A kiállítás előterében ismerős motívumú festményeket láthatunk: például a nyitott olló a Türelem rózsát terem című performanszod óta visszatérő képelem, ami mindig valamit elvág, megszakít. Vagy az agy és a szív anatómiai pontosságú ábrázolása, mely az érzelmek és értelem vívódásai felől közelítve szintén ismerős már a Horváth Lóczi Judittal közös kiállításotok, a Similar stories óta. Milyen kapcsolódásban állnak egymással a korábbi és a mostani új sorozatod festményei?
Szándékosan emeltem be korábbi gondolatokat, melyekkel felütésszerűen megidézem, hogy mi előzte meg az új képeimet. A dilemma és a kétségbeesés érzése hangsúlyosan van jelen, mert számtalanszor tapasztalom nőként, anyaként, hogy olyan válaszutak állnak elő, amikor vagy a szívemre, vagy az eszemre kell hallgatnom. Ugyanakkor bennem volt a töprengés, hogy innen merre induljak tovább a művészetemben. A folyamatos vívódás után így született határozott döntés. Majd egy éve védtem meg a doktori disszertációmat, melyet a képzőművésznők konyhai tevékenységet ábrázoló alkotásainak elemzéséből írtam. A tanulmányaim alatt, és egyébként is rengeteg könyvet olvastam a nők művészetéről szóló témákban, amelyek nagyon meghatározóvá váltak számomra. Most tehát a vonatkozó szakirodalommal való viszonyomat fejtettem ki, festettem meg.
Nagyon izgalmas felvetés, hogy a művészettörténet-kutatás és -értelmezés az utóbbi években fordult hangsúlyosabban a nőművészek felé. A szakma feladata az elméleti kánonképzés, hogy a megfelelő művészeket és tevékenységüket a tudomány részévé tegyék. Erről szólnak azok a könyvek, amiket megfestettél. Te pedig azzal a festői gesztussal, hogy műalkotások keretében örökítetted meg ezeket az olvasmányokat, szintén rögzítetted és beemelted azokat a művészeti kánonba.
Pontosan ezt történt. Érdekes volt például a kiállításmegnyitón Martos Gábor (többek között az Önarckép nyaklánccal – Női alkotók a műkereskedelemben című könyv szerzője) azt mondta, hogy ő már halhatatlan, mert a könyve meg van festve. Nem azért, mert megírta a könyvét, hanem mert az benne van a festményemben. Izgalmas oda-vissza játék ez. Egyébként 2012 óta festek könyvcsendéleteket. Abban bízom, hogy a festményeimet látva lesznek olyanok, akik előveszik ezeket a könyveket, és így beépülhet vagy újra érdekessé válhat egy-egy nőművész megismerése. Több képemen látható a Dictionary of Women Artists, amely olyan enciklopédia, amibe az összes ismert nőművészt lajstromba vettek. Fontos könyv továbbá számomra a Women in the Mirror is, amely azzal is szembesített, hogy bár sok nő önarcképét ismerem, de ezzel a műfajjal már sokan foglalkoztak, nekem valami újat kell találnom. De szeretek játékos asszociációkat is behozni a képekbe, például a Feminizmus című képemen a Great Women Artists, a Feminista avantgárd, Linda Nochlin és Hitka Viktória összetört ÖNBECSÜLÉS feliratú tányérját egy kompozícióba kapcsoltam össze.
Milyen művészettörténeti parafrázisokat fedezhetünk fel a festményeidben?
A kék szoba című festményem Suzanne Valadon The Blue Room (1923) című művének parafrázisa. A tudatos reflektálás mellett saját hozzáállásomat is belesűrítettem a kompozícióba. Valadon képzett festőművész volt, ám mégis leginkább férfi festők alkotásainak modelljeként ismerjük őt, ugyanis rengeteg aktot készítettek róla. Ő pedig saját magát Vénuszként – sőt Manet Olympiájának összetéveszthetetlen pózában – jeleníti meg. Ugyanebben a beállításban festettem meg tehát önmagamat én is, ugyanabban a fehér-zöld csíkos nadrágban – mert nekem is van ilyen! Lábainknál könyvek láthatók, én K. Horváth Zsolt Bundátlan Vénusz című könyvét tartom a kezemben. Valadon cigarettázva mereng, míg én az ecsetet, mint attribútumot a számban tartva tekintek a nézőre. De jól láthatóan itt van Gáldi Vinkó Andi díjnyertes könyvének, a Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back címűnek a borítója. A háttérben pedig egy korábbi festményemet, a Festőnőkkel a festészetért csatázom című képet idézem meg, amely egyébként egy Lady Butler-mű parafrázisa.
A kiállításban etalon Orlan művészetének megidézése. Tavaly tavasszal Bécsben egy katalógusbemutatóján személyesen is találkozhattam vele. Számos performanszát láttam, s művészete nagyon meghatározó számomra. Ő is saját testén keresztül hoz létre műalkotásokat, olyannyira, hogy sebészeti beavatkozásokat is rendszeresen végez magán. A Kitörés II. című festményem Orlan egyik hatvanas évekbeli fotójára reflektál. Én is ugyanazzal a mozdulattal lépek át egy kereten, ahogyan ő is tette. Az én kompozíciómban az az érdekes, hogy a súlyomat hogyan tudom megemelni, hogyan tudom átpréselni magam. Az is érdekes, hogy honnan lépek ki, mivel a háttér emblematikus ultramarin kékség, ami a háziasszonyságot jelző konyharuháim színe is. Eredetileg pedig Yves Kleinre emlékeztet, aki modelljeinek testét bekente ezzel a színnel, hogy testüket ecsetként használva alkosson. Én nem hagyom ezt a fajta tárgyiasítást, így egy határozott gesztussal kilépek belőle.
Kitörés III. című festményeden konkrét mondatokat is elolvashatunk a feminizmus történetének szakirodalmából. Mely könyveket nyitottad ki a nézők számára?
Nagy jelentősége van annak, hogy pontosan melyik oldalakon nyitottam ki a könyveket! A bal alsó sarokban a Női hang címszó a disszertációmból származik, amelyben nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megmutassam, a szakirodalomban is elengedhetetlen a női hang, a saját tonalitás megtalálása. Az előzőekben említett Dictionary of Women Artists és Gáldi Vinkó Andi kötete itt is visszatérnek. De felfedezhetjük Drozdik Orsolya Képbank-elméletét is, ami arról szól, hogy a képzőművészetben már létező művek felhalmozott képanyagot alkotnak, amelyet tudattalanul is előhívunk magunkban. Ezek pedig asszociációkat indítanak el bennünk. Bár támaszkodunk erre a bizonyos kollektív képbankra, alkotóként az egyéni művészi megoldásaink mindig lényegesek. Katy Hessel nagy sikerű könyve, a The Story of Art Without Men, amelyben – ahogy a címében is szerepel – a művészettörténetet mutatja be férfiak nélküli, tehát újraírja az egészet. A hazai művészetírás szövegei közül többek között Tatai Erzsébet könyvéből a Mit tehet egy nőművész a neoliberális világban? fejezetet emeltem ki. Továbbá olvashatók oldalak a láthatatlan munkavégzésről Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvéből. A médiafogyasztás, és napjaink képdömpingjének tükrében szintén meghatározó olvasmány Betty Friedman A nőiesség kultusza című írása. És Bordács Andrea A múzsák lázadása is természetesen helyet kapott a festményemen, amit nemrégiben újra kiadtak. A festményeimben mindig van edukációs cél. Most kiemeltem a fontos olvasnivalókat.
A kiállítás nagyléptékű főműve tulajdonképpen egy összegzés, amiben egyszerre fedezhetjük fel a szakirodalmi összefoglalást, egy performansz-asszociációt, és ami a leglényegesebb, egy önértelmezést is. Bár a címe Dilemma, mégis határozott kijelentésnek tűnik ez a kompozíció.
Úgy érzem, hogy meghatározó állomáshoz érkeztem el a művészetemben, amiben sok tényező összeállt. A diplomamunkám festményén a festészet allegóriájaként festettem meg magam. Cesare Ripa Iconologia klasszikus művészettörténeti leírásában rögzítette, hogyan kell megfesteni egy ilyen allegorikus alakot. A leírtakat értelmezve én palóc népviseletben állok egy liliomerdőben, egy medalionba tekintve tudatosan készülök a művészettörténet részévé válni. Ezután a hangsúlyos mérföldkő után, a Dilemma című festményem szintén összegzés. Az eddigi munkásságomon végignézve, könyvkupacok között mezítelenül állok, és előre tekintek.
A festmény elrendezése kapcsán fontos kiemelni, hogy ez is Orlan-parafrázis. Ő egy korábbi performanszában fekete ruhába öltözve, rabként értelmezve magát, amikor egy könyvekből álló kalodába láncolta le magát. Én viszont pozitívan élem meg, hogy ott állhatok a könyvek által közvetített tudás sorai között. A könyvtornyokat kizárólag nőművészettel és feminizmussal foglalkozó kötetekből állítottam össze, melyek támaszaimmá váltak. A képi szimbólumot értelmezve már része vagyok a feminizmus történetének, aminek a tudása már bennem van!
Fajgerné Dudás Andrea további olvasmányajánlatait lásd a honlapján.
A kiállítás 2024. február 1-jéig látogatható a Deák Erika Galériában (1066 Budapest, Mozsár utca 1.).
