A páros interjú első részét ITT találja.
Beszéljünk a POSZT versenyprogramjába beválogatott előadásokról! Amikor a válogatás szakmai szempontjairól kérdeztelek benneteket, a színészi munka minőségét és a rendezői látásmódot emelték ki. Ez azt is jelenti, hogy ilyen szempontból is nézték, válogatták az előadásokat?
Uray Péter: Annyiban igen, hogy számomra fontos volt, hogy láthassak olyan előadásokat (is), amelyekben a műhelymunka tetten érhető. Nem mindig születnek revelatív előadások, de vannak pillanatok, amikor váratlanul minden összecseng, és az alkotók azt veszik észre, hogy mindannyian ugyanazt keresték, a feladat közös üggyé válik. A mű színpadra állításakor a rendező és a színész, a színészek egymásrautaltsága már a szöveg megismerésekor egyértelmű. Hogy a későbbiekben milyen szintre jutnak a jelentés, a viszonyrendszer vagy a figura motivációjának megértésében, az már ebben a stádiumban eldől.
A figurateremtés alapvetően függ a szövegértelmezés minőségétől. Amikor a műhelymunkát említettem, a rendező és a színész szolidaritásra épülő viszonyára és a feltárás mélyreható, kollektív munkájára gondoltam. Azt látom, hogy a beválogatott előadások többsége magán hordozza ennek a kollektív munkának a jeleit és értékét.
Dér András: Válogatás közben csak hagytam, hogy az előadások hassanak rám. Főleg azok az előadások fogtak meg, amelyeket erős alkotói (rendezői, dramaturgiai) vízió határozott meg, de ehhez eredményesen tudott csatlakozni a díszlet-, jelmez-, látványtervező, a koreográfus, a zeneszerző és természetesen az előadásban részt vevő színészcsapat. Ha nincs erős rendezői vízió, akkor nem születtek volna meg az általunk kiválasztott előadások és a fontosnak tartott színészi alakítások sem. Nyilván azt nem tudhatjuk, hogy volt-e küzdelem az előadás készítése közben az alkotók között. Harc mindig van, hisz meg kell küzdeni az anyaggal és egymással, de ha ez a bemutató érdekében történik, akkor ez pozitívum. Viszont a válogatás közben látott, de be nem válogatott előadások közül nagyon sokban érzékeltem negatív küzdelmeket is. Tehát úgy tűnik, hogy mi azokat az előadásokat választottuk ki, amelyekért jó küzdelem folyt, amelyben össze tudtak kovácsolódni a résztvevők, egy csapattá, társulattá váltak legalább a darab erejéig. A rendezők arra ösztönözték a színészeket, hogy a szokásosnál igényesebben gondolkodjanak a saját szerepfelfogásukról, és megpróbáljanak valami újat mutatni magukból.
Beszéljünk néhány előadásról részletesebben! Mivel közelről követtem a válogatást, tudom, hogy A Vágy nevű villamos című előadás volt az első, amelyet mindketten nagyon szerettek, és fölkerült a jelöltek közös listájára.
/A vágy nevű villamos Fotó: Kiss László/
U. P.: Igen, ezt az előadást még az előző évad végén mutatta be a Vörösmarty Színház. Amikor láttam, úgy mentem ki a szünetre, hogy csak ne változzon meg semmi, mert annyira magasan futott az első rész, hogy sajnáltam volna, ha veszít a lendületéből. Nagyon erős, izgalmas színészetet láttunk. A főszerepben Tóth Ildikó rendkívül pontos gesztusokkal, elképesztő váltásokkal jelenítette meg a figurát, játszmáit és kapaszkodását egy mániákusan idealizált, talán sosem volt világba. Rangos színészet az övé. Ahogy a versenyprogram többi előadásában, úgy itt is remekel a társulat. Kádas József a férfi főszerepet, Varga Lili a feleségét játszotta.
D. A.: Ki ne hagyjuk Kricsár Kamillt! Számomra ő nagy felfedezés volt. Régebbről nem ismertem őt, és most rácsodálkoztam, hogy milyen remekül fogalmazza meg a figuráját. De valóban lenyűgöző volt Tóth Ildikó precíz játéka, Varga Lili igazi partnere volt, akárcsak Kádas József, aki úgy játszotta a suttyó proletárt, hogy közben érzelmei és szíve is volt. Egyszerre tudtam utálni és szeretni.
U. P.: A versenybe került előadások talán mindegyikére igaz, hogy gazdag, pontosan értelmezett és gondosan megformált figurákat hozott. Rétegzettebb helyzeteket láttunk, összetettebb viszonyrendszerrel találkoztunk ezekben az előadásokban, mint az esetek többségében.
A Vágy nevű villamos esetében fontos azt is kiemelni, hogy Tennessee Williams sokat játszott darabjának átiratát láttuk. Tucsni András és Bagó Bertalan szövegváltozata Amerikából, New Orleansból Siófokra (és Székesfehérvárra) helyezte át a történetet, és nem is a 40-es, hanem a 90-es években vagyunk, az olajszőkítések időszakában.
D. A.: Általában az ilyenfajta aktualizálások engem zavarnak, de most szó sem volt erről. Sőt, az sem volt bántó, hogy a neveket is megváltoztatták. A főszereplőt itt nem Blanche DuBois-nak, hanem Nemeskéri Ilonának hívták, a húga Stellából Csilla lett, a férje pedig nem Stanley Kowalski, hanem Balogh Józsi. Ez számomra elsősorban a színészek miatt működött. Az Amerikában játszódó darabok esetében sokszor azzal próbálkoznak, hogy úgy viselkedjenek a szereplők, mint ahogy az amerikai filmekben. Ám azáltal, hogy a történet magyar viszonyok között játszódik, a színészek válláról lekerül ez a teher. Nem kellett azon gondolkodni, hogy kit is játszanak, mert Balogh Józsi egy igazi magyar proli, Ilona pedig egy deklasszálódott Sváb-hegyi magyar család lánya. Ettől a színészek is pontosabban és hitelesebben tudtak játszani. Például Tóth Ildikó sem pszichiátriai esetet alakított, hanem nagyon is reális életúttal rendelkező szereplőt.
U. P.: Eleinte kicsit zavart az aktualizálás. A hazai települések egymástól való távolsága egészen más viszonylatokat teremt, de közben az érintett helyzetek (olajszőkítés, autóbarkácsolás stb.) végül sokkal befogadhatóbbá tették számomra a „rendszerváltás vadkapitalizmusának” ábrázolását, a mindenáron való fennmaradás kényszerét és ennek aktualitását. Ugyanakkor a székesfehérvári átiratban megjelenik két figura, egy orvos és fiatal betege, akik nemcsak a jelenetek átkötésével, hanem az azok közötti kommentárokkal is kísérik a történetet. Ők nehezen voltak értelmezhetők számomra, és az sem volt világos, hogy miért voltak ennyire melodramatikusak, miközben a játék egésze teljesen más színeket mutatott.
D. A.: Ez utóbbival egyetértek. Én sem szerettem a pszichiáternek és ápoltjának ezt a megfoghatatlan mászkálását. Mintha a rendező nem bízott volna eléggé abban a potenciálban, ami az anyagban rejlett.
U. P.: Ettől a momentumtól függetlenül kiváló munkának tartom ezt a bemutatót. Mind a koncepció, a dramaturgia, Vereckei Rita tere és jelmezei, valamint Bagó Bertalan kiváló színészvezetése nagyszerű előadást eredményezett.
Péter említett a válogatásban szereplő három olyan előadást is, amely hasonlóképp a színészi játék miatt emelkedett ki az átlagból…
D. A.: De ezekben is markáns rendezői elképzelés alapozta meg a gazdag színészi alakításokat. Például következetes koncepció nyilvánult meg a Rudolf Péter rendezte A Nyugat császárában. Már abban is, hogy nem A nyugati világ bajnoka címen játszották az ír John Millington Synge darabját.
A Pesti Színház Hamvai Kornél új fordításában mutatta be A Nyugat császárát. A mai nyelven megszólaló új fordítások nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy friss szemmel tudnak ránézni a rendezők a klasszikus darabokra.
/A Nyugat császára Fotó: Vígszínház/Szkárossy Zsuzsa/
D. A.: Kétségtelenül. Az újrafordítások lehetnek segítő mankók, de például a Bánk bán esetében a veretes, eredeti szöveg szólal meg igencsak friss értelmezésben. Nagyon kedvelem azt a fanyar, fekete humort, groteszk látásmódot, amely a Synge-darabot és az előadást is meghatározta. Rudolf Péter rendezése a groteszk fekete humor és az érzelmek összjátékát teremtette meg. Szinte végignevettem az előadást, mégis megrendített, és nagyon sok mindent vittem haza belőle.
U. P.: Én is így voltam ezzel. Eleinte volt is bennem némi zavar, hogy lehet-e helye egy rangos előadásokat felvonultató színházművészeti fesztiválon egy ilyen remek humorú bemutatónak, amit végigkacag az ember. A Nyugat császára sokáig dolgozott bennem, többször villantak be jelenetek, képek, hangok, magam előtt láttam a színészek finom mimikai reakcióit. Volt miről gondolkodnom.
D. A.: Például a női sorsok természetéről. Köszönhetően elsősorban Waskovics Andrea Pegeen alakításának. Nagyon sokrétű figurát alkotott meg, érzékeltetve a szerelem megfogható és megfoghatatlan rétegeit. Vagy ifj. Vidnyánszky Attila Christy alakításában az a kérdés is megjelent, hogy miféle terheket ró az emberre, ha egész életében a hátán kell cipelnie az apját. Ehhez hozzájárult Kőszegi Ákos hihetetlenül izgalmas apafigurája is. A darabnak sok rétegét nyitotta meg a rendezés és a színészi munka együttese.
U. P.: Nagyon üdítő volt A Nyugat császára játékkaraktere, energiája magával ragadó volt, különösen Christy Mahon (ifj. Vidnyánszky Attila kiváló alakításában) megjelenését követően. Ezután nem voltak kétségeim, hogy ott kell lennie a produkciónak a POSZT-on. Nagyon inspiratív, eszköz- és gesztusgazdag játékot láttam a színészektől, ami folyamatos mosolygásra vagy nevetésre késztetett, ugyanakkor azt is éreztem, hogy nemcsak előttem, hanem velem, a nézővel is játszanak. Az utcaszínház zsigeri játékmódját éreztem az előadásban, és számtalan olyan helyzettel találkoztam, amikor szinte filmesen, pontos kép- és akcióvágásokkal pörgették fel a darab helyzeteit. Ez a stílus, ez a forma, ez a könnyedség nagyon felszabadítóan hatott rám, és az kifejezetten boldoggá tett, hogy Rudolf Péter ilyen sokat bízott a színészeire.
Rendező és színészek minőségi, egymást inspiráló együttműködésének példájaként említettétek a Nemzeti Színházban bemutatott Macskajátékot is.
/Macskajáték Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház/
D. A.: Örkény István műve tipikusan az a darab, amelynek rendkívül nagy színházi hagyománya van Magyarországon. Mondhatnánk azt is, hogy ikonikus mű, melynek főszerepeit színészóriások játszották az elmúlt évtizedekben, így ezek az előadások hegycsúcsként magasodnak elénk. A Nemzeti Színház bemutatóját rendező Szász János mintha megkerülte volna ezeket a csúcsokat, nem akarta megdönteni azokat, hanem a saját gondolatait, vízióját akarta megfogalmazni. Ebben alapvetően figyelembe vette Örkénynek azt az instrukcióját, hogy a darabbeli asszonyságok még véletlenül se telefonálgassanak egymással, azaz ne telefonnal a kezükben ücsörögjenek a színpadon. Ezzel Szásznak sikerült még a realitás látszatát is elkerülnie. Ehelyett finom szürreális lebegéssel próbálta megfogalmazni a történetet, amely ezáltal végtelenül emberivé vált. Ehhez az előadás rendkívül impozáns díszlethasználata teremtette meg az alapot. A falak mozgatásával nemcsak a játék terei születtek meg, hanem az események is lebegővé váltak. Ugyanakkor a különböző kommunikációs struktúrákat is könnyedén egybe tudta fésülni a rendező ebben a térben. Egyfelől megkaptam a tér-idő arisztotelészi (itt virtuális) egységét, miközben szürreálisan szárnyalt a történet.
U. P.: A Macskajáték középpontjában az öregedés, a világból való kivonulás terhe áll, és ezzel összefüggésben a személyiség elcsendesedése. Nagyon erős jel benne, ahogyan a szexus megjelenik ezek között az emberek között. Igazából talán nem is a szexualitásról hanem az elévülhetetlen vágyról van szó. A szerelemről és birtoklásról, a birtoklás lehetőségének a megőrzéséről. Az előadás egyik kiemelkedő pillanata, amikor az egyik vacsorajelenetben Orbánné és Csermlényi Viktor, a két egykori szerető ismét egymásra talál. Udvaros Dorottya és Blaskó Péter játéka rendkívül szépen bontotta ki a kortól függetlenül jelen lévő vágyat, ami mindennek ellenére még él a megvénült testben. Mert ott van még bennük a kamasz, amit már többször eltemettek magukban. De ezzel együtt ott van az igény is, hogy nem élhet egyedül az ember, nem létezhet magában, mert aki meghatározó volt az életemben, az mindig az marad, még akkor is, amikor már nem akarok tudni erről az összetartozásról.
Az alkotók Az elmúlás komédiája alcímet adták az előadásnak.
U. P.: Nemcsak a tragikus, a komikus, hanem a mulandó és a múlhatatlan kettőssége is benne van a színészek játékában. Mintha az öregedés, amelyet rendkívül szépen mutatott be az előadás, teljesen független lenne az életkortól. A színészek játékában nem zárultak le a határok, nem azt mutatták meg, hogy ennyi idős korukban milyenek az emberek, hanem azt, mintha minden egyes pillanatukban jelen lenne a teljes életük. A változó idő áttűnéseivel olyan emberi gazdagságot jelenítettek meg, amely az elmúlás képei mellett az életigenlést is hirdette.
D. A.: A színészek hatalmas lehetőséget kaptak ebben az előadásban Szász János rendezőtől. Mindenekelőtt az Orbánnét játszó Udvaros Dorottya. Játékának minden egyes mozzanata igazolta ezt a lehetőséget. Egyáltalán nem másolta a nagy elődök játékát, nem a meglévő sablonokból és klisékből építette fel a maga figuráját, ezáltal egyénivé, a korábban látottaknál vadabbá, durvábbá és nem feltétlenül szerethetővé formálta Orbánné alakját. Különös bátorságra vall, hogy ezt is meg merte tenni. De ezzel együtt megszerettem a figurát, és összeszorult a szívem a sorsa miatt. Egészen csodálatos élmény volt. De ugyanezt mondhatom a Csermlényi Viktort alakító Blaskó Péter játékáról is. Ez is hihetetlen finom, nagyon érzékeny, nem egyetlen gondolatra épülő alakítás. Nagyon összetett személyiséget mutatott meg, akárcsak Bánsági Ildikó. Ő Gizát játszotta, aki ebben a történetben csak háttérszereplő, bizonyos értelemben rezonőr, de mégis egy teljes élettörténetet kaptam tőle, azt is megtudtam Bánsági játékából, hogy honnan hova jutott el ez az asszony. Szász János rendezői érdeme a két fiatal színész helyzetbe hozása. Sem az Orbánné lányát játszó Katona Kinga, sem a vejét alakító Mátyássy Bence nem maradt mellékszereplő ebben az előadásban, akárcsak az Egérkét megformáló Nagy Marit is többnek láttuk egyszerű rezonőrnél.
Köszönöm a beszélgetést. Legközelebb folytassuk olyan versenyelőadásokkal, amelyek a rendezői és a színészi eszközök segítségével kortársunkká tették a klasszikus darabokat!
/Indulókép: A Nyugat császára Fotó: Vígszínház/Szkárossy Zsuzsa/
A beszélgetés első részét ITT olvashatja el!
