Amikor még tárcsázós telefon sem volt, nálunk, az állatorvoséknál természetesen volt telefon. Furcsa elem működtette a készüléket. A szögletes üveg, amelyben az alkatrészei meg a sav voltak, a polcomon áll. Emlék. A postán egy kisasszony fején fejhallgató, kezében dugaszok, ő kapcsolt… Megszólalt a csengő, benne a hang: interurbán, kapcsolok. 

Gyerekkorom világához ez is hozzátartozik, akárcsak a lóré Kistölgyfa felé, a kisvasút, amely egy kocsiból állt, s a sín mellett szaladt a ló, a kocsiban az utasok. Majd később a pöfögő motoros, ötvenhatban százával-ezrével utaztak vele az állomásról az osztrák határra.

Távíró a forgalmista irodájában a nagy állomáson. Buszjárat helyett Szaradics bácsi kocsijával lehetett kijutni a „városból” a vasútra, két ló patái klaffogtak a macskaköves úton, talán hatan is fölfértek az egymással szembenéző két sor padra. 

Vadgesztenyék, a templom melletti járásbíróság épülete előtt. Szamuely Lenin-fiúi ezekre akasztották az áldozataikat 1919-ben. Gyerekkoromban suttogva beszéltek róla. Sírjuk a temetőben, emléktáblájuk nélkül. ’56-ban apám szorgalmazta, hogy kerüljön vissza a tábla, lett is baja belőle. 

Felvonulások, április 4-én, május 1-jén. Zenés ébresztő a városkában, teherautóról, fúvószenekar: Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…

A vár, a várgödör. Az egykori Esterházy-kastély. Vagy három méter mély, de szánkózni lehetett róla. Csúsztunk talán harminc vagy negyven métert is. Csodás volt. Akárcsak a befagyott Váti-tó, amelynek jegén nagyot estem a csuklómra, egy ugrást tanulgatva. Tavasszal, nyáron, ősszel horgászni is lehetett zsebkendőnyi vízfelületén. Sügér, keszeg, talán még harcsa is volt benne. Harcsa inkább a Kis-Rábában, a húsgyár alatt, ahol belefolyt a véres szennyvíz a keskeny, de bokrokkal szegélyezett vízbe. Sass bácsi a hídról horgászott, milyen nagy volt az a háromkilós harcsa, amit üggyel-bajjal partra segítettünk!

Ünnepnapokon színes ruhákban mentek a nénik a templomba. Pünkösdkor pirosban. Az ablakunkból láttam, a Fő tér közepén laktunk, ahogy időről időre megy a gyászmenet a temető felé, elöl a pap és a ministránsok, majd a koporsót követő gyászolók.

Mi voltunk az egyetlen nem zsidó család a házban. A szomszédban a zsidó imaház. Péntek este az út másik oldalán ültek a padokon az asszonyok, mellettük ünnepélyes feketében a férfiak, természetesen nagy kalap a fejükön. Goldschmied Vera szombaton az iskolában nem rajzolt, és nem kellett a tornaórán részt vennie: természetes volt ez mindenki számára. 

Ötvenhatban, amikor népvándorlás indult Nyugat felé, a mi házunkat is elhagyták a zsidó családok. Apám állatorvos volt, jóban voltunk, miért is ne lettünk volna jóba a lakótársakkal a házban meg a szomszédban. A zsidó marhakereskedővel sok közös tennivalója volt. Amikor először látogatott haza Izraelből – féltek, hogy megismétlődnek a borzalmak, ezért menekültek –, a kérdésre, hogy mi újság Izraelben, a válasz csak ennyi volt: „Tudod, ha én még egyszer Kapuváron Goldschmied úr lehetnék…”

Cigányok is voltak, külön soron laktak a Rába-parton. Ismert mindenki mindenkit. Nem féltünk egymástól.

Első emlékeim a háború idejéről vannak: a Liberátorok, a bombázók valahol magasan fölöttünk. Aztán a háború után, a veszkényi elágazásnál a kiégett német tankok, a Tigrisek. 

A műúton autó ritkán ment. Ha a „Hosszú”, az oldalkocsis közlekedési rendőr beállt a kereszteződésbe, várnia kellett, míg egy autó érkezett. Messziről lehetett már hallani. Abbahagyta a cigarettát, föltette a tányérsapkát, intézkedett. Ez volt a dolga.

Úrnapi körmenet, feltámadási körmenet… A hagyományok éltek: tömött sorokban mentek, énekeltek a csizmás parasztbácsik és a fejkendős nénik. A járdáról pedig kíváncsian figyelték, ki is van a menetben, aki valakik szerint nem oda való. 

Hittan-beíratás: édesanyám ment balra az iskola felé, édesapámat „véletlenül” ugyanarra az órára idézték be a rendőrségre, „adategyeztetés” volt az indok… Nővérem Kapuváron érettségizett, a szatmári nővérek zárdájából alakították ki a gimnáziumot. Hiába volt kitűnő, az iskoláztatási bizottság vallásos meggyőződése miatt továbbtanulásra nem javasolta. Hiába felvételizett tizenkétszer sikerrel, soha nem volt hely számára az egyetemen. 

Kapuvár az én gyerekkorom városa. Itt kezdtem rácsodálkozni a világra. Bár Csornán születtem (a kórházban), kapuvári voltam – és valamiképpen vagyok ma is. Kapuváron rokonaim nincsenek, legföljebb a temetőben anyai nagyszüleim és dédapám. Az évtizedek elmúltak, lassan iskolatársaim is kihalnak. Szüleim vagy hetven évig laktak Kapuváron, mindenki ismerte őket. Tihanyban lévő nyughelyükre névnapjukon mindig kerül Kapuvárról emlékező virág. 

Mi köt engem Kapuvárhoz? Egész egyszerűen csak annyit tudok mondani: a gyökereim. A hajszálgyökerek. Ami nélkül nem tudtam volna felnőtté válni.

Gyökereim ott vannak, Kapuváron. A Hanság, a Rábaköz hozzám tartozik. A Fő téren, a templom és az iskola mellett ott áll az első világháborús hősökre emlékeztető szobor. Akkor még nem volt ilyen szépen rendezett a tér, kamionok sem dübörögtek a kereszteződésben, ahol most „villanyrendőr” van, s az én gyerekkoromban még romos várkastély ma igazi városháza. Amikor gyerek voltam, még „a polgári iskola” volt az egyetlen kétemeletes épület. Azóta a lakótelepek emeletes házai elfeledtették ezt az akkori csodát.

  

Voltak igazi mesteremberek. Szabó, a Gregorits bácsi. Csala bácsi, a fényképész. Kondor bácsi, az órás. Híres volt az Éhn Szálloda és étterem. Volt taxi is, kettő. Az egyik taxis a Biringer bácsi. Érdekesen találkozott egy hagyományos paraszti és egy polgári világ. Az emberek bejöttek a városba: ez annyit jelentett, hogy az Alsó utcáról vagy a Házhelyből bejöttek a központba, ahol a boltok voltak. 

Kapuváron láttam életemben először igazi tüzet. Cséplőgép gyulladt meg, lángot fogott a szalmatetős ház is. Leégett a Berg-malom, a Kis-Rába partján. Kapuvár határában láttam először lovat kimúlni. Előttem van ma is, jó néhány évtized után az emberek döbbent, megrendült tekintete: valaki elöl fogta a kantárt, egy másik hátul a ló farkát, miközben az állat megremegett, megmerevedett és eldőlt.  De kapuvári élményem az is, hogy megszületik a kiscsikó, az anyja nyalogatja, s egyszerre csak remegve föláll.

Egy letűnt világ emlékei kavarognak bennem. Adventi hajnalok, csikorgó hóval. Karácsonyi éjféli mise, tömött templom, harsogó ének, s amíg a hosszú ének utolsó versszakát is el nem énekelték, nem mozdul senki. Valaki – egy kapuvári kántor – szerzeménye, vagy száz évvel ezelőtt. Enélkül nincs éjféli mise: „Úr Jézus szülését pásztorok jelentik…”

Mi köt engem Kapuvárhoz? Sokszor megállás nélkül átutaztam rajta, Sopronba vagy éppen Ausztriába menet. Furcsa lesz úgy elsuhanni mellette az autópályán, hogy talán a két templomtornyot sem fogom látni. Mégis úgy érzem, bár egyre kevesebben vannak, akiket én személyesen ismerek, mégis bennem él ez a város. Nemcsak azért nem felejtem, mert egy húsvét délutánján valahol a gartai Rába-parton egy fatuskóról belecsúsztam a hideg vízbe. Nemcsak azért, mert amikor haldokló nagyapámmal találkoztam a kórházban, megkaptam tőle a gyerekkoromban annyira kívánt csillogó bicskát, a bingyit. Nemcsak azért, mert itt találkoztam az újkori történelem furcsaságaival, egy világ összekeverésével és összekeveredésével. Nemcsak azért, mert egy úgynevezett polgári temetés szónoka úgy zárta a gyászbeszédet, hogy „Erőt, egészséget, Kovács elvtárs!” Ha Győr felől közeledve megpillantom az előttem hosszan elnyúló várost, valami kimondhatatlan érzés fog el ma is.

Mi köt engem Kapuvárhoz? Egész egyszerűen csak annyit tudok mondani: a gyökereim. A hajszálgyökerek. Ami nélkül nem tudtam volna felnőtté válni.