Kornai Tamás: Megvette már az e hetit? (1970 k.)
Ugyan nem járok még iskolába, de tudja, hogy az összes számot ismerem, na jó, talán az összest nem, de legalábbis százig biztos. Momentán kilencvenig is elég. Azt akarja, hogy a kedvenceimet mondjam. Nehezen egyezünk meg az öt legérdekesebb számban, amelyeket három kockás rubrikában be is ikszelünk. Ez is új szó, a rubrika. Az első lottósorsolás 1957. március 7-én zajlott. Nem nyerünk, de szerencsére a számsor első öt jegyét sem húzták ki, sőt sosem húzták ki őket, holott az esélyük épp annyi volt, mint bármelyik másik öt számnak, konkrétan 1:43 949 268. Mindezt Pálffy Laci matematikus barátomtól tudom, sőt azt is, hogyha az 1, 2, 3, 4, 5 számsort valaki 65 éven át, minden sorsolásra megjátssza, akkor mindössze 2 db 3 találatosa lett volna és 80 darab 2 találatost ért volna el. Mit mondjak, elég nagy bukta.
Szilas Győző
Ugorgyunk!
Hogy anyu „modern” volt, az nem csak abból derült ki, hogy lottózott meg békekölcsönöket jegyzett, de néha a száját is kirúzsozta, fekete ceruzával megerősítette a szemöldökét, előszeretettel olvasta az Ez a Divatot, sőt a német Burdát, és tudta, mikor érkezik friss áru a kecskeméti bizományiba. Gyakran állt elő új ötletekkel: legyek építész, majd legyek inkább kibernetikus (erről ő sem igazán tudta, hogy az micsoda), azután egy nap azzal ért haza: könyvillusztrátor legyek, olyan, aki képekkel rajzolja tele a könyveket, meg talán ő az, aki a hirdetőoszlopok plakátjait is rajzolja. Például a Lottó-plakátot.
Hogy anyu „modern” volt, az nem csak abból derült ki, hogy lottózott meg békekölcsönöket jegyzett, de néha a száját is kirúzsozta, fekete ceruzával megerősítette a szemöldökét, előszeretettel olvasta az Ez a Divatot, sőt a német Burdát, és tudta, mikor érkezik friss áru a kecskeméti bizományiba. Gyakran állt elő új ötletekkel: legyek építész, majd legyek inkább kibernetikus (erről ő sem igazán tudta, hogy az micsoda), azután egy nap azzal ért haza: könyvillusztrátor legyek, olyan, aki képekkel rajzolja tele a könyveket, meg talán ő az, aki a hirdetőoszlopok plakátjait is rajzolja. Például a Lottó-plakátot.
Mielőtt ezekről beszélnék, tudniillik a plakátokról, elkel egy kis magyarázat a lottóidőzítésről. 1957. március. A Lottó mellett, vagy inkább előtt azért a forradalomról is kellene beszélni, és a MUK-ról. Anyu nem csak úgy, l’art pour l’art akart meggazdagodni, éppenséggel kitették az állásából és apám keresetére sem nagyon lehetett számítani. Olyannyira nem, hogy noha csak júliusban fogják letartóztatni a forradalom – illetve ahogy fogalmaztak, az ellenforradalom – szellemi előkészítésének vádjával, de már az előző havi fizetését is visszafizettették vele. Szóval egy lottónyeremény mentőöv lett volna. Alighanem több ezren, talán tízezren vásároltak lottószelvényt anyámhoz hasonló megfontolásból. (Laci biztos tudja, hányan.) Bármennyire is respektálom a kiállítást, amelyet most meg fogok nyitni, azért engedtessék meg nekem, hogy egy csepp cinizmust érezzek az akkori időzítésben. A konszolidáció beindításához szükséges pénzt, okoskodtak Kádárék, legkönnyebben a bajbajutottak oldaláról lehet begyűjteni. Az meg nem zavarta őket, talán észre sem vették, hogy a beikszelt számok közt feltűnően sok volt az 56-os, a 10-es és a 23-as. Nekik annyi elég volt, hogy a MUK-ot, vagyis a Márciusban Újra Kezdjük jelszót felülírta a Lottó.
Káldor László: Mindenképpen egy lottó-szelvényt! (1950-es évek vége)
Ugorgyunk! De csak egy kicsit.
Vajon összedugták-e a fejüket a lottók és forradalmak professzorai, amikor azt olvasták, hogy az előző, az 1848/49-es után, a Bach-korszak passzív rezisztenciáját választó polgárság nemcsak a sörivást negligálta, hanem a „labanc" eredetű szerencsejátékot, a lutrit is, hazafiatlan cselekedetnek tartván az elnyomók ilyetén támogatását. Mert tudniillik most csak a modernnek titulált lottó születésnapját celebráljuk, az egykori genovai szenátorválasztásból hazárdjátékká avanzsált lottót már Mária Terézia meglovagolta, bölcsen kiszámolva, mennyivel gyarapodhat általa az államkincstár. Szóval akár a két forradalom eltérő utóélete is vizsgálható lenne szerencsejáték-szemszögből. A kiegyezés után mégiscsak enyhülnie kellett a lutrival szembeni ellenszenvnek, példaként mondjuk Pósalaki úrral hozakodhatnánk elő…
Vajon összedugták-e a fejüket a lottók és forradalmak professzorai, amikor azt olvasták, hogy az előző, az 1848/49-es után, a Bach-korszak passzív rezisztenciáját választó polgárság nemcsak a sörivást negligálta, hanem a „labanc" eredetű szerencsejátékot, a lutrit is, hazafiatlan cselekedetnek tartván az elnyomók ilyetén támogatását. Mert tudniillik most csak a modernnek titulált lottó születésnapját celebráljuk, az egykori genovai szenátorválasztásból hazárdjátékká avanzsált lottót már Mária Terézia meglovagolta, bölcsen kiszámolva, mennyivel gyarapodhat általa az államkincstár. Szóval akár a két forradalom eltérő utóélete is vizsgálható lenne szerencsejáték-szemszögből. A kiegyezés után mégiscsak enyhülnie kellett a lutrival szembeni ellenszenvnek, példaként mondjuk Pósalaki úrral hozakodhatnánk elő…
… de ugorgyunk!
Az ugye megvan, hogy berúgja valaki a pártiroda ajtaját, torkon ragadja a párttitkárt és ordítja – Te mocsok, élősdi, vörös patkány… Ebben a percben utoléri a felesége, lihegve mondja – Állj meg, Lajosom, csak vicceltem! Nem is mi nyertük az öttalálatost.
Talán azért jutott eszembe, mert a dologban, vagyis az 50-es évek végi lottózásban azért fölsejlett valami látens rendszerellenesség is. A szocializmus ugyebár a munkával szerezhető boldogságot hirdette, a transzparensek obligát jelszava az egyelő munkáért egyenlő bér volt, a Lottó meg mindennek ellentmondott. A szerencsevárók, ha nem mondták is ki, a kapitalizmus előszobájaként gondoltak rá. Na jó, lehet, hogy inkább hátsólépcsőjeként.
Az ugye megvan, hogy berúgja valaki a pártiroda ajtaját, torkon ragadja a párttitkárt és ordítja – Te mocsok, élősdi, vörös patkány… Ebben a percben utoléri a felesége, lihegve mondja – Állj meg, Lajosom, csak vicceltem! Nem is mi nyertük az öttalálatost.
Talán azért jutott eszembe, mert a dologban, vagyis az 50-es évek végi lottózásban azért fölsejlett valami látens rendszerellenesség is. A szocializmus ugyebár a munkával szerezhető boldogságot hirdette, a transzparensek obligát jelszava az egyelő munkáért egyenlő bér volt, a Lottó meg mindennek ellentmondott. A szerencsevárók, ha nem mondták is ki, a kapitalizmus előszobájaként gondoltak rá. Na jó, lehet, hogy inkább hátsólépcsőjeként.
Macskássy
Ugorgyunk!
Mint alighanem sejtik, jómagam grafikusként lettem ideállítva, s való igaz, a magyar lottótörténelem plakátszemszögből is vizsgálható, sőt egész jól megjeleníthető. Megpróbálom elképzelni plakátrajzoló kollégáimat, a kábé kettővel vagy hárommal előttem járó generáció ikonjaira gondolok, amint fölkérik őket, tervezzenek lottóplakátokat. Nyilván eszükbe jut az iménti eszmefuttatás, az ugyanis, hogy a lottóhoz valami burzsoá ármánykodás kapcsolható, azért jut eszükbe, mert kedvenc műfajuk, a plakát úgyszintén a kapitalizmussal flörtöl. A Rákosi-kor propagandaplakátjai legföljebb a békét, a szocializmust, a munkaversenyt és a három- meg ötéves terveket reklámozhatták, árucikkeket propagálni a hiánygazdaság éveiben aligha lett volna értelmes dolog. Van valami jelképes abban, ahogy Káldor László előveszi saját, Dréher sört hirdető 1945-ös plakátját, s lecseréli rajta a szöveget: „Legalább egy lottószelvényt!” – könyörög az elkésett vevő a félig lehúzott redőny mögötti eladónak.
Mint alighanem sejtik, jómagam grafikusként lettem ideállítva, s való igaz, a magyar lottótörténelem plakátszemszögből is vizsgálható, sőt egész jól megjeleníthető. Megpróbálom elképzelni plakátrajzoló kollégáimat, a kábé kettővel vagy hárommal előttem járó generáció ikonjaira gondolok, amint fölkérik őket, tervezzenek lottóplakátokat. Nyilván eszükbe jut az iménti eszmefuttatás, az ugyanis, hogy a lottóhoz valami burzsoá ármánykodás kapcsolható, azért jut eszükbe, mert kedvenc műfajuk, a plakát úgyszintén a kapitalizmussal flörtöl. A Rákosi-kor propagandaplakátjai legföljebb a békét, a szocializmust, a munkaversenyt és a három- meg ötéves terveket reklámozhatták, árucikkeket propagálni a hiánygazdaság éveiben aligha lett volna értelmes dolog. Van valami jelképes abban, ahogy Káldor László előveszi saját, Dréher sört hirdető 1945-ös plakátját, s lecseréli rajta a szöveget: „Legalább egy lottószelvényt!” – könyörög az elkésett vevő a félig lehúzott redőny mögötti eladónak.
A lottóplakátok nemcsak tartalmi, hanem stiláris erjedést is hoztak. A szocreál kor gyakran izzadságszagú naturalizmusát, pátoszos heroizmusát, könnyed, karikaturisztikus nyomtatványok írták fölül. Ott volt bennük a háború előtti modernizmus, és már a kortárs nyugati képzőművészet frissebb szelleme is. Káldor mellett több jeles grafikust is sikerült megnyerni – úgy hírlik, meg is fizetni, hogy tervezzenek lottóplakátot, amelyeknek zöme az akkoriban Budapesten oly népszerű A/4-es méretű villamosplakát volt. Pál György, Fejes Gyula, Tamási Zoltán mellett, sőt előtt a Macskássy testvérek nevét kell kiemelni. Már a Magyar Királyi Osztálysorsjáték helyére lépő Újjáépítési Állami Sorsjáték plakátjain feltűnt a szignójuk, s ők tervezték az 1947-ben induló Totó focilabdafejű kabalaemberkéjét is. Hogy melyikük, az az aláírt Macskássy névből ugyan nem derül ki, de gyaníthatóan az idősebb fivér, János plakátolt többet, Gyulát ugyanis mint a magyar állami rajzfilmgyártás megteremtőjét egy másik művészeti ág is lefoglalta. János találmánya Lottó Ottó, a számkockás sárga ingben, süvegére tűzött lóherével szerencsemalacon nyargaló kiskondás, aki, nézzék csak meg, nem öregszik. Ki hinné, hogy már hatvanöt éves. Szerencsés születésnapot, öcskös!
