Magába fordultan, környezetétől elzárkózva élte életét Emily Dickinson, az egyik legjelentősebb XIX. századi amerikai költőnő, a modernizmus előfutára. Noha életműve majd ezernyolcszáz verset tartalmaz, csupán egy maréknyi jelent meg életében, azok is névtelenül vagy a tudta nélkül. A társadalmi léttől visszavonultan élő Dickinson napjait többnyire a négy fal között töltötte. Csak rövid rokonlátogatásokra hagyta el otthonát, ahol imádott lenni.
Éjszakába nyúlóan írt, olvasott. Tudatosan választotta ezt az életformát, amelyen nem is kívánt változtatni. Pedig eleinte társasággal vette magát körül, de amint felismerte alkotói erejét, visszalépett attól. Remetesége ellenére érzelmi élete gazdag maradt. A halála után publikált költeményei „arról tanúskodnak, hogy nagyon is érdekelte saját törékenysége, halandósága, illetve az egyedüllétben és a természetben kereste azt a megnyugvást, amit más emberek társaságában nem talált meg” – olvasható a tárlat leírásában.
A Kortmann Járay–Mendreczky duó jól ismeri Dickinson világát. A fiatal alkotókra a költőnő olyan írásai is hatottak, amelyeket eredeti formájukban nem adhattak ki. Részben cenzúrázott, részben megsemmisített levelekről van szó, amelyekből kiviláglik, hogy élete nagy szerelmeként tekintett bátyja feleségére. Leveleinek és verseinek nagy részét az ügyvédként dolgozó bátyja nejének, Susan Huntington Gilbert Dickinsonnak címezte, akiben többet látott egy jó barátnőnél.
Csupán apró eleme a kiállításnak a címbeli béka, mégis fontos szimbólum. A csúf kis állatot többek között a termékenység, az újjászületés jelképének tartják, az egyiptomi kultúrában az anyasághoz is kötik. Gondoljunk csak Heket istennőre, aki a magzatokért és a szülésért felel, s akit békaként vagy békafejűként ábrázoltak az ókori művészek. A két művésznő „Dickinson alakjában és a sérülékenységéről, környezeti indikátorságáról ismert béka szimbólumában igyekszik megragadni a nőies színezetű, sajátos melankóliát”.
Közös tárlatuk jól reprezentálja a nőiességet. A lágyan leomló fehér ruha (Dickinson 1860-tól fehérben járt), a finoman megmunkált vasszobrok, magzatokra emlékeztető reliefek ennek megerősítésére szolgálnak, miként az ovális, anyaméhszerű formák is. A különböző technikákat és anyagokat ötvöző The long sigh of the Frog ízig-vérig nőies tér, ahol virágok szökellnek a magasba, ahol a látogató finoman lépked a törékeny, kecses tárgyak között. Mégis melankóliával átitatott térben érezzük magunkat, az egymástól távol elhelyezett, apró művek nem lépnek egymással kapcsolatba.
A tárlat fehér sterilitása rezonál Dickinson költészetére, aki az anyaság és a házasság örömeit elengedve inkább lelt békére kertjének növényei, virágai között. A választott magány nyugalma mélyén rejlő érzelmek csak jelzésszerűen jelennek meg a kiállított művekben: egy-egy gyöngy, bronzlevél, növény alakjában. A felhasznált természetes anyagok: az agyag, a vas, az üvegbúra alatti békacsontváz a természet körforgására, a mulandóságra utal, amit a falon látható fotók megerősítenek.
Kortmann Járay Katalin és Medreczky Karina 2019 óta dolgozik együtt. Nagyméretű installációikhoz, térbeli kollázsaikhoz gyakran jól ismert dalszövegek, mondókák, versek adják az alapot. A művészpáros animisztikus szemléletmóddal alkot történeteket, „melyekben a mesék, a kvázi vallási motívumok és a miszticizmus szimbolikája találkozik”. Ezúttal Emily Dickinson A béka hosszú sóhaja (1876 körül) című verse adta a kezdő lökést.
Képek: Kortmann Járay Katalin és Mendreczky Karina: The long sigh of the Frog. am projects.
Fotó: Gyuricza Mátyás, az am projects jóvoltából
Kortmann Járay Katalin és Medreczky Karina: The long sigh of the Frog című kiállítása július 5-ig látható am projects galériában (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.).
