Ezen is jókorát csodálkoztam. Igaz, a végén egy fiatalember fékevesztett örömében, miközben gáláns gesztussal mindenkit megvendégelt egy korsó sörrel, szurkolástól rekedtes hangján felkiáltott: „Isteni volt! Isteni! Dicsőség, dicsőség!” A kis füstös teremben ezzel mindenki egyetértett. Én se voltam kivétel. Nem okvetetlenkedtem, még magamban sem, hogy mi az, hogy dicsőség, dicsőség, meg hogy isteni, isteni.
Amúgy a futballnak számomra mindig volt valamilyen „istenes” vonatkozása. És az is igaz, hogy a futballpályán voltak sikereim, volt részem dicsőségben. Istenes vonatkozás volt már az is, hogy mindig
a misék után mentünk ki focizni a növendékekkel meg a ministránsokkal. Sőt, Kárpátalján volt ennek a játéknak missziós hozadéka is.
Az apák, akik addig állásukat féltve, évek óta távol maradtak a templomtól, megirigyelve a fiaik jó dolgát, jöttek a pályára, azután pedig fiaikkal együtt már a templomba is.
De többről is van szó, mert a focinak mint játéknak van isteni vonatkozása. Erről Bagyinszki Ágoston OFM Isten, az ember és a játék című könyvében olvashatunk. A szentmise is játék, szent misztériumjáték. Joseph Ratzinger A liturgia szelleme című könyvében olvasom, hogy „a játék – mondhatni – egy másik világ, a szabadság olyan oázisa, amelyben egy pillanatra szabadon engedhetjük áradni a létezést”. A játéknak e szabad világában érvényesülni tud a misztérium sajátossága, az ellentétek pazar egysége: mint a népmesékben is, a legkisebb diadalmaskodik, a legelesettebb, a legesélytelenebb győz, dicsőségre jut.
A szentmise misztériumában is ez történik. A kereszt, a dicstelenség fénye ragyog dicsőséggel,
és a kicsiny pihe „morzsakenyér” végtelen erejével „erő az erőtlenségben” (2Kor 12,9).
A focipályán nekem megadatott „a dicstelenség fénye”, és az „erő az erőtlenségben” vidám megtapasztalása, ügyetlenségben engem nem lehetett überelni. Így azok, akik azért nem merészkedtek a pályára, mert féltek a szégyentől, hogy ők lesznek majd a legügyetlenebbek, látva felszabadult bénaságomat, bemerészkedtek a játékba. Történt egyszer, hogy valami csoda folytán a labdával a kapu előtt találtam magam. Lőni kellett. Némi tétovázás után két méterről sikerült a labdát magasan a kapu fölé rúgnom, s valaki, nagy hahota közepette egy filmvígjáték címét ragasztotta rám: Két balláb az ezredben. Ez a cím rajtam ragadt, és ragaszkodtam is hozzá, mert e címhez társult az a dicsőségem, hogy
a legügyetlenebbeket tudtam a nem palástolt ügyetlenségével bevonzani, megnyerni a játéknak.
Titkon ezt nagy megtiszteltetésnek éreztem, gondolva arra a paradoxonra, hogy a Király hogyan hívja be a bicebócákat is Fia menyegzőjére.
A zuglói kiskocsma fiatalemberének magafeledett lelkesedésén, s az ebből fakadó elragadtatott kiáltozásain: „dicsőség, dicsőség!”, nem akadtam fenn. De van másmilyen dicsőségkiáltás, ami viszont „kiveri nálam a biztosítékot”. Az, amikor a politikusok, mondandójuk végén, mintegy „vörös farokként” még odakurjantják: „Dicsőség Magyarországnak!” Eddig ez a lózung – hála Istennek – nem volt divatban nálunk. Most viszont egyre gyakrabban hallom. Állítólag egy elhibázott ballépésre, elhibázott reakcióként, tiltakozásul született. Tán az a története, hogy a korábbi magyar vezérkari főnök, a maga szakállára, a NATO-tanácskozásokon a felszólalását mindig ezzel zárta: „Szlava Ukraini – Dicsőség Ukrajnának!” Ezek a „Dicsőség…!” – kezdetű csatakiáltások bennem rossz érzéseket keltenek, nem tudom őket megemészteni, émelyeg, fáj a lelkem tőlük. Az újkori istenkedésekre emlékeztetnek, az újkori bálványok, a hatalmasok és nemzeteik kötelező imádására.
Egyedül Istené a dicsőség, aki a szeretet, és aki szeretetében mindazokkal megosztja kincsét, dicsőségét, akik mentesek önmaguk istenítésétől,
dicsőítésétől, akik látják, hogy mit is érnek puszta önmagukban. S felismerve koldusszegénységüket, nagy istenínségükben kérőkké, kéregetőkké válnak, és nem hiába. Nem istenkefilléreket kapnak, hanem Isten önmagát adja, megosztja velük dicsőségét, királyságát. Így olvassuk a hegyi beszédben: „Boldogok a lélekben koldusszegények, övék Isten királysága.” Az önistenítők, dicsőségkövetelők viszont hoppon maradnak, kizárják magukat az Isten királyságából. Főhetnek önnön dicsőségük keserű levében. Meg kell elégedniük e világ hópehely-, olvatag dicsőségével. A nemzetek, birodalmak dicsőségük, öndicsőítésük teljében összeomlanak. Az öndicsőítés, önistenítés ezért is tragikus vétség. A próféták egész sora figyelmeztet erre.
Szurkolók magafeledett lelkesedése (Piaxabay)
Ezzel a szlogennel – Dicsőség Magyarországnak! – rossz társaságba keveredünk. Nézzük, kifélék közé! „Örök dicsőség a halhatatlan Leninnek! Örök dicsőség a pártnak! Örök dicsőség a Szovjetuniónak!” „Övezze dicsőség a Nagy Tanácsköztársaság hős népbiztosát, pártunk és dolgozó népünk vezérét: Rákosi Mátyást!” De nemcsak a vörösisteneknek járt ki a dicsőség. Lwow (Lemberg) környéki felirat 1941 júniusából, mely a bevonuló német és OUN (Ukrán Nacionalista Mozgalom) csapatokat üdvözli: „Dicsőség Hitlernek, dicsőség Banderának!” Sztyepán Andrijovics Bandera szervezte meg az etnikai tisztogatásairól hírhedt Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA), mely többek között kétszázezer lengyelt mészárolt le, de a zsidókat sem kímélte. Található ilyen tacepao is, szintén 1941 nyaráról: „Szlava Gitlerovi – Szlava Ukraini!; Dicsőség Hitlernek – Dicsőség Ukrajnának!”
2014. augusztus 5-én a Kárpátaljai Református Egyház vezetése Békenyilatkozatot adott ki, amelyben többek között ez olvasható: „Mivel ‘Istené egyedül a dicsőség…’ (Ézs 48,11), óva intünk minden embert és nemzetet az öndicsőítéstől: ‘Szlava naciji – dicsőség a nemzetnek, Szlava Uharscsényi – dicsőség Magyarországnak’, ‘Slava Ukraini – dicsőség Ukrajnának’, Szlava Karpatszkij Ukraini – dicsőség Kárpát Ukrajnának’.”
Az evangéliumok tanúsága szerint
azok tapasztalják meg Isten dicsőségét, akik a világ szemében híján vannak minden dicsőségnek.
A sort Szent Lukács evangéliumában a karácsonyi pásztorok kezdik, akikről azt olvassuk, hogy „az Úr dicsősége körülragyogta őket” (Lk 2,9). De ez a ragyogás áthatja őket, behatol a szívük rejtekébe, és hajtja, űzi őket, nyájukat hátrahagyva sietnek az éjszakában, hogy rátaláljanak az ígért csodára.
Magyarország a népek családjában kicsinnyé és védtelenné lett. Attól nem leszünk nagyobbak és erősebbek, ha felfújjuk magunkat szajkózva: „Dicsőség Magyarországnak!” Rajtunk csak a Túlerő tud segíteni, azaz az áldás ereje. Nekünk létszükséglet, hogy istenkoldusként, nemzeti himnuszunk szellemében éljünk és kérjünk: „Isten, áldd meg a magyart!” S akkor remélhetjük, amiről Izajás jövendölt: „Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége megnyilvánul rajtad.” (60,2)
Ha „a Jóisten mindannyiunk fölött”, s mi betlehemi pásztorok módjára megnyílunk az égieknek, akkor van esélyünk. „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!”
Nyitókép: Peter Paul Rubens: Jézus színeváltozása (Wikimedia Commons)
