A Magyar Nemzeti Levéltárnak átadott óriási anyag azt feltételezi, hogy remek az együttműködés a magyar és az orosz kutatók, levéltárosok között.

FKR:  A közelmúlt történelmének értelmezésében a mai napig jelentős különbségek vannak köztünk, ezért minden olyan dokumentum és iratanyag átadása, ami az 1945 utáni történelmünket érinti, fontos nekünk. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy ez minden fél számára érzékeny pont. Elég, ha arra utalok, hogy magukat az eseményeket is más szavakkal írják le, másként értelmezik az orosz történészek, mint mi. Az 1944–45-ös hadműveleteket ők felszabadításnak hívják, azonban a magyar társadalom nagy többsége számára a háborútól történő megszabadulás érzését rögtön követte a szovjet megszállás – gyakran személyes tragédiákat is jelentő – tapasztalata.

Az oroszokkal való tárgyalásokon nem az volt a cél, hogy a történelmi emlékezetünket közös nevezőre hozzuk. Itt levél­tárosok egyeztettek dokumentumok átadásáról. Az eltérő álláspontokat mutatja: míg az oroszok a 681 ezer kartonra azt mondták, hogy ők a hadifoglyok adatait adták át, a magyar történészek fogolykartonokról beszélnek, mert az elhurcolt magyarok legalább egyharmada civilként került fogságba. Ugyanakkor nagyon jelentős gesztusnak tartjuk, hogy a hosszú tárgyalások végén az orosz fél ezt a hatalmas adatbázist a rendelkezésünkre bocsátotta, ráadásul a más országok esetében alkalmazott „piaci ár” töredékéért, 180 millió forintért vehettük meg.

A magyar fél kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy mennyi és milyen dokumentumot kap meg az oroszoktól?

FKR:  A mai napig nem tudjuk pontosan, hogy Magyar­országról hány embert vittek el a Szovjetunióba. A fogságba vetett emberek egy része már a magyarországi vagy a romániai gyűjtőtáborokban meghalt. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a bevagonírozás és az út alatt elhunyt embereket kidobták a vagonból. Róluk semmilyen adat nem áll rendelkezésünkre. Tehát a teljes létszámot sosem fogjuk megtudni. Különböző töredékforrásokból dolgozunk: akik haza tudtak jönni, azokat nyilvántartásba vették, ez mintegy 200 ezer ember. A települések egy része is megpróbálta összeírni, hogy hány embert hurcoltak el tőlük. A Hadtörténeti Intézet is őriz egy 60 ezres adatbázist, kifejezetten hadi­foglyokról (www.katonakagulagon.hu). A most megkapott 681 ezer kartonmásolat alighanem a teljes adatsor legnagyobb részét jelenti. Soha nem lesz teljes a képünk, de most azokról a magyarokról is információkhoz jutottunk, akik soha nem érkeztek haza.  Az orosz kollégák azt vállalták, hogy a saját adatbázisukból kiválogatják a magyar nemzetiségűnek feltételezett, magyar nevűnek gondolt foglyok neveit. Hogy a 6 millió orosz fogolykartonból pontosan mit kapunk, nem tudtuk. Az öt ütemben érkezett adatbázist a Magyar Nemzeti Levéltár vette át, és a levéltárosok szúrópróbaszerű ellenőrzésekor kiderült, hogy erdélyi és kárpátaljai foglyok adatait is megkaptuk. Jelenleg a kartonok információit egységes adatbázisba helyezzük.  Próbáljuk a leírt adatokat a leghatékonyabban magyarosítani. A következő lépés, amikor a kartonok adattartalmát próbáljuk ellenőrizni.

Mire jó ez a rengeteg adat?

FKR: Több százezer ember van, aki a hadifogolyinternáló-rendszerben halt meg. Ezekről az emberekről eddig szinte semmit nem tudtunk. Most abban bízunk, hogy sok magyar család tudhat meg értékes adatokat elveszett hozzátartozója sorsáról. Remélem, nemsokára bárki számára a személyes keresést is lehetővé teszi a világhálón közzétett adatbázis.

Mikor lesz mindenki számára elérhető ez az adatbázis?

FKR:  Sokan megkeresnek minket ezzel a kérdéssel. Óvatos vagyok az időpontot illetően, mert érzékeljük a társadalmi igényt az adatok mielőbbi megismerésére, de ekkora forrás­mennyiség feldolgozásához több időre és anyagi eszközre van szükségünk. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor akár már 2021–22-re elérhető lehet az adatbázis.

Van-e az oroszországi fogolykartonok átadásához fogható levéltári együttműködés másutt a világon?

SzCs: 1926-ban Magyarország és Ausztria megkötötte a badeni egyezményt, amelynek értelmében a magyar állam három (egy civil és két katonai) levéltárost foglalkoztatott osztrák levéltárakban, voltaképpen szabad hozzáférést kapva minden osztrák–magyar történeti dokumentumhoz. Ez példátlan nemzetközi viszonylatban, ilyen kapcsolat nem állt fenn a volt gyarmattartó és gyarmati országok között. Az orosz fél ugyancsak hatalmas adatmennyiséget adott át Németországnak a 2 millió, valamint Japánnak az 560–760 ezer hadifoglyáról az 1980-as évek végétől.

A magyar hadifoglyokról és a málenkij robotra Szovjetunióba hurcolt polgári személyekről köztudottan tilos volt beszélni a rendszerváltozásig. Ekkortól a történetírás hozzá­látott a kérdés feldolgozásához, és a művészetek is elkezdtek foglalkozni a témával. Megindult az érintettek számának tisztázása – jórészt Stark Tamás vizsgálódásainak köszönhetően –, egyúttal megjelent az igény az orosz­országi levéltárakban való kutatásra. Az orosz államadósság rendezése keretében a Jelcin-korszakban, az Antall-kormány idején megállapodás született a levéltári adat­szolgál­ta­tásról. Ennek nyomán az orosz fél 50 ezer szovjet táborban elhunyt magyar hadifogoly iratainak másolatát adta át a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak. Az 1998-as orosz kiegészítő adatszolgáltatás nyomán ez a lista 66 281 névre bővült. Ennek az anyagnak a feldolgozása elhúzódott, de a Gulag-emlékév 2015-ös meghirdetése, költségvetési támogatása és a bővülő számítástechnikai lehetőségeknek köszönhetően létrejött a honlap, amely nyilvános hozzáférést biztosít az elhunytak adataihoz. Ez óriási lépést jelentett az információk pótlásában: a ma is működő honlap tájékoztatást ad a hozzátartozóknak és érdeklődőknek az elhunyt hadifoglyokról.

2003-ban az oroszországi levéltári kutatások elő­moz­dí­tása érdekében létrejött az Orosz–Magyar Levéltári Vegyes­bizottság. Ennek nyomán állandó magyar levéltári delegátus kutathatott, ha nem is szabadon, de megkülönböztetett segítséggel az orosz levéltárakban, illetve tudományos kapcsolatokat alakíthatott ki. A kiküldött levéltárosok, Varga Éva Mária, Seres Attila, Siklósné Kosztricz Anna kutatásai nyomán jelentős történeti feldolgozások születtek a hadifoglyokról és elhurcoltakról. Meg kell említeni, hogy a szovjet–magyar kapcsolatok egyéb (például gazdasági) vonatkozásai tekintetében is hozott eredményeket a dele­gátusi munka. Így jelent meg 2006-ban Varga Éva Mária szerkesztésében a Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban című dokumentumkötet. Majd a Gulag-emlékév meghirdetése új lendületet adott a közös levéltári munkának.

A 2010-es években magyar kutatók kapcsolatba léptek a kérdés egyik legnagyobb szakértőjével, Stefan Karner professzorral, a grazi Ludwig Boltzmann Institut für Kriegsfolgenforschung nyugalmazott vezetőjével. A Boltzmann Intézet munkatársai már évekkel korábban feldolgozták vala­mennyi osztrák hadifogoly, mintegy 130 000 ember kartonját, és nagy tapasztalatra tettek szert az orosz levéltári szervezet megértése és a tárgyalások terén. E példából is okulva 2016-ban a magyar kormány immár 250 millió forintos költségvetési forrást rendelt az ügyhöz, amelyből az adatszolgáltatás és a megérkezett anyag előzetes felmérésének kiadásait fedezni lehetett.

Hogy áll most az anyag kutatása?

SzCs:  Megvásároltuk, és decemberben végleg megkaptuk az orosz féltől az adatbázist, ami a személyi kartonok adatait és azok bemásolt változatát tartalmazza. Ilyen hatalmas adattömeg egyszerre még nem érkezett magyar levéltárba. Tudományosan megfelelő feldolgozásához öt év és hozzávetőleg 500 millió forint kellene.

Öt év a közvéleménynek, 500 millió a politikának sok. A növekvő érdeklődésnek megfelelően egy év elteltével szeretnénk átfogó, ha nem is teljes tájékoztatást adni. Annak idején a kartonokat orosz katonák töltötték ki az ijedt foglyoktól kapott információk alapján. Tizennyolcféle adatot vettek fel, de az adatközlések gyakran ellentmondanak egymásnak. Volt, aki parasztnak adta meg a foglalkozását, de mérnöknek a beosztását, a katonatisztek gyakran köz­legénynek állították magukat. Sok kárpátaljai, felvidéki, erdélyi és délvidéki magyar is szerepel a nyilvántartásban, de nem tudjuk, hogy minden, ezeken a területeken elfogott személyt magyarnak vagy más nemzetiségűnek tüntettek-e fel. A magyar nevek orosz átírása is számos kérdést vet fel. Most összegyűjtjük a kérdéseinket, és utána egyeztetünk az orosz kollégákkal. Folyamatosan tárgyalunk informatikai tanszékekkel és vállalatokkal az adatfeldolgozás kor­szerű, mesterséges intelligenciát is alkalmazó lehetőségeiről, módszereiről. A levéltáros szakmával pedig most alakítjuk ki az alkalmazandó módszertanunkat. A cél végső soron az, hogy a Katonák a Gulagon nevű honlapra építve, azt felhasználva a világhálón elérhető adatbázist hozzunk létre. Ezen a felületen bárki, hozzátartozó vagy érdeklődő kutathat, és megtalálhatja az eltűnt személy alapvető adatait, tábor- és nyughelyét, továbbá a kartonhoz esetenként kapcsolódó aktát, amelyet azután rajtunk keresztül megkérhet az érintett orosz levéltártól. Az is cél, hogy az adat­bázist a kartonoknak megfelelően, azaz nem javítva, levéltári szakmai követelményeknek megfelelően tegyük közzé, persze az eligazodást segítő kiegészítő információkkal ellátva.

Milyen eredmények várhatók a feldolgozástól, az adatbázis létrejöttétől?

SzCs: Fontos következmény lehet, hogy a megkapott adatbázisnak a meglévő hazai adatokkal való egybevetése és feldolgozása véget vethet a számokkal való tudománytalan dobálózásnak, megalapozatlan vélekedések terjesztésének. Minthogy többféle adatot tartalmaz, az adatbázis egy sor társadalomtörténeti kutatást megindíthat, sarkallhat (mennyiben voltak érintettek a különböző társadalmi csoportok, nők, gyerekek, nemzetiségek stb.).

Ami talán ennél is fontosabb, bár nem nélkülözheti az alapos tudományos-történeti kutatásokat, hogy a több évtizedes eltitkolás, hallgatás és tétovázás után ez a rettenetes nemzeti tragédiánk a másik nagy nemzeti tragédiánkkal, a zsidó vészkorszakkal együtt végre torzítás nélkül a helyére kerülhet a nemzet emlékezetében. Ne feledjük, máig kibeszéletlen személyes sorscsapások sokaságáról van szó. Minden egyes karton egy-egy család tragédiáját takarja. Felemelő és megrendítő azt látni-tapasztalni, ahogy öregek és fiatalok, gyakran dédunokák jönnek hozzánk keresni elveszett rokonaik adatait, emlékeit, és ahogy intézmények, vállalatok és személyek ajánlják fel közreműködésüket. Úgy remélem, mindez hozzájárul a nemzeti emlékezet gyógyulásához.

Hogyan jutott oda a magyar történetírás, hogy ezt az oroszországi iratanyagot igényelje?

ST:  Az anyag létezéséről 1991 óta van tudomásuk a szovjet fogság történetével foglalkozóknak. Az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal képviseletében az egy­kori Gulag-­rab, Menczer Gusztáv 1991-ben járt Moszkvában, ahová magam is elkísértem őt. Vele én is eljutottam abba a hatalmas irattárba, ahol a hadifoglyok és civil internáltak személyi anyagait tárolták. A hatalmas iratmennyiség két részből áll: egyrészt a kézzel kitöltött, A5-ös méretű, személyes adatokat tartalmazó kartonokból, másrészt az „ucsétnoje gyeló” nevű, legalább négyoldalas személyi dossziékból, amelyek érdekesebbek, hiszen ezek a foglyok magyarországi életéről, a háború alatti tevékenységéről és a szovjet táborvilágban eltöltött időszakáról tartalmaznak fontos adatokat.

Az elhurcolt civilek esetében a – szerintem mindenképpen jogos – kárpótlásról az oroszok nem voltak hajlandók tárgyalni, de az Antall-kormánynak annyit sikerült elérnie, hogy 1992-ben Magyarország megkapta az Oroszországban regisztrált elhunytak listáját, nagyjából ötvenezer névvel, amely akkor meg is jelent az Új Magyarországban. Ezt az – egyéb adatot nem tartalmazó – névsort egészítette ki a mintegy 70 ezer nevet tartalmazó adatbázis, amit az oroszországi hadisírokat gondozó Vojennije Memoriáli Társaság adott át 1999-ben a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak. Ennek alapján készült a katonakagulagon.hu című honlap, amely mindenki számára hozzáférhető.

 A kartonokról tehát régóta tudott a szakma?

ST: Tudni tudtunk, de kutatnunk Oroszországban gyakorlatilag nem lehetett. Magam egyszer láthattam a kartonokat és az „ucsétnoje gyeló”-kat. A foglyokra vonatkozó személyi anyagok megszerzésében az áttörést az hozta, amikor Balog Zoltán miniszter a Gulag-emlékév keretében 2016-ban bejelentette, hogy a kartonok másolatai rövid időn belül Magyarországra kerülnek. Végül is csak tavaly kezdődött meg a dokumentumok lemásolása és több lépcsőben történő hazaküldése. Sajnos csak a kartonok másolatát vásároltuk meg, az ,,ucsétnoje gyeló”-két nem, pedig azok lennének az érdekesebbek. Kár, hogy nem volt forrás a megvásárláshoz. Egyáltalán nem biztos, hogy az oroszok később is hozzáférhetővé teszik ezt a magyar történelem szempontjából nagyon fontos anyagot.

Miért tartott ennyi ideig megszerezni a kartonok másolatát?

ST: Kormányzati támogatás nélkül nem lehet ilyen adatmennyiséget megkapni. Az Antall-kormány egyértelműen megfogalmazta az igényét, hogy megtudjunk mindent, ami a magyar foglyokkal a Szovjetunióban történt. A későbbi kormányok azonban nem tartották fontosnak ezt az ügyet. A 2016–2017-es Gulag-emlékév utat nyitott az említett forrás beszerzéséhez.

 Milyen eredményeket, milyen változásokat hozhat az adatbázis a történetírásban?

ST: A legizgalmasabb kérdés, vajon hány embert regisztráltak. Az utóbbi időben sok adat kering arról, hogy hány magyar került szovjet fogságba, akár 1 millió emberről is beszélnek. A szovjet levéltári források nem adnak pontos számot, 490–540 ezer közé teszik a hadifoglyok, civil internáltak számát, attól függően, hogy hol, mikor és milyen szerv adta ki az iratokat. A most átadott kartonok esetében tényleges regisztrálás történt, ezért ezekből elméletileg pontosan megtudhatjuk a regisztrált személyek számát, nevét, továbbá azt is, hogy milyen nemzetiségűként rögzítették az Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról vagy a Délvidékről elhurcoltakat, hiszen amikor nyilvántartásba kerültek, korántsem volt egyértelmű az állampolgárságuk. Megtudhatjuk azt is, milyen kategóriába kerültek azok, akiket németként vittek el. Az érintett táborok nevét és helyét is pontosan meg lehet határozni. Összességében tehát pontosítani lehet a meglévő adatokat.

A kartonok alapján tehát biztosat tudunk majd mondani az elhurcoltak számát illetően?

ST:  A 680 ezer karton maga még nem teljesen biztos támpont, mert sokszor két-három karton is készült ugyanarról a személyről. Ezt az adatok levéltári feldolgozása állapítja majd meg. De a 800 ezer–1 milliós feltételezések így is irreálisnak tűnnek. A korabeli magyar és szovjet dokumentumok alapján 600 ezerre teszem a magyar fogolynépesség számát; a 700 ezret bizonyosan nem haladja meg. Az elhurcolásokról készült korabeli helyi jelentések, valamint a Honvédelmi Minisztérium által a béketárgyalásokra készült összesítések, a megannyi korabeli lista nem enged nagyobb létszámra következtetni.

Sok fogoly meghalt, mielőtt a táborba, a regisztrálásig eljutott volna. Az így elpusztultak számáról kaphatunk-e biztos információt a kartonokból?

ST: Az adatfelvétel idejéből lehet következtetni a halandóságra. Tény, hogy a megérkezés utáni hetekben a rossz életkörülmények miatt sokan meghaltak. Fontos és elvégzendő feladatnak tartom, hogy a magyar forrásokban meglévő több százezer nevet, különösen a Külügyminisztérium hadifogolyosztályának hatalmas anyagában található névsorokat, a korabeli Hadifogoly Híradóban közölt listákat, illetve a debreceni hadifogolyátvevő-táborba hazaérkezett több mint 200 ezer emberről készített nyilvántartásokat összehasonlítsuk a most megkapott hatalmas adatsorral. Ennek eredményeként egészen pontos, személyre lebontható képet kaphatunk arról, hogy kit és mikor vittek el; ki tért vissza; ki nem tért vissza; kit regisztráltak kint elhunytként, és ki tűnt el regisztrálás nélkül útközben, tömegsírba temetve. Ez többmilliós adatbázis lenne, az adatok feldolgozása informatikailag egyszerűen megoldható.

Megvan a lehetőség arra, hogy a történetírás tudományos követelményeinek megfelelő feldolgozás szülessék?

ST: A kartonok feldolgozása egyfajta emlékműve lenne az elhurcoltaknak. Mindenki megérdemli, hogy megtudjuk, mi történt vele. Nagyon sok családnak fogalma sincs, hogy hozzátartozóiknak mi lett a sorsuk a fogságban. A mostani orosz adatszolgáltatáson alapuló feldolgozás valóban hozzá­járulhat a korábban tabunak számító kérdés tisztázásához. Ugyanakkor tartok tőle, hogy a kérdés kapcsán a közvéleményben kialakult, meglehetősen zavaros kép nem fog megváltozni.

Mitől ez a zavar?

ST: Emlékezetpolitikai okai is vannak. Egyesek párhuzamot vonnak a szovjet fogság és a magyar vészkorszak, a félmilliónyi magyar zsidó haláltáborokba hurcolása között, hangsúlyozván, a „magyarság” ugyanúgy vagy még jobban megszenvedte a II. világháborút, mint a „zsidóság”. A két szenvedéstörténet azonban egészen más. Mindkettő a nemzet tragédiája, de külön kell őket szemlélni, értelmezni, legfőképpen pedig nem lehet őket kijátszani egymás ellen. Szerintem nagyon helyénvaló, hogy a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja van (február 25.), és hogy 2012 óta emléknapot szentelünk a szovjet kényszermunka­táborok magyar áldozatainak is. Ugyanakkor gyakran azt tapasztalom, hogy a november 25-i hivatalos, a kormány képviselői által tartott emlékbeszédeknek olyan, Nyugat-ellenes élük van, mintha a Nyugat hozzájárult volna a magyar tömegek Szovjetunióba hurcolásához, mintha nem járt volna közben a kiszabadításukért. Történetileg egyik állítás sem helytálló: nem járult hozzá és közbenjárt. Igaz, hogy számos nyugati baloldali értelmiségi szemet hunyt a szovjet rendszer embertelenségei fölött, de ez nem homályosíthatja el azt a tényt, hogy a szovjet-kommunista hatalmat az Egyesült Államok, a Nyugat törte meg.

A számok pontosabb megállapítása visszafoghatja-e ezeket a szélsőséges retorikai megnyilvánulásokat?

ST: Akik prekoncepciókkal közelítenek az eseményekhez, azokat nehéz meggyőzni, de a történésznek mégis az a feladata, hogy feltárja és ezekkel szembeállítsa a tényeket.

/Foto: A 2017. február 26-án a Ferencvárosi pályaudvarnál felavatott Málenkij robot Emlékmű – Párkányi Raab Péter szobrászművész alkotása. Fekete-Szalóky Zoltán felvétele/