézett, ami csak a másodperc töredéke volt, de az végérvényesen megbabonázta. Mintha akkor készítette volna el élete első fényképfelvételét, méghozzá fényképezőgép nélkül. És ezt a jelenetet azóta is bármikor elő tudja hívni magában. Az apja szemeit megörökítő „fotó” a legszebb kompozíciói közé tartozik, persze csak képletesen. S az is biztos, ennek az élménynek köze lehetett a későbbiekhez.
Iskander dunaújvárosi diákévei nemcsak tanulással, hanem fotózással is teltek. Ehhez azonban megfelelő technikai eszközök kellettek, ezért először az ösztöndíjából vett egy orosz gyártmányú Zenit fényképezőgépet, Helios optikával, 1980 forintba került. Aztán fokozatosan bővítette a felszerelését, és labort is berendezett magának. Csatlakozott a helyi Rosti Pál Fotóklubhoz, amellyel még ma sem szakadt meg a kapcsolata – a klubtagok büszkék arra, hogy tőlük indult el a siker útján. Első legjobb fotóját rögtön beválogatták egy kiállításra, aztán később díjat is nyert vele. Ennek a képnek is van története. A dunapentelei városrészben barangolva észrevette, hogy kinn, a prérin egy bádogból készült buszmegállóban várakozik egy fiatal lány. Fekete ruhában volt, a lábán saru. Egyedül ácsorgott, tekintete a semmibe révedt. Időnként az órájára nézett, talán randevúra igyekezhetett. Nem ment oda hozzá, azzal csak zavart keltett volna. Messziről fényképezte le, teleobjektívet használt. Amikor otthon előhívta a negatívot, alaposabban megnézte a felvételt. Akkor tűnt fel neki a lány háta mögötti moziplakát, a Mi lesz veled, Eszterke? című új filmet reklámozta. Micsoda véletlen! Ennél jobb kompozíciót beállítva sem lehetett volna elérni. Ebből aztán önként adódott a kép címe is: Mi lesz veled, Eszterke? Hogy mi a neve egykori modelljének, azt nem tudni, meg sem kérdezte tőle. Ha ennyi idő múltán lehetősége volna vele újra találkozni, biztosan készítene róla egy újabb képet, Mi lett veled, Eszterke? címmel.
Az idők során Bahget Iskander hatalmas életművet hozott létre. Elkötelezte magát az alföldi táj, a haldokló tanyavilág, a kendőzetlen valóság mellett. Sehonnan nem zavarták el, nem eresztettek rá vérszomjas kutyákat; ellenkezőleg: szívesen látták, sőt megvendégelték, marasztalták, beszélgettek vele. Egyre inkább úgy érezte, Magyarországon itthon van. Megerősödött benne, hogy már ide tartozik. Persze észrevehető akcentusa sokaknak feltűnt, amire tanyajárása során is akadt példa. Valahol a világ végén jól eldiskurált egy idős férfival, amikor az váratlanul megkérdezte: „Fiam, te miért nem beszélsz rendesen magyarul?” Iskander kivágta magát: „Azért, mert Szíriában születtem.” Mire az öreg megvakarta a fejét: „Nahát, nyolcvanéves vagyok, de még sosem hallottam róla, hogy Magyarországnak volna egy ilyen nevű része.” Jobbnak tűnt témát váltani… Tehát Iskandernek jócskán volt alkalma megismerni a jólelkű parasztokat, a magányba révedt őszhajú néniket, a végtelenül egyszerű, dolgos családokat, akik mindannyian ikonikus műveinek főszereplőivé váltak. Amikor mostanában felkeres egy-egy tanyát, szomorúan veszi tudomásul a pusztulást, a visszafordíthatatlan változásokat. Amit ő nem is olyan rég még látott, az mára nincs, csupán csak a képei tanúskodnak a letűnt világról. Viszont ezt a mesét csak ő tudja elmesélni: magyar tájat, magyar értéket szír szemmel, arab gondolkodással. Semmihez sem hasonlítható érzékenységgel, szociográfusi megközelítéssel közvetíti a látottakat, s éppen attól válnak még értékesebbé az alkotásai, hogy mindennél pontosabbak a kompozíciói, rejtőző részletekre fókuszálva tárja elénk a lényeget, a legkifejezőbb emberi gesztusokat. Mindezt nálam pontosabban fogalmazta meg Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész–animációs-film-rendező–író 2015-ben: „Szírszem. Egyik szemem szír, a másik meg… De most komolyan: ki ne vágyna arra, hogy megtudja, hogyan látják mások, mit vesznek észre benne, hol érzik különlegesnek, milyen tulajdonságait magasztalják, és melyek azok, amin csak mosolyogni tudnak. Iskander munkáit nézegetve azt vesszük észre, hogy nem őt keressük a képek mögött, hanem magunkat. Nemcsak a személyes önmagunkat (én persze megfésülködhettem volna), hanem azt a nagyobb szegmenst, amire azt mondjuk, hogy mi. Mi magyarok, európaiak és orgoványiak, vályogvetők és dollárkeresők, libakopasztók és terhes anyák, árvalányhajak és naplementék, gémeskutak és satöbbbik. Az ember a Mindenség kicsinyített mása.” Azt itt muszáj elárulnom: Iskander magyarul álmodik.
A Kecskemét-Hetényegyházán élő fotóművész rendkívül gazdag és kiváltképp szerteágazó életművének kiemelkedő részét képezik az arab világban készült alkotásai. Ha évtizedek elteltével is, de volt alkalma többször visszatérnie szülőhazájába. Édesanyját csak huszonöt esztendő múltán tudta újra átölelni, merthogy sokáig nem mert hazamenni, tartva a szír hatóságok bosszújától, amiért diplomásként nem hazája felemelkedését szolgálja megszerzett tudásával, és különben is, mi az, hogy időközben felvette a magyar állampolgárságot. Mérnökként az 1980-as években kapott egy külföldi munkát, s arab tolmácsként három évig dolgozott egy háromszáz fős „dollárkereső” magyar építőmunkás csapattal Algériában, majd Marokkóban, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ottani keresetéből építi majd fel a kecskemét-hetényegyházi műtermes házát. Ami aztán meg is valósult, sok-sok áldozat meghozatalával. Magánemberként és fotóművészként Szírián kívül Egyiptomba, Katarba többször is eljutott, reprezentatív helyeken voltak kiállításai, sokat szerepelt az arab médiában, később pedig Bulgáriába járt rendszeresen, ott is megkapott mindent, amit csak kaphatott, a legmagasabb miniszteri kitüntetést is.
Szinte attól a pillanattól kezdve, hogy Magyarországra érkezett, fontosnak tartotta a magyar–arab kapcsolatok elmélyítését. Mintegy hídemberként törekedett a két kultúra közötti átjárások felfedezésére és kihasználására. Ez a szándéka mára még jobban megerősödött. Annál is inkább, mert élénk kapcsolatot tart a Budapesten működő arab nagykövetségekkel, rendszeresen hívják programjaikra, s alkalmasint a diplomaták is szívesen elidőznek az édenkertté varázsolt kertjében. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy egyszerre tizenhárom arab nagykövet vendégeskedett nála, márpedig ez évekkel ezelőtt Iskanderrel megtörtént. Azóta sincs megállás, legutóbb többekkel együtt a tunéziai és az algériai nagykövet kereste fel. De nemcsak diplomaták vagy hírességek keresik a társaságát, tisztelői, barátai, helybeliek is sokszor váratlanul csöngetnek be hozzá. Bárki is tekinti meg az otthonát, a műtermét, a kertjét, alig tud betelni a látvánnyal. Nem véletlenül, hiszen bárhová néz az ember, egy bámulatos életmű tárul a szeme elé, még a ház ablakainak külső üvegfelületére is fényképek vannak kasírozva. Csak egy a baj: nem tudni, mi lesz a sorsa ezeknek a felhalmozott értékeknek. Iskander már belefáradt abba, hogy rangos helyet keressen nekik, ahol munkásságát méltó módon, jelentőségéhez mérten kezelnék. Még az is jó ötletnek bizonyulna, hogy a Kossuth- és Robert Capa-díjas szír–magyar fotóművész (igazi szíriai hungarikum!) inspiráló magánbirodalma legyen egyszer az a hely, ami tökéletesen megfelelne az arab–magyar barátság kulturális és gazdasági központjának, ahol a világ minden tájáról ide érkezőknek is be lehetne mutatni ezt a különleges kincsestárat. Van egy dédelgetett álma. Szeretné, ha a munkássága a kultúrák kapcsolódását, a népek közötti egyenrangú kapcsolatokat erősítené. És az, hogy a művészi hagyatéka mellett mást is tehessen ennek érdekében. Tervez felállítani egymás mellett egy beduin sátrat és egy magyar jurtát, a maguk jellegzetes eszközeivel, szimbólumaival. Akár zarándokhely is lehetne, vihetné Magyarország, Kecskemét, Hetényegyháza hírét a nagyvilágba.
És hát az íróportrék… Bahget Iskander a kecskeméti Forrás folyóiratnak köszönhetően került kapcsolatba a magyar irodalom jeleseivel. Végigfotózta az 1979-es lakiteleki Fiatal Írók Találkozójának mozzanatait – legjobban Illyés Gyula személyisége hatott rá, még kezet is foghatott vele. Nagysága révén elérhetetlennek gondolta, olyasféle lánglelkűnek, mint Petőfi Sándort, de a közelébe kerülve látta, hogy mennyire egyszerű, sallangok nélküli ember, a szó legnemesebb értelmében. Csak nézte, nézte a magyar irodalom, a magyar nemzet mítoszi alakját, ahogy feleségével ülnek és beszélgetnek a fiatalokkal. Észrevette, hogy sokat mosott kockás ingének gallérja kissé megkopott, ez kivehető a róla készített fotóin is, nagyon megejtő látvány volt. Ettől még nagyobb ember lett a szemében. De mintha egy kicsit gondterheltnek tűnt volna, talán az ország dolgai miatt aggódhatott. Mellette a felesége, Flóra néni. Elkapta azt a pillanatot, amikor a férje fülébe súg valamit. Az ilyen mozdulatok megismételhetetlenek, és mindennél kifejezőbbek.
Iskander többször találkozott Faludy Györggyel budapesti lakásán és vidéki szereplésein. Egy fotóművész számára nem létezik nagyobb elismerés, mint amikor egy legendás költő csodálja és nagyra tartja a munkáját. Ezt a levelet 2004-ben kapta tőle: „Mikor lakiteleki fényképeidet először láttam, nem kérdeztem, hanem természetesnek tartottam, hogy szíriai fiatalember ennyire érti a magyar írók javát. Vágyamról, hogy közétek kerüljek, beszélni sem mertem. Nem kérdés, hogy a huszadik század második felének (és tovább) költőiről a te fényképeid a leghitelesebbek és a legmaradandóbbak, érthető tartalmukkal és érthetetlen súlyukkal. Nagyon szerettem volna közéjük kerülni. Kívánságom, vágyam hosszú évvel után Kecskeméten és budapesti lakásomon teljesült is. Veletek vagyok elválaszthatatlanul. Nyugodtan hunyom le szemem. Együtt szállunk a jövendő időben.”
Egy pillanat, még valami. Érdekes módon Iskanderrel sok évtizedes ismeretségünk során egyszer sem dolgoztunk együtt, noha mindig is elismertem a tehetségét, csodáltam a képeit. Az utóbbi három-négy évben azonban két könyvet is összehoztunk. Előbb a magyarországi oláh cigányok hagyományainak nyomába eredtünk, s a végén több ezer fotóból válogattuk ki a Cigánylélek képanyagát. Rengeteg felé mentünk kocsival, útközben hallgattam a történeteit. Miután már elmesélt egy csomó sztorit, felvetettem, miért nem írja meg ezeket, jó lenne az utókorra hagyni. Végül szövetkeztünk: hangrögzítőre mondja életének minden mozzanatát, amiből megszülethet a szöveg – annak alapján pedig az Egy pillanat című portrékötet. Élvezetes volt együtt alkotni vele, követni a tempóját. Fáradhatatlan, maximalista, lágyszívű barát ő. Iskander: hadd köszöntselek én is a nyolcvanadik születésnapodon! Vagy annyira „hírös” a „hírös városban”, hogy megkaphatnád a díszpolgári címet. Szép ajándék lenne.
