A kiállítás kapcsán talán az a legelső felmerülő kérdés: miért nem kapott eddig több figyelmet ez a végső, összegző szakasz? Megrendítő meglátni és átélni vizuálisan a festő benső küzdelmének, viaskodásának, majd elfogadásának folyamatát. Megdöbbentett, mennyire másként látok egy-egy életművet az idő előrehaladtával. Számít, amire a saját korunk figyel, nyilvánvalóan mást veszünk észre, mint a kortársak, de nagy a jelentősége a magunk életkorának is. Fiatalon nem érdekelt a vég, elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer én is megöregszem. És most, az életutam közepén, amikor már az értelmes létezés gondolatkörével viaskodom, bekúszik ez a szál is: meddig tart, és hogyan lesz vége? Van Gogh művészetében – akinek apja lelkipásztorként működött, és maga is hallgatott teológiát – nagyon is hangsúlyos szerepet kapott a létezés értelmén való gondolkodás.
A pszichológia azokra a csecsemőkre használja a ’helyettesítő gyermek’ fogalmát, akik egy idősebb testvér halála után születnek, s gyakran ugyanazt a nevet kapják, mint az elsőszülött. Van Gogh is egy második Vincent volt a családban, egy halva született báty már viselte ezt a nevet. Ezt azért említem, mert a képeken kívül a kiállítás rám éppen ezekkel az erős családi kötődésekkel hatott. Ezt a családi szálat erősíti a festőnek testvéréhez, Theóhoz fűződő viszonya, illetve a sógornő, és a szintén Vincent nevet viselő, Van Gogh halálakor csecsemőkorban lévő unokaöcs szerepe. Hiszen ez a kisfiú (Vincent Willem van Gogh) lett az, akinek köszönhetően 1960-ban létrejött az életművet gondozó alapítvány, és 1973-ban a Van Gogh Múzeum. Ő is helyettesítő gyermek, aki elfogadta és beteljesítette sorsát, ismertté tette nagybátyja örökségét.
Vincent van Gogh 1890. május 20-án érkezett Auvers-sur-Oise-ba, és ott halt meg pár nappal korábbi öngyilkossági kísérletét követően, július 29-én. Bár alig több mint két hónapot töltött Auvers-ben, hetvennégy festményt és harminchárom rajzot készített itt. Pszichés feszültségekkel teli, de termékeny időszak volt, vívódás és összegzés, letisztultság és művészi megújulás szintézise. Ahogy vezetett előre a tárlat a Musée d’Orsay termeiben haladva, egyszer csak eszembe jutottak József Attila kései nagy versei, és nem tudtam szabadulni a párhuzamtól: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.”
A végjáték 1888 decemberében Arles-ban kezdődött, amikor egy Gauguinnel folytatott szakmai vita után, karácsony előtt egy nappal levágta a bal fülcimpáját, és odaadta egy prostituáltnak megőrzésre. Néhány hónapos magányos gyötrődés után önszántából elutazott Saint-Rémy-de-Provence-ba, ahol 1889. május 8-án bejelentkezett a Saint-Paul de Mausole pszichiátriai intézetbe, hogy megnyugvásra leljen, és segítséget kapjon dr. Gachet-tól lelki küzdelmeinek és pszichés tüneteinek elviseléséhez. Egy teljes éven keresztül kezelték itt. Már ez az év is jelentős szakasza művészi életének, hiszen kis kórházi szobáját és a szanatóriumot körülölelő tájat majd százötven festményen és számos rajzon örökítette meg. Olyan híres festmények születtek itt, mint az Íriszek, a Csillagos éj vagy a Virágzó mandulaágak.
Az Arles-ban és a Saint-Rémyben elszenvedett fájdalmas és megterhelő krízishelyzetek megviselték Van Goghot. 1890 májusában, a pszichiátriát elhagyva döntött úgy, hogy a Párizstól harminc kilométerre fekvő, alig hatezer lakosú kis faluba, Auvers-sur-Oise-ba megy. Egyrészt, hogy közel legyen testvéréhez, Theóhoz, akivel mindig is szoros kapcsolatban állt. Öccse vigaszt és támaszt tudott nyújtani neki. Kapcsolatukban egyébként áramoltak a kreatív energiák, ráadásul Theo frissen nősült, és az év januárjában megszületett Vincent nevű kisfia, elindult a családi élete, tele volt még több tervvel és energiával.
Másrészt – s ha lehet, ez még fontosabb érv volt Auvers mellett –, itt élt a festő kezelőorvosa és nem mellesleg barátja, dr. Gachet. Vincent vasárnaponként a melankólia kezelésére szakosodott szakember, amatőr festő és műgyűjtő családjával ebédelt. (Az ’orvos-műgyűjtő’ kategória nemcsak itthon ismert jelenség, izgalmas téma lehetne az is, mi motiválja éppen az orvosokat az átlagnál gyakrabban a műgyűjtésre.) Mindenesetre dr. Gachet háza a Párizsból idevonatozó, vidékre érkező híres festők, a szabadban dolgozó impresszionisták kedvelt találkozó- és alkotóhelye volt. Csak néhány jelentős név Gachet doktor baráti köréből: Renoir, Manet, Cezanne, Pissarro.
Az orvos lánya, Marguerite is többeket megihletett a festők közül, ő volt az utolsó nő, akinek zongorázó portréját Van Gogh megfestette, s ő volt az, aki megtartotta az apja által 1890. június 27-én kölcsönadott palettát, amely most a kiállításon látható. Ez a paletta képet ad Van Gogh színeiről és festői világáról, rekonstruálható belőle, miként keverte ki a rá jellemző különleges koloritot. A doktor Gachet által kölcsönadott palettát a család megőrizte, majd 1951-ben az államnak adományozta a doktor híres portréjával egyetemben, és most már mindkettő a Musée d’Orsay gyűjteményének része.
Van Gogh a falu központjában található Ravoux Innbe költözött, amelyet a helyi borkereskedő, Arthur-Gustave Ravoux működtetett, és persze Van Gogh az ő tizenhárom éves lányát, Adeline Ravoux-t is lefestette. Mert valahogy így kezdődött. A festő megérkezett, és elkezdte felfedezni, majd lefesteni az elé táruló világot. Portrékat az itt élő emberekről, önarcképeket saját magáról. Dr. Gachet-ről három portrét is készített, megörökítette a feleségét, a lányát, a falubeli asszonyokat, kis túlzással mindenkit, akivel kapcsolatba került. Összesen harmincöt portré készült ebben az időszakban. Aztán jöttek a tehenek és más állatok, majd lassan nemcsak az emberek, hanem az állatok, az élőlények is kikoptak a kompozíciókból. Maradtak az épületek: a nemesi kúriák és a középosztálybeliek villáinak ábrázolása mellett a Van Goghot rendkívül megérintő szegényes kis házikók – mind valakiknek az otthona. Ezt követően a növényeket, virágokat, fákat, szénakazlakat festette, és a tájat. Végül pedig már csak az égre figyelt. A horizontra, ahol összeér a fent és a lent. Erős, szuggesztív képek. Meglepő a harmónia. És megint csak József Attila – annak az elfogadása, hogy a végére értem, megtettem, amit itt tehettem, és menni fogok.
A hetvennégy festményből negyvennyolcat, a harminchárom rajzból huszonötöt állítottak ki, az anyagból sok kép most látható először Párizsban. A kiállítás hat tematikus részre bontva járja körbe az időszakot: a falut bemutató tájképek, portrék, csendéletek és a környező vidéket ábrázoló tájképek, köztük a különleges formátumú, hosszúkás festménysorozat külön blokkokba rendezve látható. Itt találhatók azok az ikonikus alkotások is, mint például Dr. Paul Gachet portréja, Az auvers-i templom vagy a Búzamező varjakkal. Ez utóbbi kép száz éve nem hagyta el Amszterdamot, és sokáig ezt a művet tartották a művész utolsó alkotásának.
A baljóslatú varjak és a viharos égbolt miatt szokás úgy értelmezni, hogy a festő ezzel a művével tudatosan készült a távozásra. A legújabb kutatások szerint az utolsó kép a Fa gyökerei (1890), amely a feltételezések szerint néhány órával azelőtt készült el, hogy a művész mellkason lőtte magát. Az absztraktnak tűnő, sietős, szinte befejezetlen hatású festmény a gyökerek és a fa törzsének színes összefonódását mutatja –
a mindenható természet vízióját.
Miközben rohamtempóban festett, az egészségével, a testvérével való kapcsolatával és a művészeti világban elfoglalt helyével kapcsolatos súlyos aggodalmaival küzdött. Mégis megállás nélkül, folyamatosan alkotott, ez az utolsó hetven nap a művész hattyúdala. Május 17-én engedték el Saint Rémy de Provance-ból, május 20-án megérkezett Auvers-be, július 27-én meglőtte magát a búzamezőn, és két nap múlva meghalt. Van Gogh kapcsán persze semmi nem egyértelmű, egy 2011-ben megjelent könyv szerint gyilkosság áldozata lett, a mezőn bolyongott, amikor egy elmebetegektől rettegő fiatal testvérpár lelőtte. A legenda szerint utolsó szavai így hangzottak: „A szomorúság örökké tart.”
A kiállítás nem foglalkozik részletesen Van Gogh halálával. Finom empátiával kezeli. Egy hosszú nyitvatartási napon, sok ember között láttam a kiállítást. Tömeg volt és rengeteg mobiltelefonnal fényképező ember, ami máskor idegesíteni szokott, de itt nem ez történt. Csend volt és félhomály, udvariasan előre engedtük a másikat. Lépjen oda, nézze meg ő is, fotózza le, ha akarja. Nekem szerencsém volt, a második teremben lemerült a telefonom, attól kezdve minden érzékszervemmel a látvány befogadására összpontosíthattam. A telefon memóriája helyett a szemem őrizte meg a képeket. Gyakran eszembe is jutnak. Nehezen tudom rekonstruálni, mikor kezdődött a megrendülés, az biztos, hogy amikor a Theóval való levelezéshez értem, amikor olvasni és hallgatni is lehetett a levélrészleteket, már velem volt.
Van Gogh egész életében levelezett, ezekből lehet rekonstruálni az életét, még akkor is, ha például abból a drámai időszakból, 1880 környékéről hiányoznak a levelek. A református lelkipásztor apa elmegyógyintézetbe akarta záratni a fiát, és mondhatni, kitagadta a családból, az ekkortájt íródott leveleket a család megsemmisítette. Ettől kezdve csak Theóval tartotta a kapcsolatot, halála előtt hat nappal is neki írt, arról például, hogy a sápadt zöld eget festi. Van Gogh mindig a színekkel fejezte ki magát, műveit a színek emelik el a vaskos, anyagszerű világtól.
Theo nagyon is szívén viselte a testvére sorsát és művészetét, mélyen hitt bátyja tehetségében, miközben gyakran aggódott mentális állapota miatt. Levelezésükből érződik a gondoskodás attitűdje, anyagilag is támogatta a testvérét, és folyamatosan alkotásra biztatta. Testvérkapcsolatuk megható volt. Vincent csak Theónak tudta feltárni a kételyeit, vívódásait, művészi dilemmáit. Benne van ezekben a levelekben az egymás iránt érzett szeretetük, a hithez való viszonyuk; az útkeresés, a remény és a kudarc, a lelkesedés és a csalódás örök körforgása.
Theodorus van Gogh négy évvel volt fiatalabb bátyjánál, és csak fél évvel élte túl. Hivatalosan a halál oka szifilisz volt, de gyakorlatilag beleőrült Vincent elvesztésébe. Mindketten az auvers-i temetőben nyugszanak, közös sírban. Tulajdonképpen a sógornő, Johanna és az unokaöcs nem engedte elfelejtődni Van Goghot, miközben ez a gyerek csupán féléves volt a nagybátyja halálakor.
Van Gogh első képét huszonhét évesen festette, s harminchét évesen meghalt. Ezalatt a tíz év alatt csaknem kilencszáz képet festett.
