Platónnak – akit élete során senki sem látott nevetni –, a Krisztus előtti ötödik és negyedik évszázad görög filozófusának egyik kései dialógusa a Phaidón, amelyben Phaidón elmeséli Szókratész utolsó napját, utolsó beszélgetését tanítványaival. Szókratész a lélek halhatatlansága melletti érveit hangoztatja: az ember testből és lélekből áll, de igazi ismeretek megszerzésére csak a lélek képes. A lélek magasabb rendű tehát a testnél, uralkodik felette, ugyanakkor azonban a test börtön is a lélek számára. Platón ezt két szóval fejezi ki: szóma – (a test) – széma (a lélek sírja). Ezután a dialógusban a lélek halhatatlansága melletti érvek és az ellenvetések általi cáfolatok kivédése következik. Mindennek fényében, illetve e tétel összefüggésében kell mérlegelnünk az alkotó, Verebes György régebbi és újabb képeiből felfűződő műegyüttesének rendezőelvét, amelyet így fogalmazott meg a festő: „A képek arról a táncról mesélnek, amit a lélek és a szellem a testbe rejtve lejt abban a világban, amelyet végső soron saját magából saját akarattal önmaga teremt. Ez a tánc minden teremtett lény tánca, az alkotóé, a nézőé, mindannyiunké.”
A figurális festészetnek – amelynek roppant mély, több évezredes hagyományához kapcsolható Verebes György piktúrája is – az alapja, központi kategóriája az alak, a figura. A figuralitás, a figura-központúság helyett azonban a Verebes-művek befogadásához pontosabbnak ítélem a test megjelölését: a festő az emberi testre koncentrál, az emberi testet mint lélekbörtönt tárja elénk. Az új testképek megjelenése azt a dilemmát veti fel, hogy a festészet korábbi emberábrázolásai, a látványszerűen megidézett emberi alak helyett miért vált fontosabbá, elsőrendűvé a test megjelenítése? Mert nemcsak nézőpontváltozásról van szó, hanem mélyebb indíték érvényesüléséről: a test művészeti analízisének határozott szándékáról. A test valójának láttatásáról.
A kérdéskört boncolgatva Sturcz János művészettörténész mutat rá A heroikus ego lebontása című munkájában: „A kortárs művészet mezítelen testet alkalmazó alkotásai már nem értelmezhetők az akt hagyományos interpretációs keretein belül. Az ezredvégen ugyanis a test képe alapvetően megváltozott mind a tudományban, mind a művészetben. Kilépett a klasszikus akt idealizáló-esztétizáló, a testet kívülről és távolról, szoborszerű egészként értelmező szemléletéből, s egy illúzióktól és idealizálástól mentes fizikai testkép felé mozdult el…” Verebes György korábban a test részleteivel, az arcokkal és a kezekkel szembesített, míg az új kompozíciókban már a teljes alakkal demonstrál. Mindehhez segítségül hívja a táncot, a test mozgással, testtartással kialakított, kifejezést koncentráló alakzatát: a vásznon kimerevített testpillanatok rögzülnek, és az általuk hordozott, általuk sűrített új nézőpontokkal megjelenített test-kép súlyos jelentéseket tárhat fel.
Tulajdonképpen az arcok és a kezek korábbi, itt is bemutatott kompozíciói a teljes alak, a teljes test lényeges üzeneteket hordozó elemeiként jelennek meg, de a hiányutalások, a részlethangsúlyok, a nagyítások, a kiemelések révén. Verebes György arc- és kézképeinek jelentéskörét faggatva fontos hangsúlyoznunk, hogy az arcok nem is emberi arcok, hanem titánportrék, a kezek meg nem egyszerű kezek, hanem mudrák, vagyis távol-keleti, ősi kézjóga-helyzetek leképezései. Vagyis Verebes György műveiről a görög mitológia isteneinek hányatott sorsú, hatalmi harcokba keveredő és hatalom sújtotta gyermekei néznének ránk, ha felnyitnák a szemüket. Amiként az arckompozíciók, a mudrák esetében is időben és térben távoli jelenségek motívumait idézi meg a festő: a hinduizmus és buddhizmus ama szertartásos kézmozdulatait, illetve kéztartásait, amelynek száznál több változata van a tantrikus szertartásokban. És túllépve a görög mitológia és a keleti szellemiség szimbolikus tartományain, eme arcképek és kézképek hatásvilágát átélve elérkezhetünk a művek által közvetített pszichikai hatóerőkhöz, a meditációk teréhez, belső énünk, a lélek felé fordulás ösztönzéséhez. Megfoghatatlan, behatárolatlan terekben járunk, soha nem látott, soha nem ismert arcokkal szembesülünk, különös kéztartásokat, kézmozdulatokat tanulmányozhatunk, amelyekben nem fedezhetjük fel a megszokott gesztusokat. Különösségeik vizuális emblémákként az emlékezetünkbe vésődnek.
És az arc- és kézképek sorozatához kapcsolódva itt állnak előttünk az újabb, a teljes testet megidéző képek: a mozgás, a tánc pillanataiban megragadott és megjelenített csupasz férfitest-idézetek. A művek szemléléséhez néhány jellemzőre felhívhatjuk a figyelmet. Így a különös testhelyzetekre emlékeztethetünk, amelyek nem hétköznapi módon álló, ülő, térdelő, guggoló, fekvő, támaszkodó pozíciók, hanem mindig valami furcsasággal áthatott pozitúrák. A testeknek nincs konkrét befogadó tere: határtalanok, behatárolatlanok a közegek, és e sejtelmes közegekben mintha valaminő gomolygó üresség fojtogatna. A megfoghatatlanság, a végtelenség atmoszférája lengi körül a testeket, amelyeknek festői nézőpontját a közeliség, a testközeliség determinálja, de amelyeknek perspektivikus rendszerei, viszonyai csak nehezen kibogozhatók. A mozdulatok, a gesztusok titokzatos jelentéshordozók: kétségbeesés, félelem, megadás, megdermedés, visszahőkölés, lázadás, heroikus tiltakozás tanúi egyaránt lehetnek.
A testhez nem kapcsolódik tárgy, rekvizitum, de még egy drapériafoszlány sem. Nincsenek attribútumok, mert a festőnek nincs szüksége ezekre: csakis a test drámája foglalkoztatja. A test általában egy, egyedüli, és ez az egyedüliség lényegi viszonyítási pont: a festői magányhoz sincs szükség társakra. A kolorit méltán nevezhető visszafogottnak: a szürkék, a kékeszöldek, a barnák halvány, érzékenyen modellált, finoman áttetsző, egymásba mosódó árnyalatai lengenek át minden ecsetvonást, amely ecsetvonások révén puha, lágy foltokból szerveződnek a testmotívumok. A körvonalak elomlók. A testben lakozó, a testbe zárt lélek dermesztő, reménytelennek tűnő lázadása azonban ott lappang a sejtelmességek festői áradásában.
Bevezetőnket Platónnal kezdtük, mondandónkat vele is zárjuk. A görög gondolkodó szerint a lélek magasabb rendű, mint a test, és ezt számos tétel igazolja. Így alapvető léleksajátosság, hogy homogén szubsztancia, amely az ideákhoz hasonlóan nem változékony. Hasonló csak a hasonló által ismerhető meg, s mivel a lélek képes egyedül megismerni a tiszta ideákat, így ezekhez hasonló és az eredetük is hasonló. A lélek önmagától mozog. A dialektikus következtetés az, hogy a lélek egyik jellemzője az elevenség, és sohasem képes a halált befogadni. Ezt a premisszát igazolhatják, ezt a reményt éltethetik Verebes György lélektájakon kalandozó, lélektartományokat kutató, a riasztó szépségű test sírjába zárt, eleven lelkeket idéző, borongós képei: azt üzenik, hogy a lélek a halált nem képes befogadni.
Fotók: Baráth-Szabó Evelin
A tárlat május 31-ig látogatható keddtől szombatig 10–18, pénteken 10–14 óra között (1053 Budapest, Szép utca 1/b).
