Úgy látom, gazdag irodalmi működése terén a legújabb könyv még mindig tud újat mondani, és leginkább az az új, ahogyan látja, láttatja a dolgokat, már távlatosan, „fölülről” és egységben szemlélve.
A könyv szerkezete, csakúgy, mint a borítófotó, Richárd atyára, a szerzetesre irányítja a figyelmet. Ugyanígy az egyes fejezeteknél a mottó, Szent Benedek Regulájának egy-egy részlete, amelyekről az a benyomásunk támad, hogy bár ezerötszáz esztendő távolából mégis hozzánk szólnak: még mindig van aktualitásuk. Különösen Richárd atya életében.
Mint történész és mint bencés rendtársa, mire is figyeltem föl?
Élményszerű a gyermekkor elbeszélése, amelyből többek között megtudjuk, hogy az állatorvos édesapa és a háztartásbeli édesanya hogyan küzdött meg az ellenséges pártállami viszonyokkal. Így például az ismételt intés ellenére: ne járjanak templomba, mégis, amikor elhangzott az Úr szava a pap ajkán: „Ne féljetek”, akkor szülei, akik
a szent sírnál azzal a szándékkal imádkoztak, hogy a körmeneten nem vesznek részt, az édesapa rögtön a „felhő”, a baldachin mögé állt a menetben,
s járta végig azt családostul, így megvallva hitét.
A Szent Anna templom Kapuváron, ahol Richárd atya gyermekkorát töltötte (fotó: Magyar Kurír)
Vagy ahogy a forgalom által elhagyott osztrák határszakaszon az édesapa engedte fiát, aki még nem érte el lábával a kuplungot, hogy ölében ülve ő váltsa a sebességet. Ez egyben előképe is annak, hogy később Richárd atya, mint elmondja, már tihanyi perjelsége idején harmincötezer kilométert tett meg országszerte, hogy – mint azt megelőzően
miniszteri biztosként, ezt a munkát folytatva – tevékenykedjék a katolikus iskolaügy újjászervezésén.
Elgondolkodtató – mások hasonló tapasztalata is –, hogy bencés tanára a gimnáziumi évek alatt egyszer az iskolai nagyszünetben néven szólította, és csak annyit kérdezett tőle: nem gondolt-e arra, hogy pap legyen. Amikor a válasz igenlő volt, attól kezdve a bencés atya nem tolakodott, tudomásul vette, de továbbra is figyelemmel kísérte sorsát. Fontos, hogy az ilyen nagy, életre szóló elhatározásokat kiérlelve, önállóan hozza meg az életre készülő fiatalember, s ebben nem a rábeszélés a célravezető út, hiszen mindenki a saját életének az alakítója, nem mutogathat másra, annál inkább, merthogy az a másik, az idősebbik társ emberi számítás szerint előtte megy el, és nem kísérheti őt élete végéig. A nagy döntéseket egyedül hozzuk, Istenben bízva, és lehetőleg átimádkozva, tőle elfogadva és a következményeit is vállalva.
A Pannonhalmi Főapátság temploma (fotó: Krómer István)
Ezt a bencés nevelőtanár tiszteletben tartja. S csak hab a tortán, hogy szülei mindennap imádkoztak azért, hogyha fiaik születnek, egyikük pap legyen. Az ima meghallgattatott. Ezt az imádságos védőhálót szülei fonták Richárd atya felett.
S az ilyen döntés következményeit is könnyebb elviselni, hiszen „tudom, kinek hittem”, kire bíztam rá életemet.
Richárd atya számára sem az általános iskola, sem a gimnáziumi évek, elbeszélése szerint, nem jelentettek intellektuálisan nagy megpróbáltatást. Amit az értelmi képzésen túl nyert a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, az a lelki életre való felkészítés, főleg a szent liturgia terén. Később, amikor orosz szakos lett,
az orosz lelkiségi irodalom fordítása közben kapott erre megerősítést és indíttatást.
Akkor, amikor legtöbbünk számára az orosz nyelv egyenlő volt a szovjettel, a kommunizmussal, az ateizmussal, Richárd atya számára – nem utolsósorban azért, mert igent mondott a főapáti kérésre, s bár más szakra gondolt, egyetlen szóra elfogadta az orosz nyelv és irodalom tanulmányozására szóló kérést – új dimenzió nyílt meg: az orosz nyelvű lelki irodalom. Amelynek ismerete mindmáig hagy kívánnivalót maga után hazai viszonyaink között, tehát Richárd atya még mindig tud újat mondani ezen a téren is. Igen:
Az elfogadás révén és annak erejében új dimenziók nyílnak meg előttünk.
A világ azért boldogtalan, mert ezt nem érti, és mindent a saját individuális döntései hálójában próbál értelmezni. Nincs végső tekintély, a magunk tekintélye pedig igencsak változik az idők folyamán.
A péntek esti meghívások az ő idejére mennek vissza. Pannonhalmán a diák bezárva érezheti magát, de ahogy telnek a péntekek és telnek az évek, idejönnek a fővárosból és máshonnan a különböző előadók. Az elején még havonta, majd sűrűbben, most már hetente akár több külső előadót lehet hallgatni. Ezt ő indította el igazgató korában, és hagyományt teremtett. Az itteni diákság számára pedig kiváló felkészülés a nagybetűs Életre, hogy személyesen megismerkedhet kortárs értelmiségiekkel, akár kapcsolatot teremthet velük. Ahogy ez fordítva is igaz: a pannonhalmi élmények után a fiatalabb munkatársat kereső vezető értelmiségiek és politikusok is szívesen kérik fel, kísérik életútján a képzett bencés és nem csupán bencés gimnáziumot végzett egykori diákokat.
Balaton, Tihany, bencés apátság (fotó: Korzenszky Richárd)
Ez a munka folytatódott és teljesedett ki Tihanyban a tetőtéri estékkel, amelyek közel és távol intellektuális és lelki élményt nyújtottak, nyújtanak a résztvevőknek.
Életútja kiteljesedéseként ír Richárd atya arról, amit a zarándok elbeszéléseinek fordítása során éveken,
évtizedeken át szívében hordozott: eljutni Jeruzsálembe.
Már nem volt fiatal, amikor ez végre sikerült neki. Az első utat még tucatnyi további szentföldi zarándoklat követte, amelyeket viszont már ő vezetett. Szemléletesen írja le lelki élményeit, majd megállapítja: „Az ember élete zarándokút, amelyen előbb-utóbb el kell jutnia abba az állapotba, amikor képes megkülönböztetni a lényegest és a lényegtelent, függetleníteni tudja magát a fölösleges zajoktól.”
Egy életút bemutatását sem a könyv, sem ez a rövid ismertetés nem merítheti ki, csak néhány kiragadott szempontot villanthatunk fel. Ilyen
a „Korzi még a fű növését is lefényképezi”
– tőle tanulom és öregkoromra megszívlelem, hiszen az iPhone hűséges társ ebben, hogy a pillanatot érdemes megörökíteni. Számos művészi fotója, kiállítása, albuma tanúskodik arról, hogy a pillanatban észreveszi a tartósat, rögzíti azt, ami rögzíthető, tudván, hogy a következő percben már az enyészeté lesz, ami most nem csupán intuíció, hanem szemlélhető valóság.
Vegyük észre a pillanat adta szépségeket (fotó: Korzenszky Richárd)
Legyen ez igaz az élet fontos dolgaira is: vegyük észre a pillanat adta szépségeket, de illesszük be egy nagyobb egységbe, mely az életnek – amely elmúlik, mint a pillanat – átfogóbb értelmet ad. A könyv címe is ezt sugallja: fogadjuk el ajándékként mindazt, amit az élet nyújt nekünk. Nem utolsósorban a Gondviselés ajándékaképpen.
Aki az ilyen beszélgetőkönyveknél árnyékban szokott maradni, az
a társszerző, Elmer István, a kérdező, aki már talán harminc hasonló könyvet jegyzett az elmúlt évtizedekben,
és nagy empátiával tanulmányozta Richárd atya életét, és kérdezett rá a csomópontokra. Az ő míves stílusa sokat emel a könyvön.
Elmer István: Ajándékként fogadom el – Korzenszky Richárd bencés szerzetes életútja és gondolatai; Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2024, 285 oldal
