A saját arc és test bemutatása kiemelt jelentőségű a művészet történetében, melynek gyökerei a XIV. századig nyúlnak vissza. Az első ismert női önarcképfestő, a XVI. századi flamand Catharina van Hamessen volt, akit számos (nő)művész követett, ám újdonságot leginkább Frida Kahlo művei hoztak saját maga tökéletlen testének kendőzetlen bemutatásával. Az önmagukat ábrázoló női alkotók között Verebics Ágnes festőisége egyedi, sokszor hátborzongató világot tár fel. Évszázadokon át az önportrékon keresztül ismerhettük meg nem csupán a művészek sajátos attitűdjét, arckifejezéseit, hanem tanúi lehettünk a viseletek és ékszerek különböző divattrendjeinek is.
Az önarcképfestészet történetének végigkövetésével nemcsak a művészeti stílusok formálódásait láthatjuk, hanem azok egyfajta pszichológiai látleletként, folyamatos, művészi önelemzésekként is szolgálnak. A saját arc és test megmutatása önmagában is egy feltárulkozó lélektani, sőt akár nárcisztikus gesztus, amely mindig közvetíti a portrékészítő érzelmeit, vágyait, valamint lelkének kisebb-nagyobb rezdüléseit. Mindez része az önmagukat festő művészek identitásképzésének, különös személyiségjellemzésnek.
Napjainkban gyakoriak a fotó – akár szelfi alapú – önábrázolások, ahogyan Verebics installációiban, manipulált vagy transzparens fotóiban, lightboxaiban is láthatjuk. Önarcaiban – ahogyan ő nevezi – saját arcának és testének médiumként való bemutatásával nem titkolt célja, hogy feltárja belsőjének történéseit, vívódásait, szexuális és erotikus vágyait, sokszor démoni gondolatait. Munkásságában a kifejező tekintet, a nőiséget sugalló hosszú haj és a test erotikus részeinek ábrázolása nem elsősorban gender megközelítésű gesztus, hanem valamilyen misztikus összemosása a női és férfi princípiumoknak, az állati és emberi ösztönöknek, a test- és a lélekábrázolásnak.
Ezek gyakran együttesen jelennek meg munkáiban, hiszen harmonikus vagy éppen diszharmonikus voltuk az ellentétpárok szembeállításával, azok közös bemutatása során lehetséges. A gyakran hátborzongató témák kísérteties képei a naturalista festészet hagyományában gyökerezve kalandoznak a valóság és az álom, illetve a képzelet határán. Verebicsnél az emberi test leplezetlenül nyers bemutatásában a festő Francis Bacon és a kortárs brit Jenny Saville, illetve a XVII. századi flamand állat- és csendéletfestő, Jan Fyt művészetének hatása érzékelhető.
Verebics Ágnes mostani, a Godo Galériában látható kiállításának olajképei folytatják korábban is ábrázolt témáit, miként azt a Szőrős nők / Hairy Gang című sorozatában látthatuk. A test és a kezek eltorzítása, a maszkok mögé kerülő arcok megmutatása saját testképének zavarait láttatják, a korábban öröknek hitt fiatalság és szépség elvesztésének tragikumát vizualizálják. Az emberi test idővel való változásai rémülettel töltik el, az érzések egyfajta lidércnyomásként törnek rá. Az akár meghasonláshoz is vezető fájdalmas élmények a vásznakon fizikai osztódásokat, megsokszorozódásokat generálnak.
A melankolikus hangulatú, félelemmel és kínnal mutatott arcok, rémült szemek, gesztusok akár a skizofrénia jeleire is utalhatnak, ám azok mégis inkább az ember természetes szorongásait, reakcióit nagyítják fel. Az önarcok átható kék szeme találkozik a nézők tekintetével, hogy kérdőre vonják, játékba hívják őket, szembesítsék saját félelmeikkel. A kitekert, megnyújtott testrészek, fejek, a meghökkentő és szokatlan pózok bizarrsága, a pusztítani is képes fegyver feltűnése a démoni vadság motívumait láttatják, melyek akár az erőszakos halál irányába is mutathatnak.
Az állati és emberi testek, valamint lelkek összekeveréséből létrejött alkotásaiban Verebics a természetes ösztönök testi vizualizációját fogalmazza meg. A latin animal – állat – és anima – lélek – kifejezések (amely szavaknak ugyanakkor általános élőlény jelentése is van) egy tőről fakadnak, miként ezekben a munkákban is látjuk. Mindez jelzi a festményeken látható antropomorfizálódó állatok és állatias ösztönökkel bíró emberek vagy androgünök elválaszthatatlan testi és lelki egységét. A lélek animális ösztönösségében való feltárulkozása különféle vágyakon keresztül mutatkozik meg, amit a jellegzetes, tigris- vagy leopárdminta és az állatot idomárként tartó emberi kéz együttese szimbolizál.
A nagymacskákra jellemző ruházat a domináns nő szexuális vágyait jelképezi, mely a divattörténet egyik legellentmondásosabb viselete. Az élénk, sárgás színek és foltszerű minták célja az állatvilágban az elrejtőzés, közvetve pedig a zsákmányszerzés, ezzel szemben a leopárd (vagy más nagymacskák) mintáit viselő nők éppen ki akarnak tűnni környezetükből, a férfiakra prédaként lecsapva. Az ősi kultúrákban az ezt utánzó ruházat a gazdagságot és a hatalmat szimbolizálta, amit királyok és harcosok viseltek, sőt isteni attribútumnak is számított. A nagyvadakkal való nőábrázolás első ismert bemutatása, a çatalhöyüki ülő nő agyagszobra a Kr. előtti 6000-ből. Az art deco és a szecesszió a női elegancia jelképeként terjesztette el a viseletet, ám ez napjainkra a tömegtermelés hatására kommercializálódott, bárki számára elérhetővé vált, s jelentése nem változott.
Verebics olajképein a véresszájú, ragadozó, emberszerű szfinx vagy a lopakodó tigris az álmokban feltűnő bujaságot mutatja a másik felett való uralkodás és dominancia jelképeiként. A deformált kezekből, körmökből összeálló trófeák és fotómontázsok utalnak a szexuális irányultságú vadászat tevékenységére, ahol a bizarr kézformákból kinővő ujjak és hajtincsek egyszerre hívogatnak és taszítanak. A trófea, mint győzelmi jelkép csupán kétes diadalt feltételez, ahol a legyőzött és legyőző leginkább a meghasonlott, megsokszorozódott alakokhoz hasonlóan ugyanazt az élőlényt szimbolizálja.
Verebics Ágnes Osztódás című kiállítása 2022. december 22-ig tekinthető meg a Godot Galériában (1111 Budapest, Bartók Béla út 11.).
