Valójában bármit festett is Rembrandt, mindig a Sötétség és a Fény drámai küzdelmét mutatta be, mint Caravaggio – Goethe szavaival élve: „A fény szenvedéstörténetét”. Csakhogy, amíg Caravaggio naturalista stílusban alkotott és a valóságnak nagyjából megfelelő tömegekkel és fényviszonyokkal számolt, addig a holland mester festette fényárnyékok rendszerint önkényes módon szakadnak el a valóságtól, mintha fizikai értelemben nem lenne közük az adott jelenethez. Másrészt: Caravaggio képei nyersek és brutálisak, piszkos talpú és rongyos ruhájú alakjai olyanok, mintha a sötétség méhéből bújnának ki, ezzel szemben Rembrandt modelljei többnyire fejedelmiek, díszes ruháik és ragyogó aranytárgyaik révén mintha dacolni próbálnának azzal az arctalan és alaktalan plazmát képező sötétséggel, amely önkényes módon – a valós fényviszonyokkal nem törődve – szeretné őket behálózni.
Rembrandt nem csupán portrékat és vallásos képeket festett, hanem tablószerű csoportképeket is, felkérésre. Legismertebb művei éppen ezek a nagyméretű, személyes vonatkozással nem rendelkező csoportképek. Legnevezetesebb az Éjjeli őrjárat, amely Rembrandt művészi hírnevét és bukását egyaránt megalapozta, mivel a „tablón” szereplő muskétások az önkényes fények és árnyak révén teljesen eltérő megvilágítást kaptak – a tüneményként feltűnő kislányról nem is szólva – ami nem egészen volt összeegyeztethető társadalmi ranglétrán elfoglalt helyzetükkel.
Korábbi ennél, de nem kevésbé érdekes a Dr. Tulp anatómiája. Míg Leonardo és Michelangelo csak titokban végezhetett boncolásokat, addig Rembrandt már bátran megfestette a maga remekművét, igaz, csak egy gyilkosságért elítélt személy hullájával. A Sötétséget ezúttal az asztal körül „keselyűkként” gubbasztó doktoranduszok fekete ruhája érzékelteti, illetve az átlós kompozíció csúcsán a halott arcára vetülő baljós árnyék. Az asztalsarkon egy hatalmas anatómiai könyvet látunk: a könyv pontosan úgy nyílik szét, ahogyan majd a holttestet boncolják fel. Már látjuk is a gyilkos kéz csontjait, izmait, idegeit. A doktoranduszok igen változatos mimikája alatt hasonló izmok és érzőidegek lapulnak meg…
Erre a korai kompozícióra nyúlik vissza Rembrandt utolsó és talán legérdekesebb csoportképe: A posztócéh elöljárói. Nehéz elképzelni ennél szárazabb, költőietlenebb művészi témát, ám Rembrandt ecsetje alatt ekkorra már arannyá változott minden, amihez ért. A Sötétséget ezen a vásznon is a szereplők fekete ruhája és kalapja képviseli, míg a Fénysugár arra az asztalra vetül, amely körül elrendeződik az alakok sötét tömbje. Első látásra a boncasztal sokkal több „érdekességgel” szolgál, mint a vörös textillel fedett asztalsarok a puritán amszterdami posztócéhben, ám éppen itt válik világossá Rembrandt zsenialitása: a vörös gyapjúszövet – bár sokkal finomabb szövésű anyag, mint a posztó – egyértelmű utalás a posztócéhesekre, akik amolyan korabeli minőségellenőrök lévén a különféle kelmék minőségéről állítottak ki minőségtanúsítványokat. Ráadásul, véleményem szerint: Rembrandt az asztalsarok segítségével építi fel a festmény struktúráját! Az asztalsaroknak és a háttérben látható stukkóknak ugyanis egyaránt három „pillérük” van, akárcsak az emberi arcoknak: az orr, a száj és az áll. E „hárompilléres” kompozíciót erősíti az asztalon heverő számlakönyv és a szereplők hófehér gallérja is, így minden emberi arc egy-egy hárompilléres stukkó folytatása, a vörös textillel fedett asztalsarok pedig a kép „enyészpontja” vagy gravitációs erőtere. Az alakok elrendezése is követi ezt a sémát: a két piramis alakú csoportot, összesen hat személlyel – noha az asztallap síkja és a fali stukkók négyszögletesek – Rembrandt perspektívájából háromszögeknek látjuk, melyeknek egyik csúcsa az asztalsarok. A 3. képen bejelöltem e sajátos építőkockaként szolgáló „pilléreket”, a 4. kép pedig Rembrandt egy másik remekműve, a Lengyel lovas, amelyen szintén látható néhány „pillér”.
E páratlan művészi ökonómia láttán aligha lehet Rembrandtot „csak” a fény festőjeként jellemezni. Sasszeme volt a művészethez, minden drámai kontraszt és mondanivaló hiányában is képes volt kivételes műalkotásokat létrehozni.
A XX. században is volt egy nemzetközi fejedelme a festészetnek, Pablo Picasso, aki egyik legismertebb képe, Az Álom tanúsága szerint szintén fölismerte az emberi arcot alkotó három pillért: ami Rembrandtnál az asztalsarok, az Picasso képén az alvó asszony arcába olvadó stukkó vagy ablakpárkány…
