•Beszélgetésünk idején még látható Such Magic című kiállításod az Új Művészet című lap Szerkesztőség nevű közösségi terében, ahová, amint belépünk, szó szerint benne vagyunk a kiállítás terében. Hová lépünk itt be? Egy másik világba? Vagy egy varázsdobozba? Mi ez a varázslat, amire a kiállítás címe is utal?
Az anyagnak nagyon fontos ihletője volt a mémkultúra, amely a mai kommunikációnak külön nyelvezete, új jelrendszere. A Such Magic idézet egy mémkutyától, nem akar tolakodó lenni, csak jelzi, hogy… hmm… igen, ez varázslat, haver. Ha akarom, csak egy geg, de lehet, hogy mégis jelent valamit, és ennek a kettőssége tetszik nekem. Természetesen fontos számomra az alkotómunka komoly része, de nem akarok ebben a komolyságban elveszni, egyfajta humorral állok a dolgokhoz.
Helyspecifikus kiállításra érkezett a felkérés Tayler Patrick képzőművész/kurátortól, és a megvalósult tér e szempont alapján egy általam elképzelt virtuális valóságot, új dimenziót tár a néző elé. A látogató elveszhet az apró részletekben, de van egy teljes falat betöltő munka, amely a padlón is folytatódik. A látogató tulajdonképpen a gondolataim kivetülésébe lép bele. A koncepció része, hogy a tér a befogadóval együtt éljen, és úgy érződjön, mintha ez a szoba olyan házban lenne, ahol több helyiség van, és minden szoba más-más gondolat köré épül.
Sokszor előjön az alkotásaimban a halál és a túlvilág gondolata, hogy mi lesz velünk, hova jutunk. A nagymamám – aki nagyon meghatározó személy az életemben – vallásos volt, sokszor láttam őt imádkozni, imakönyvet forgatni, neki köszönhetően kezdett el korán foglalkoztatni a halál és a hit kérdésköre, de ezt szemérmesen kezelem, a mély gondolatok mellé kell az életbe visszahúzó humor is.
Sokat gondolkodom, vajon miért foglalkoztat, de erre most még nem tudok választ adni.
•A Covid élménye felerősítette a halálról való gondolkodást? Bár a Coviddal is inkább tréfálkoztál, a pandémiához kapcsolódóan megnyitóbeszédében a kurátor „Isaszegi Aquaman”-nek nevezett. Mi ez a történet?
Amikor a járvány elkezdődött, szó volt arról, hogy városokat vagy városrészeket teljesen lezárnak, s félő volt, hogy nem mindenhova jut majd elegendő ivóvíz. Én pedig egy nap telefonhívást kaptam, hogyha a lezárás megtörténik, akkor a következő napon 8 órakor jelentkeznem kell az önkormányzatnál, mert én vagyok a helyi vízügyi felelős. Hirtelen nem tudtam hová tenni, hogyan kaptam éppen én ezt a feladatot, majd kiderült, hogy még tanárként rákerültem valamilyen listára, és engem sorsolt ki a gép. Hála Istennek nem fordult komolyra a dolog, Patricktól azonban megkaptam az „Isaszegi Aquaman” címet.
•Ez mulatságos, de különös is – az ember akármibe belekérdez veled kapcsolatban, mindig talál egy nagyon mély történetet és vele együtt egy tréfát is.
Van egy komolyabb, koncentráltabb, alkotó énem, s mellette egy vidám, bohókás oldala is az egész életemnek. Művészkedem és focizom, otthonosan mozgok mindkét közegben, nem okoz gondot összeegyeztetni a két teljesen különböző világot. Ez azért nem túl gyakori eset. Már az egyetemen így kezeltek: „bunkó, focista hülyegyerek”, és mégis művészetet csinál. Szeretem ezt a kettősséget az életemben.
•És mit szóltak hozzá a focisták?
Röhögtek rajta, aztán amikor bevonódtak, meglátták, hogy ez a közeg mégsem áll olyan messze tőlük, mint hitték. Mindenhol ugyanazok a sztorik, ugyanazok a témák, ugyanazok a mémek mennek. Isaszegen fociztam világéletemben. Megyei szintig jutottam. Ez nem a profi, de nem is a nagyon amatőr kategória, hanem a kettő között, ami igazából a legrosszabb, mert sok idő elmegy rá, de nem kapsz pénzt érte. Most is focizom, a helyi öregfiúk csapatban játszom a harmincöt évemmel.
•Sok időt elvisz, de nincs belőle pénz… azt mondod, ez a megyei szint. A magyar művészeti életben is sokan játszanak megyei szinten. Szerinted hogyan lehet sikeresnek lenni? Meddig lehet eljutni? Nyolc éve végeztél, ez elég már arra, hogy a kezdeti illúziók ne homályosítsák el a szemedet, és lásd a pályát. Hogyan ítéled meg most a művészlétet?
A legfontosabb az önazonosság, és bele kell tenni rengeteg munkát. Azt kell csinálni, ami belülről jön, nem a trendeket figyelni. Sok múlik még a találkozásokon, kivel hoz össze a sors – ez a szerencsefaktor. Én leginkább abban hiszek, hogy amibe az ember beletesz napi szinten sok órát, önazonosan és rendszeresen műveli, ott eredménynek is lennie kell, és megérkeznek azok is, akikkel találkozni kell a pályán való továbblépéshez.
•Szerinted ki lehet, vagy ki kell-e lépni a nemzetközi színtérre? Be lehet kapcsolódni egy nagyobb egységbe?
Szerintem igen, mert képzőművészként ugyanazokkal a gondolatokkal és problémákkal találkozom, mint egy másik alkotó, éljen akár egy másik országban vagy másik földrészen. Az interneten – Instagramon, Facebookon vagy TikTokon – sokszor látom, hogy valaki ugyanúgy gondolkodik, mint én, csak kicsit másképp oldja meg, másképp fordítja alkotásba, de az alapfelvetése ugyanaz. Ezek jó felismerések, és sok értékes kooperáció születhet ebből, közös kiállítások, projektek, akár egy országban élnek a művészek, akár távol egymástól. A művészet egyezményes.
•Léteznek együttműködések itthon, a generációdban? Mert sokszor látja az ember a klikkesedést, a széthúzást.
A klikkesedéssel egyetértek, mindenkinek megvan a saját klikkje, akiknek a kiállítására elmegy, vagy akikkel leül sörözni. De azért ismerjük egymást, követjük, hogy ki mit alkot, ha másutt nem, akkor
a neten megnézem a feltett anyagokat.
•Mennyire magányos ez a pálya?
Igen is, meg nem is. Nem szoktam művésztelepekre járni, és nem azért, mert nem vagyok közösségi ember, annak tartom magam, de az alkotói folyamatban szeretek egyedül lenni, sokkal jobban tudok gondolkodni. Egyedüllét szükséges ahhoz, hogy a folyamat megtörténjen. Mások művésztelepeken, közösségben, kollektívában dolgozva hoznak létre értékes dolgokat, én még csoportos kiállításon is keveset veszek részt, mert úgy érzem, ahhoz, hogy érthető legyen, amit csinálok, önmagában kell azt látni, más anyagok valószínűleg bezavarnának.
Mégis van néhány barátom, akikkel rendszeresen együtt dolgozunk, Bajkó Dániel képzőművész, Tiba Péter médiaművész és az író, zeneszerző Sipos László. Velük szoktam akár művészeti téren is összejönni, beszélgetni, kiállítani. Együtt mozgunk a középiskola óta. 2021-ben volt egy közös kiállításunk a Hybridartban.
•Beszéljünk egy kicsit a kollázsaidról. Többen hasonlították ezeket Molnár Sándor alkotásaihoz. Egyetértesz ezzel?
A kollázsmunkák története akkor kezdődött, mikor még tanítottam, és papírgyűjtéskor nagy tekercsekben valaki behozott hibás nyomatú óriásplakátokat. Elkértem pár gurigát, mert beindította a fantáziámat a monumentális méret. Felragasztottam különböző anyagokra (kartonra, fára, vászonra, papírra) a plakátokat, majd elkezdtem visszatépegetni, és játszani ezzel a gesztussal. Kicsit irányítottam, de elsősorban hagytam, hogy a véletlen érvényesüljön. A tépésnyomok elkezdtek uralkodni a képeken, innen indult az a mostani motívumkészlet, amivel dolgozom.
Még 2020-ban a NACO-ban kiállítottam Fragments of Eternity címen a kollázsaimat, ezt követően többen említették Molnár Sándor nevét. Nyilván nem ugyanúgy néznek ki a munkáink, de amiben hasonlítanak, az az energia. Az első kollázsaimban – melyeknek címe Powerformat volt – a tépkedés gesztusa tetszett meg, mert abban a nagyon erős mozdulatban, ha úgy tetszik, az agresszív szakításban erő és energia jelent meg. Molnár Sándor képein is ugyanezt az erőt, energiát érzem.
•Az agresszió nem feltétlenül rossz, ez a tépkedés olyan, ami után megkönnyebbülés jöhet.
Annak, hogy kitéped magadból, szerintem van mondanivalója. Vizuálisan nagyon erős lehet az agresszív, erőtől duzzadó formák kavargása. Ez Molnár Sándor képein és az enyémeken is vizuálisan tetten érhető, bár nem feltétlenül egyformán. Nem gondolom, hogy az én dolgom lenne a hasonlítgatás, ezért sem tudok igazán sokat kezdeni ezekkel a visszajelzésekkel. A képzőművészet-elmélettel foglalkozók szeretik, ha van fogódzópont, amihez kötni tudnak, így leszel beilleszthető a kánonba. Sokszor nem azon gondolkozunk, hogy mivel hat és mitől érdekes egy kép, hanem azonnal meg akarjuk magyarázni, hogy miről szól, mi van benne, kinek a folytatója. Mintha az lenne a ki nem mondott elvárás, hogy legyél újító, de mégsem annyira, hogy ne tudjanak téged valahonnan értelmezni. Szívem szerint inkább kitérek ez elől a kérdés elől.
•Vajon meddig tartható az a ’mániánk’, hogy minden képet értelmezzünk? Arra gondolok, hogy ilyen mennyiségű és ilyen gyorsan változó vizuális ingereket vajon tudunk-e követni?
Ennyi vizuális ingert nehéz kezelni, nem tudom, hogy mi az az irány, ahová ez ki fog futni. Mostanában azoknak jött el az ideje, akik jól tudnak adott dolgokat kiválasztani és azokat egy kupacba rakni. Már nem az a kérdés, ki tud jól rajzolni, vagy milyen alapismeretei vannak, hanem az, hogy mivel és milyen hatást tud kiváltani.
•A hatás nagyon fontos lett, miközben, ha zavarba jövünk a hatástól, akkor azonnal be akarjuk illeszteni a kánonba. Néhány szót ejtsünk arról, hogy miért lettél képzőművész?
Építőipari iskolába jártam, ahova azért küldtek, mert jól rajzoltam, de a vonalzós rendszer annyira nem fogott meg. Viszont Képzőt végzett rajztanárunk, Opánszki Tamás inspiráló és érdekes feladatokat adott (festés, installáció, objektek készítése), és olyan barátaim lettek, akik szintén a Képzőre jöttek. Nagyon örültem, hogy felvettek, de az első nap, amikor kiteregettem a munkáimat, én is megkaptam, hogy ezek nagyon gagyik. Betörték az ifjú titánokat – innen indultunk. Van, akinek ez jót tesz, van, akinek nagyon lerombolja a lelkivilágát. A sport sokat segített nekem, megtanultam általa, hogy menjünk, csináljuk!
