Van azért a felszín mögött más is, a központi kiállítások tematikus tárlatain fontos társadalmi kérdésekről esik szó, és nagyot lendíthet egy-egy művészkarrieren, ha a kiállítók közé be tud kerülni.
A biennále – mint művészeti seregszemle, ahol mindenki megmutathatja, mit tud – igazi XIX. századi gondolat. A művészeti világ olimpiáján kezdettől jelen vannak a magyarok is, hogy miként és miért – erről szól Boros Géza könyve, amely a magyar pavilon történetébe enged bepillantást.
Az 1907-ben megnyílt első nemzeti pavilon a belga volt, de két évvel később, 1909-ben Németország és Nagy-Britannia mellett Magyarország is felépített egy saját pavilont. Később Franciaország (1912) és Oroszország (1914) következett. A Központi Pavilon mellett a biennálén részt vevő nemzetek különböző időszakokban összesen huszonkilenc pavilont építettek, amelyek közül sokat jelentős építészek terveztek.
Magyarország a kezdetektől képviseltette magát a biennálékon, 1895-ben még az Osztrák–Magyar Monarchia részeként, az osztrák művészekkel közösen, 1901-től már önálló nemzeti kiállítással. Az első két kiállítás magyar fővédnöke Munkácsy Mihály volt. A Világkiállításokon is sok magyar művész megfordult, szeretjük ezt a műfajt, a reprezentációt és a nemzetek közti békés versengést.
Mert ez volt az eredeti, Velence parlamenti képviselőjétől, a biennále főtitkárától, Antonio Fradelettótól származó ötlet magja is: az országok építsenek nemzeti pavilonokat a központi kiállítótér körül, egyfajta nemes versengéssel adva keretet a kétévente zajló eseménynek. Ez Velencének gazdasági, turisztikai, kultúrdiplomáciai haszonnal jár, az országoknak pedig hangsúlyos nemzeti reprezentációra, és/vagy saját művészeik befuttatására, a nemzetközi fősodorba való beemelésére ad lehetőséget.
A terv sikeresnek bizonyult, a biennále növekedett, még egy területet, az egykori hajóépítő üzem dokkjait, az Arsenalét is hozzá kellett alakítani a rendezvényhelyszínhez. Még mindig vannak csatlakozni kívánó országok, akik már csak külső helyszíneken kaphatnak lehetőséget, a Giardini és az Arsenale megtelt. A régi és az új kiállítók különböző módokon tartják fent a pavilonjaikat. A Giardini XX. század elején létrehozott huszonkilenc pavilonja – köztük a magyar is –, az egyes országok tulajdonában van, fenntartói az adott országok kultúrával foglalkozó minisztériumai. Az Arsenale új állandó pavilonjai – Argentína, a Vatikán, Dél-Afrika és az Egyesült Arab Emírségek – esetében az országok hosszú távú bérlet fejében a megkapott épületrész felújítási költségeit állták, akik pedig az Arsenaléból is kiszorultak, azok évről évre bérelnek.
Nemcsak az országok közti versengés jellemzi azonban a biennálékat, hanem ez lett a fóruma a nagy nemzetközi trendek összefoglalásának is. Korszakonként változik, hogy mi áll a középpontban: az igazodás vagy az elkülönülés. Ugyanez a kettősség meglátszik a pavilonokon is, azaz a második világháború előtt épült pavilonok a nemzeti jelleget igyekeznek kidomborítani, és leginkább az eklektikus historizmus jellemző rájuk, a háború utáni pavilonok a modernista építészet jegyében születtek.
Boros Géza könyvében nemcsak a magyar pavilon történetét foglalja össze, hanem alaposan, bőséges képanyaggal kiegészülve mutatja meg művészi értékét, azaz a magyaros szecesszió stílusát is. Az olaszok kifejezett kérése volt, hogy a magyarok a pavilon tervezésével Maróti Gézát bízzák meg, aki az 1906-os milánói nemzetközi iparművészeti vásár magyar csarnokával kivívta az olasz királyi pár elismerését. Az építész kéziratos visszaemlékezéseiből az épület megvalósulásának teljes folyamata, az első tervvázlatoktól a megnyitóig nyomon követhető, ezekből bőségesen idéz Boros is. Az 1909. április 24-én felavatott velencei magyar pavilon kedvező fogadtatásra talált, legalábbis Itáliában. Maróti szerethető személyisége sok barátot szerzett a biennále vezetésében, és Milánó óta jó viszonyt ápolt az olasz műkritikusokkal is. Boros Géza azt sem hallgatja el könyvében, hogy voltak kritikus hangok, például a Velencébe látogató Ady Endre túlzásnak érezte az egészet.
A pavilonprojektben részt vevő minden alkotót bemutat Boros könyve. A Gödöllői Művésztelep alapítója, Nagy Sándor tervezte az oromzat Attila lakomáját ábrázoló ötrészes üvegablakát, Körösfői-Kriesch Aladár a főhomlokzat két mozaikját, s bemutatja az üvegművész Róth Miksát, Telcs Ede szobrászt és Koronghy Lippich Elek művészeti írót is. Az épület díszítőelemeinek szimbolikája érdekes és hasznos edukatív rész. Boros egyfelől feloldja, elmeséli ezeknek a motívumoknak a jelentését, tényszerűen azt is leírja, mi számított már a maga korában is idejétmúltnak, de mit miért emeltek be mégis az épület dekorációjába. Idéz egy korabeli olasz leírást, miszerint az épület hagyományos magyar ház, valahol a templom és a kúria között, tetején turbékoló fehér Zsolnay-galambokkal – szerencsére ez utóbbi díszítőelemeket már elfújta a történelem szele.
El is gondolkoztam azon, hogy a helyszín, maga Velence is merő giccs, ami mégis elvarázsol minden évben. Értem, tudom a biennálé ellentmondásait, korszerűtlenségeit, de a jelentőségét is érzem, és ezt Boros könyve pontosan visszaadja.
A könyv kitér az átalakításokra, felújításokra, amiket a terület természetes erodálódásán kívül a háborúk is kikényszerítettek. Az első világháború alatt hadikórháznak használták az épületet, állaga értelemszerűen erősen leromlott. Az 1922-es kiállítást megelőzően a pavilonban komoly helyreállítási munkákat kellett végezni, és felmerült, hogy a nagy fesztávot átívelő magastetőt statikai problémák miatt át kellene építeni. Sőt, 1936-ban korszerű lapos tetővel átriumos udvar kialakítását tervezték, ám erre végül nem került sor. A második világháború, majd 1948-ban egy pusztító erejű szélvihar használhatatlanná tette az épületet, a biennále vezetése pedig felszólította a magyar államot a helyreállításra. Ismét felmerült a lebontás, de végül 1957-ben Benkhard Ágostot bízták meg a felújítással, és 1958. június 14-én, a 29. Velencei Képzőművészeti Biennále magyar kiállítása már egy modernizált, dísztelen, teljesen puritán épületben nyílt meg. Az 1990-es években azután, amennyire csak tudták, visszaállították az eredeti állapotot.
Boros könyvéből a pavilon minden elemét, minden alkotóját, minden művét, történetének minden apró részletét alaposan megismerheti az olvasó. A múlt mellett a szerző mesél a pavilon mint kortárs intézmény működéséről, napjaink technikai igényéről is, és nem hallgatja el azt sem, hogy a korszerűsítés újra ráférne az épületre. Kitér arra is, hogy a többi ország miként oldotta meg ezeket a kérdéseket, a spanyol, holland és belga példát ismerteti.
A kötetet a Ludwig Múzeum adta ki, hozzájuk tartozik a Biennále Iroda, melynek vezetője Boros Géza. A tartalomhoz stilárisan tökéletesen illeszkedő, és nem mellesleg szemet gyönyörködtető grafikai tervezés Juhász Veronika (projektroom) munkája, aki Maróti Géza motívumait gondolta újra. A kötet két rangos elismerést is elnyert (Magyar Könyvtervezés-díj, Szép Magyar Könyv). Szórakoztatók az eredeti levelek, visszaemlékezések, különösen Marótié, izgalmasak az archív fotók, például az, amelyen az olasz király látogatja meg a magyar pavilont. A szerző elkötelezettségét mutatja a gazdag képanyag, melyből tekintélyes részt tesznek ki saját felvételei.
Az idén áprilisban nyíló 60. Velencei Képzőművészeti Biennálén a Magyar Pavilon tereit Nemes Márton festőművész fogja belakni. A Techno Zen című anyag kurátora Kopeczky Róna, a szereplés lebonyolításáért a Ludwig Múzeum és a biennále nemzeti biztosa, Fabényi Júlia, a múzeum igazgatója felel.
