2011-ben lett köztestület a Magyar Művészeti Akadémia, az első évek a szervezet és a hozzá kapcsolódó infrastruktúra kialakításáról szóltak. Mikor kezdődhetett az érdemi munka?

Az autonóm köztestület megalakulását több mint egyéves előkészítési munka előzte meg, amelynek magam is részese lehettem. Így az alapítás pillanatától a munka érdemi részével foglalkozhattunk, a művészek, a magyar kultúra érdekeit képviseltük.

Önhöz kötik az MMA szervezeti-működési rendjének kialakításán túl a művészjáradék intézményének, az ösztöndíjrendszernek, az akadémia elméleti lapjának és intézetének, a nemzetközi, határon túli és hazai kapcsolattartás mikéntjének a kialakítását.

Néhai Fekete György elnök úr megtisztelt a bizalmával, de mindig az elnökség tagjaival, a tagozatok vezetőivel, sőt, a felügyelőtestülettel és az akadémiai bizottságokkal közösen hoztuk a döntéseket, a végső szót mindig a közgyűlés mondta ki. Az elmúlt időszak – a természeténél fogva – már nem az alapítás innovációkényszerében, hanem a fenntartás mindennapjaiban fogalmazza újra feladatainkat, és ezt a nem kevésbé jelentős munkát Vashegyi György elnöki vezényletével visszük.

Miért tartotta fontosnak a Művészetelméleti Kutatóintézet létrehozását?

Kevés vitám volt Fekete Györggyel, az egyik emlékezetes alkalom éppen a Művészetelméleti Tagozat, majd az Intézet létrehozásáról szólt. 2012 tavaszán vetettem fel az ötletet, amelyre ő azt felelte: ráérünk ezzel foglalkozni, én viszont úgy éreztem, ez nem várhat. A Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet célja, hogy a jelen alkotásai, társadalmi jelenségei felől közelítse meg a klasszikus kérdéseket is. Leegyszerűsítve: ne Kodálytól jussanak el Dubrovayig, hanem éppen fordítva.

Ez szokatlan  látásmód az elsősorban történeti megközelítésben gondolkodó-működő intézmények és szakemberek körében.

Számos elmaradásunk van, amelyeket pótolni kell, mert remek dolog merengeni Petőfi Sándorné született Szendrey Júlia irodalmi munkásságán egy állami intézményben – és ebből kampánnyal megerősített kutatási programot csinálni. Ám akkoriban ugyanott egy bő évtized elteltével is dobozokban állt Határ Győző hagyatéka. Az államnak a finanszírozáshoz támpontokat és fenntartói preferenciákat is adnia kell az intézményei működtetéséhez.


/Fotó: MMA/

A Magyar Művészeti Akadémia – alapszabálya szerint – „ellátja a művészeti élet képviseletét a közéletben”. Eleinte úgy tűnt: ernyőként működik majd, összefogja a kulturális területen működő szervezeteket, de most csak egy közülük. Nem sikerült ezek élére állni?

Soha nem fogalmaztunk meg egy területen sem a kizárólagosságra való igényünket. A köztestületnek alkotmányos és törvényi jogai és feladatai vannak. Kiemelt pozíciónkat nekünk meg kell élni, másoknak el kell fogadni, már aki a magyar államiság keretei között éli életét. Itt nem érzek problémát: a szakmai-művészeti kapcsolataink széle skörűek, mi mindig a nyitott ajtók elvét vallottuk. Másfelől a köztestület a tagság közössége, nem szervezetek szövetsége, ezért is van létjogosultsága a civil szervezeteknek, azok szövetségeinek.

A szerzett jogosítványok köre folyamatosan változik. Mintha a vezetők hatalmi erőviszonyán múlna, ki melyik kulturális szegmensben nyer nagyobb teret, költségvetési támogatást.

Ez így volt a Magyar Művészeti Akadémia megalakulása előtt is, és mindig így lesz. Kezdettől fogva törekedtünk arra, hogy a financiális hátterünket ne a kulturális élet költségvetési forrásainak átcsoportosításával, hanem új források bevonásával biztosítsuk. Mondok egy példát. 2012 tavaszán Réthelyi Miklós miniszter úr felvetette, hogy nem foglalkozna-e a jövőben az MMA a Nemzet Színésze, a Magyar Mozgókép Mestere, a Magyar Állami Operaház Mesterművésze, valamint a Digitális Irodalmi Akadémia ügyeivel. Fekete György rögtön azt válaszolta, hogy ezek nem a teljes művészeti életet lefedő kezdeményezések, ezért kidolgozunk egy koncepciót a Nemzet Művésze díj bevezetésére. Néhai elnökünk a feladatot rám bízta. Az elképzelés kidolgozásakor Sára Sándor és Finta József akadémikus urak tiszteltek meg az együttműködésükkel, és 2014 novemberében átadtuk az első elismeréseket. Ezzel párhuzamosan a többi díj is megmaradt, az intézmények a saját logikájuk szerint működtetik. Nem akartunk másoktól kompetenciákat elvenni, hanem egymást kiegészítő, új kompetenciák építésére törekedtünk. Az MMA a munkájával hitelesíti magát, nem a politika hatalmi logikája mentén működik, azzal párhuzamosan, azt kiegészítve végzi a feladatait. Senkinek és semelyik civil szervezetnek nem mondjuk, hogy velünk kell összefognia. Egy kötelező együttműködés van az alkotmányos rendelkezésből eredően: a kormányzat és a köztestület közötti. A magyar művészet és kultúra egyetemes szolgálatáról szóló célkitűzést már az MMA törvényjavaslata is rögzítette, és aki ezt magára nézve kötelezőnek tekinti, az a köztestületi munkából részt kérhet, a szabályozások szerint jelentkezhet köztestületi tagnak, jelölhetik akadémikusnak. Akadémiaként nem az a dolgunk, hogy az egyik zsebből a másikba helyezzük a forintokat, vagy a marsallbotot az egyik tenyérből a másikba adjuk. A feladatunk, hogy bővítsük a lehetőségeket.

Mekkora az Akadémia érdekérvényesítő képessége?

Ismét egy példát említek. A Nemzeti Kulturális Alap átszervezésekor Balog Zoltán miniszter úr kikérte Fekete György véleményét, majd megbíztak egy javaslat kidolgozásával, a munka koordinálásával. Az együttműködés logikáját igyekeztem intézményesíteni. Korábban a kollégiumok delegáltjainak fele kormányzati, fele szakmai küldött volt, míg most harmadnyi kormányzati, harmadnyi szakmai és harmadnyi köztestületi delegált ül a bizottságokban. Ez azt jelenti, hogy nőtt a nem politikai delegáltak aránya.

Vajon a szakma is ide sorolja az MMA-s delegáltakat?

Igen. Számosan, akik tizenöt éve a szakma képviseletében ültek valamelyik testületben, most az MMA képviseletében teszik ezt.

Az Akadémiának sikerült lemosnia magáról a politikai bélyeget?

Szerintem soha nem volt efféle bélyeg az Akadémián, közéleti felelősségvállalása az egyesületnek önkéntes volt, most alkotmányos, nem kormányzati szervként kötelességünk a társadalmi szerepvállalás. A Magyar Művészeti Akadémiát Makovecz Imre alapította, aki rendkívül karizmatikus egyéniség volt, nem olyasvalaki, akinek bárki megmondhatta volna, hogy miről mit gondoljon. Fekete György világlátása sem simult bele a mai magyar valóságba. Gondolja, hogy például Sára Sándornak ne lett volna karcos véleménye a saját értékvilágát megjelenítő politikai vagy gazdasági elitről? Vagy Jankovics Marcell belefeküdne egy szellemi Prokrusztész-ágyba?

Ezzel együtt mindannyian konzervatív  világlátású emberek.

Ez miért volna baj? Ez nemzeti akadémia, nevében az első jelző a magyar, a másodiknak is – művészeti – a jelzője. A magyar önmagában is egész, de része az európai, az egyetemes kultúrának.

Egy konzervatív világlátású ember alapvetően patrióta.

Más kérdés, hogy a nemzetállamok kialakulása jó út volt-e. A kereszténység katolikus–protestáns megosztottságától a francia forradalomig alapozták meg a szekuláris jogi-politikai alapú – és nemzetállami – Európát. Mi, száz évvel Trianon után, alaposan kiismertük ennek hátulütőit is. Nyugat-Európa közel hatvanöt évvel ezelőtt nem tudta eldönteni, hogy egy nemzetállami alapú konföderális vagy egy nemzetállamokat meghaladó föderális modell irányába induljon el. Megalkotott helyette egy se nem ló, se nem szamár konstrukciót, de ez nem a már ismert öszvér, hanem a fél ló és a fél szamár összeszerkesztése, ez az Európai Unió. Az elmúlt hónapokban az évszázados kontinentális agónia új stádiumába léptünk. Kérdéses, hogy az unokáinknak mesélhetünk-e majd úgy Európáról, hogy közös a tudáshorizontunk. Mi tudjuk-e majd, hogy kikhez szólunk, ők pedig értenek-e vajon minket?

De visszatérve az Akadémia érdekérvényesítő képességére: ez sokat változott a megalakulásunk óta. 2011–12-ben a legtöbb szervezet, testület a helyét kereste az új alkotmányos rendszerben. Végignézhetjük, hogy hány intézmény alakult vagy alakult át az elmúlt nyolc-tíz évben, és közülük mennyi tudott stabilan, a küldetésének megfelelően működni. Az MMA körül kizárólag politikai viták zajlottak, szakmai diskurzusok nem. Soha nem esett szó arról, hogy a Nemzet Művészeinek kiválasztási folyamata művészeti-szakmai kiválósági alapon nyugszik-e, vagy hány látogatója van a Műcsarnoknak, és milyen színvonalúak az ott látható kiállítások. Minderre azt szoktam mondani: csak az nem látja a működésünk eredményeit a művészeti programokban, műsorokban, kiadványokban, ösztöndíjazásban és más támogatásokban, aki nem akarja.

A magyar kulturális élet kétpólusú?

A kulturális élet megosztottsága már nem élettel teli kétpólusúság. 

Bár a magyar társadalmat az elmúlt évszázadokban kettős struktúra jellemezte, a gyakran emlegetett népi–urbánus ellentétet mesterségesen erősítették fel, az önpozícionálás és a barát–ellenség csoportdinamika okán. Eszmetörténészként azt látom, hogy ennek a felnagyítása mindig politikai cezúrák idején volt erős önidentifikáló program. Harmadiknak így már nem jutott hely, közgazdasági értelemben kvázi monopol helyzetek alakulhattak ki.

Ez történelmi léptékű perspektíva.

Valóban, de így tudom értelmezni a Kádár-rendszer társadalmi erkölcsöt – ha létezik ilyen – felemésztő hétköznapjait, a határok elmosását, amely ma ugyanúgy velünk van. A kétszer kettő nem négy, de nem is felháborítóan egy, hanem 3,98 és a 4,01 közötti értéket mutatott, amelyet azért a legtöbben – az idő múlásával – el tudtak fogadni. Ez a rendszer programmá tette az előbb említett kétpólusúság zárójelbe tételét, de a valós különbségeket is latenciába nyomta, ezért amikor 1990-ben kimúlt, a többség a szürkítés korszakának végét érezte. Mindenki elővette a családi fényképalbumot, felmérte a barátok mozgását és eldöntötte, hogy ő az ismét kialakuló népi, illetve urbánus – más jelzőkkel nemzeti-konzervatív – vagy internacionális-szociálliberális oldalra áll. Talán sarkos megfogalmazás, de megint megtörtek a természetes és kialakult illeszkedések, a vagylagosságok túlhangsúlyosak, a valós alternációk ritkák voltak.

A kulturális élet jelenlegi tagoltsága: a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye, a Petőfi Irodalmi Múzeum terjeszkedése komoly összeütközéseket eredményeznek.

A demokráciában egyéni felelősségünk, hogy értelmiségiként miként járunk el, és a szakmai kérdésekben hagyjuk-e aktívvá lenni politikai énünket. Amennyiben valaki összekeveri a beszédmódokat, helytelenül jár el. Több mint tíz éve kormányoz a politikai elit egyazon része. Államcsőd közeli helyzetben vette át Orbán Viktor miniszterelnök úr az ország vezetését, az első négy évben másodlagos volt a nem direkt termelő ágazatok finanszírozása, de nem igaz, hogy ne foglalkoztak volna a kultúrával, s nagyon unalmas a kritikaként szajkózott stadionozás. Az elmúlt évtizedben a hazai kulturális infrastruktúra rendszerszintű rekonstruálása, átfogó fejlesztése zajlott, a következőben a hosszú távú fenntarthatóság gyakorlatainak kialakítása a feladat.

De a kérdés egyik részéhez visszatérve: nem látom, mitől kezdene el dübörögni a független, tőkeerős alapítványi rendszer a művészeti felsőoktatásban, miként számolhatna potens piaci jelenléttel, és az új tudás mint új tartalom sem az intézményfenntartás formájából jön létre. A kérdés személyes felelősséget vet fel: a mindenkori intézményi vezetés kooperatív módon járt el a mindenkori fenntartó felé? Úgy vezette a rábízott nemzeti intézményt, ahogyan ezt elvárják egy hasonló helyzetű intézmény vezetőitől, mondjuk Franciaországban? És a fenntartó valóban végignézte-e a szakmai és gazdasági beszámolókat, törődve azzal, hogy mi is történik az évtizedekig unikális zenei, színművészeti, képző- vagy iparművészeti felsőoktatási intézményekben? Megfogalmazta-e elvárásait, megtette-e a szükséges lépéseket, ha problémákat látott? Persze, mindenkinek egyszerűbb vitázni, mint a dolgát végezni.

Valós szakmai kérdésekről folyik a vita?

Nem. Remélem, a jövőben szakmaivá lesz, és a munka is megkezdődik. A vita politikai síkra terelődött, ahelyett hogy az évek óta köztudott infrastrukturális, szakmai és fenntartási problémákról beszélnének. Egy finanszírozási, oktatásszervezési és nem utolsósorban tartalom-újraépítési feladatcsomaggal kell megbirkóznunk. Ha akár a fenntartó, akár az intézménypolitikai ügyként kezeli a kérdést, nyilvánvalóan hibásan jár el. Az pedig különösen felelőtlen és méltatlan, ha politikusok a közélet nem politikai szereplőit veszett dühvel fenyegetik, mint a közelmúltban ez sajnos megtörtént. Az ilyen politikus tetteivel felemészti a szakmai és a közéleti párbeszéd, együttműködés lehetőségét, végképp elfogadhatatlan, ha ezt egy volt kormányfő teszi.

Egyes intézményvezetők miért csatlakoztak a kultúrharchoz? 

Lehet, hogy ennek is volt, vagy lett volna ideje. Ahhoz viszont én konzervatív vagyok, s már középkorúvá öregedtem, hogy a harmadik kormányzati ciklus idején előkerülő hivatásos forradalmárokat ne funkcionális diszfunkcióként értelmezzem.

Hol helyezkedik el mindebben az Akadémia?

Éveken keresztül pártos logika alapján támadták köztestületünket. Az Akadémia függetlenségével szemben legtöbbször az az érv merült fel, hogy melyik politikai kurzus idején vált alkotmányos intézménnyé. Ugyanakkor az elmúlt években az Akadémia számos kormányzati elképzelést –amelyekkel a tagsága nem értett egyet – vitatott, elérve azok megváltoztatását.

Az új Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban az MMA a kormányétól eltérő állásponton volt, erről azonban keveset lehetett hallani.

Azért egyszer érdemes volna tisztázni, hogy pontosan mi volt a kormány álláspontja a Nemzeti Alaptantervet illetően, de a lényeg, hogy van újonnan elfogadott keretrendszer. A mi dolgunk az volt, hogy rendelkezésre álljunk, véleményt formáljunk, és ezt maradéktalanul teljesítettük. Nem az Akadémia feladata a NAT kidolgozása, noha az oktatásügy egészét illetően lehet víziónk, de felelősen az járjon el, akinek ehhez a hatásköre is megvan, ez pedig a mindenkori kormány. Jó kérdésre lehet jó választ adni, partneri viszonyt kialakítani, és ezzel az alapításunkkor rögzített feladatainknak is eleget tenni. Ennek egyik alapfeltétele, hogy például a véleményezésre küldött szakmai anyagok átnézésére ne egy-két nap álljon rendelkezésünkre, mert ez az érdemi munka lehetőségét és az együttműködés méltóságát is elveszi. Méltóság nélkül nem lehet fenntartani egy társadalmat.

Nemcsak az az iránymutató, hogy mit tesz a Magyar Művészeti Akadémia, hanem az is, hogy miként.

Tisztában vagyok azzal, hogy a XXI. században nem ez a mainstream megközelítés, de számomra mérvadó ebből a szempontból az ókori görög filozófia, amikor a tartalom és a forma egységéről értekeztek a gondolkodók. Nem kérdéses szerintem, hogy a NAT-ban helye van Nyírő Józsefnek, Wass Albertnek, de Balassi Bálintnak és Kertész Imrének is. Abban kellene szakmai eredményt elérni, hogy ezt a négy szerzőt ugyanúgy ismerje a magyartanár, a történelemtanár, és alkalmasak legyenek arra, hogy a tantestületben együttműködve maguk alakítsák ki – a meglévő széles keretek között – azt a pedagógiai programot, amivel a gyermekek nevelését szolgálják, akár a példaként említett szerzőket egyaránt beemelhessék a tanmenetbe.

Napóleon, miután tiszti vizsgát tett, katonáskodott, még ha az elején csak laktanyában, aztán jött a forradalom, és idővel hadapródból tábornok lett. Ez egy karrier, egy életút, nem hétfőről keddre vagy novemberről januárra került a forradalmi csapatok élére. Miközben egyre több életpályája közepén lévő ember tölti be kiváló adottságainak köszönhetően tisztségét, az is látható, hogy sok állami intézmény élére érdemi vezetői, igazgatási tapasztalat nélkül kerülhetnek emberek. Ez utóbbi nem feltétlenül jó, hiszen már minden hadapródnak lett volna tíz éve arra, hogy amennyiben tehetséges, fegyelmezett és szolgálatát eredményesen ellátja, a ranglétrán felfelé lépdelve tábornok lehessen.

Mennyire nehezíti meg a helyzetet, ha a kulturális terület egy olyan minisztériumhoz tartozik, amely számos fontos területet, korábban önálló tárcát fog össze, és ebből a kultúra csak az egyik?

2001-ben – amikor a polgári kormányzás idején teljes dezintegráltságban voltak a humán területek – egy szakmai beszélgetés során megkérdeztek engem, hogy ezeket miként kellene kormányzati szinten kezelni. Már akkor egy integrált humán tárca mellett érveltem, és az eredeti NEFMI-EMMI minisztériumhoz hasonló modellt vázoltam. Azt gondoltam akkor – és ma is így vélem –, hogy ezek egymással szorosan összefüggő területek, amelyeknek előnyére válik a közös szakmai, politikai felügyelet, igazgatás. A humán tárca ebben a ciklusban dezintegrálódik, a modell csendben és folyamatosan kezd szétesni.

Úgy hírlett, a korábbi miniszter is a humán területek miniszteriális szétválasztása mellett érvelt.

Akárhogyan érvelt, Balog Zoltán minisztersége alatt számos olyan előrelépés született, például a család- és oktatáspolitika terén, amely efféle szinergiák nélkül – legalábbis szerintem – nem lett volna lehetséges. Tehát szerintem nem volt rossz a modell.

Mit vár a hazai kulturális intézményrendszer megerősítésétől?

Amit az elmúlt öt-tíz évben már többször elmondtam, sokak rosszallását kiváltva: Magyarországon akkora a kőszínházi, koncerttermi infrastruktúra, amekkora arányosan a Lajtától nyugatra sehol sincs, nem is beszélve az állam által finanszírozott-fenntartott együttesekről, zenekarokról, társulatokról. Stabil központi költségvetés nélkül mindez nem fenntartható, a hazai piac és mecenatúra mindennek a töredékét sem tartja el. De mindezek alapvetően mennyiségi s nem minőségi mutatók. Mindez arra viszont jó, hogy a – szó fizikai értelmében is – kultúraközelben tartsa az embereket. Fischer Annie-k, Marton Évák, Sinkovits Imrék a múltban sem a kulturális intézményhálózat miatt, hanem az isteni adománytól lettek azzá, akik. De mindebből az is következik: a csökkenő gyermekszám miatt egyre nagyobb a felelőssége például a művészeti iskoláknak. Ma már nem egyszerűen tehetséggondozásról, hanem a tehetségek felkutatásának és gondozásának folyamatáról kell beszélnünk, valamint ezek együttesében eljárnunk.

Vajon mennyi idő, amíg a járványveszély okozta károkat kiheveri a magyar kulturális élet?

Az európai civilizáció a személyköziségen alapul, a kultúra, amely emberré tesz minket, közösségi létforma, egyszerre alapja és tárgya az életünknek. Ez most egy természeti csapás miatt veszélybe került. Fontos, hogy az uralomszemléletű világnézet visszaszoruljon, hiszen láthatjuk, a társadalom és az emberi tudás hatóereje véges, ezt az újkortól – egyetemes nagyképűségünkben – el szoktuk felejteni.

Ha társadalmi szempontból tekintjük: egy három-négy éves, a szocializációs folyamat elején járó gyermek vagy az első iskolai éveit töltő hét-nyolc éves kisdiák féléves kiesése a nevelési intézmény adta közösségből, társadalomtudományi eszközökkel akár évtizedekkel később is jól mérhető töréseket okoz, különösen, ha tömeges jelenség. De az idős emberek megóvása érdekében vállalt izoláció, amely megfosztja őket – s bennünket is – a személyes érintkezés, mondhatni, az érintés lehetőségétől, alapjaiban roncsolja a civilizációnkat.

Az elmúlt fél évben a teremtett világ természeti része megmutatta az erejét. Itt, Európában – és ez nincs így a világ más részein – mindenki azt várja, hogy egyszerre legyen biztosított az egészségügyi szolgáltatás, a nyugdíj, a szabadságjogok megélésének lehető legszélesebb köre és a gazdasági stabilitás. Ez véleményem szerint hosszú távon nem lesz tartható.

A Magyar Művészeti Akadémia második számú vezetőjeként az a feladatom, hogy megőrizzem a kultúrára szánt források mértékét, de ha elhúzódik a járványhelyzet, az komoly áldozatokkal jár. Magyarország – mint említettem – kivételes kulturális infrastruktúrával rendelkezik, és a sikerének kulcsa, ha ez fenntartható marad. A világ elsősorban nem a pandémiás helyzet miatt tart válság felé, hanem mert nem tanultuk meg használni azokat a modern technológiai eszközöket, amelyeket a felnövekvő generációk magától értetődően kezelnek. Ők olyan világba születnek, amely bizonyos értelemben az emberré válás, embernek maradás antropológiai alapjait kérdőjelezi meg. Meglátásom szerint ezeknek az alapoknak a megtartására alkalmas rendszer a magyar kulturális élet infrastruktúrája és „személyi állománya”.

/Indulókép: Dr. Kucsera Tamás Gergely eszmetörténész, művészeti író, a politikatudomány doktora, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára Fotó: MMA/