Klímabeszéd

Minden témáról nem szükséges egy konzervatívnak véleményt nyilvánítania. Még föl is tűnhet, hogy a nagy klímadiskurzusban, pontosabban fülsiketítő lármában annál inkább hallgat. Vagy, ha jobban tetszik, éppen az a hivatása, hogy óvja a csönd és a szótlanság jogát. Nem azért, amiért a liberális (már amelyik még komolyan veszi a szabadság értékét), vagyis a magánélet védelmében, ami persze szintén tiszteletre méltó, hanem azért, hogy ezzel jelezze: van, amiről tényleg nem lehet beszélni. S arról valóban hallgatni kell.

Sokan minden bizonnyal máris fölbosszantották magukat: ha van valami, amiről beszélni kell, akkor az az éghajlatváltozás, közismert becenevén a klímaválság. Ráadásul ez igazán mindenkit érint, a dolog a konzervatívok egészségére is megy, szóval itt nem kéne finnyáskodni, nyugodtan tessék bekiabálni, elvégre demokrácia van. 

Nos, valóban vannak közönséges ésszel is átlátható témák, arról meg vitatkozni sem érdemes, hogy melegebb van. Meg hogy nem esik a hó. 

De hadd kezdjem egy kicsit messzebbről. Nem is olyan régen még nem a klímáról, hanem az időjárásról beszélgettünk. Fontos, hogy beszélgettünk, és nem, mondjuk, üvöltöztünk. Nem is hinnénk, pedig az időjárásról való beszélgetni tudás az egyik legfontosabb civilizációs vívmányunk. Föltalálói, az angolok valahogy így gondolkodhattak: addig sem ádáz hitvitákat folytatunk; s hát valljuk be azt is, hogy a teológia mint nyilvános téma betiltásánál az időjárás témájának kötelezővé tétele valamivel elegánsabb megoldás. A diktatúrát a mérsékelt (ön)kormányzástól olykor bizony csak ennyi választja el. Azért vált tehát az időjárásról való csevegni tudás civilizációnk egyik pillérévé, mert az időjárás valóban elég változékony ahhoz, hogy mindig aktuális, változatos legyen, ráadásul mindenki ért hozzá, hiszen mindenkit érint, végül azonban (legyünk őszinték): igazából senkit sem érdekel, és főleg nem hoz lázba; ellentétben, mondjuk, a politikával és a focival (a teológiához már alig ért valaki, annak idején a kocsmákban is értettek hozzá). 

A helyzet azonban megváltozott: az időjárásba, hogy úgy mondjam, betört a politika, s vele együtt az összes velejárója, az indulat, a félelem („I want you to panic!” – Greta Thunberg), a csoportosulás, az érvek csatája (nem bizarr?), a hozzáértés – nem: a szakértés – árgus figyelése, számonkérése, hiányának diadalittas leleplezése. A délután definitív és kedves témáját a politika elöntötte, mint az árvíz. Nem lehet immár ártatlanul csevegni esőről, szárazságról, tavaszról, télről, felhőről, báránykákról, fájós hátról és frontérzékeny fejről. Nem, mert a politika ott leselkedik minden mondat mögött. A vészharangok hol tompán zúgnak, hol harsányan kolompolnak könyvek százaiban, fél- és áltudományos konferenciákon, pártkongresszusokon, úgynevezett beszélgetőműsorokban. Nincs menekvés: az időjárás ártatlan témájából vallásháború lett, hitvitákkal, kiátkozásokkal, eretnekégetésekkel. Ez a klímabeszéd kora.

A klímabeszéd totális, már-már totalitárius és kényszeres beszéd, éppen azért, mert mindent eszünkbe juttat, ami volt, ami van és ami eljövendő. Senki sem menekülhet előle: a konzervatív sem, hiszen van-e szomorúbb, mint a fekete karácsony (régen, ugye, már a Mikulás is szánon érkezett, ma pedig nincs árvább áru az áruházban, mint a szánkó); van-e búsulni valóbb, mint a fölséges fenyvesek satnyulása, s velük együtt a természet csöndjének elmúlása; van-e gyászolni valóbb, mint Velence süllyedése? Nem lehet csodálni, hogy a klímabeszéd az abszolút moralizmus diadala is, hiszen mindenki felelős, mindenki hibás. Nem egyformán persze, tetszés szerint kipécézhető a főgonosz, a választék tágas: a multi, a gazdag, a szegény (például a jobbos amerikai vörös nyakú melós, a „redneck”), a boomer (az utolsó nagy létszámú generáció) vagy a konzumidióta. Vallás, ízlés, gazdaság, morál, valamennyi a politika kezében immár. De ha mindenről egyszerre van szó, akkor semmiről sincs szó. 


/Albrecht Dürer: Az ötödik és hatodik pecsét felnyitása az Apokalipszis-sorozatból (1498) Houghton Library, Harvard University (TYP  Inc. 2121A)/ 

S ha mégis megpróbálunk valamilyen értelmes és érthető beszélgetést folytatni, a beszédkényszert és a háttérlármát valahogy figyelmen kívül hagyni, még mindig előttünk tornyosul egy alig megmászható akadály. Tessék csak belehallgatni a zajba! Az alaphangot még mindenki fölismeri: melegebb van, mint volt. Mi is okozza ezt? Tudjuk, hogy ebben sincs konszenzus. Lehet, hogy a többség ma már úgy gondolja – azt hiszi (el) –, hogy mi magunk (értsd: az emberiség) a felelős. De tény, hogy sokan nem fogadják el ezt. Ezzel a ténnyel azonban nagyon fájdalmas szembesülni. Dühítő, őrjítő érzés, ha a másik ostoba. Emlékezzünk csak a Brexitre: a tét globális értelemben jóval kisebb volt, és még azt is el lehetett ismerni, hogy nincs olyan egyértelmű jele a bajnak, mint az, hogy többet izzadunk. Mégis, a „vita” lényegében két, helyesebben egyetlen érzelemre egyszerűsödött: a fölháborodás vagy bosszúság azon, hogy a tényeket (mi az objektív jó Britanniának) a másik oldal (Brexiteers) nem képes belátni. S persze megfordítva: fölháborodás vagy bosszúság azon, hogy a másik oldal (Remainers) nem fogadja el a nép akaratát. A klímabeszélők döntő többsége is rejtve vagy nem rejtve, ugyanígy viselkedik: hát miért nem lehet belátni, hogy a tudomány egyértelműen… stb.; hát miért nem lehet belátni, hogy a tudomány nem megbízható, számtalanszor tévedett… stb. 

És valóban, ha az akadályt sikerülne megmászni, igen értelmesen elbeszélgethetnénk arról, hogy mindkét tapasztalat valós, s hogy a tudomány tekintélye nem más, mint tekintély, annak minden előnyével és hátrányával. Belátható, hogy kultúránkban a tudományt sajátos tisztelet övezi, amelynek azonban filozófiai és teológiai gyökerei vannak (hozzáteszem: azok, akik a Nyugat kulturális imperializmusát elítélik, valószínűleg hajlamosabbak észre nem venni, hogy a tudománytisztelet szerves része a Nyugat kulturális identitásának). Érthetetlen és értelmetlen, sőt erkölcsileg elítélendő nem tisztelni a tudományt, hiszen annyi jót tett (ilyenkor a rosszra nem gondolunk); és ha nem tiszteljük, akkor nem tiszteljük a rációt, az értelmet, ami végső soron saját életünk értelme is. Mindezek elutasítása, megkérdőjelezése fölkavaró, dühítő élmény. Csakhogy a fordítottja is igaz: a nyugati tudomány módszertani alapelve a kételkedés, az alternatív elméletek szabadsága, s persze minél összetettebb a probléma, teljesen logikus, hogy annál bizonytalanabbak az ok-okozati összefüggések: ha nem is idetartozik, de a mostani járványban tisztán látszik, hogy nincs végső tudományos tekintély. A koronavírus terjedéséről, pláne viselkedéséről jóval kevesebbet tudunk, mint képzeltük, amit pedig nem tudunk, azt tekintéllyel pótoljuk. Jól vagy rosszul. Bizonyos értelemben maga a tudomány is folyton rombolja önnön tekintélyét azzal, hogy kétségbe vonja állításait, ellenőrzi önmagát (s erre a képességére, saját kultúránkban, joggal büszke), s ebből erednek a tudományos viták – s ha vannak viták, akkor pontosan mit is jelent tekintélyként tisztelni a tudományt? Lehet ez a tekintély ügydöntő? Rábízhatjuk magunkat? Nem is olyan egyszerű ez a kérdés. Ezért, ha sikerülne az indulatot félretenni és a vakhit működését tudatosítani magunkban, talán el lehetne indulni a téma felé is.

De ha kellően hideg fejjel közelítünk is a meleghez, meg a melegedéshez, akkor még mindig csak az első impulzus, hogy tenni kéne ellene. Mert nyilván rengeteget lehet tenni. Vagy miatta. Épelméjű ember nem hagyja magát megfőni, ámbár az is igaz, hogy ami nekem már meleg, főleg télen, s főleg akkor, amikor síelni mennék, annak azért sok fázós lábú, rezsire érzékeny nyugdíjas a lelke mélyén nagyon is örül. A példa primitív, de a lényegre világít: nem is olyan könnyű megmondani, hogy pontosan hány fok is a mindenkinek egyformán jó meleg. Egykor ezt a délutáni teázás közben jól körbe lehetett járni, a kellően lokális rádiusszal, tanácsok a síeléshez, fázós lábhoz; sőt, egy rezsiproblémából egészen messzemenő, de szigorúan egyéni életmódváltáshoz is el lehetett jutni. Ma minderre már alig van esély, mert a melegedés epitheton ornansa immár a „globális”. Pokolba az egyéni stratégiákkal (a pokolban, egyelőre legalábbis, még melegebb van: égjen is minden önzés ott). 

S ha már a globalitásnál tartunk: a tudomány ellentmondásos autoritása mellett a nagy zajból kivehető egy másik föloldhatatlan politikai dilemma. Helyesebben szólva az első politikai dilemma, vagyis magának a globalitásnak a problémája. Egyforma erővel halljuk a globalizmus és a lokalizmus szólamát. Az előbbi vezérmotívuma, hogy a klímaválság csakis globálisan kezelhető. S valóban számos nemzetközi megállapodás, egyezmény, kvótarendszer létezik már, tehát nem állítható, hogy a globálisan koordinált cselekvés lehetetlenség. De ennek – illetve a megállapodásoknak – az értéke igen erősen függ az érintettek aktuális érdekeitől. Pont emiatt sürgetik sokan a továbblépést. Ehhez persze a jámbor óhajon kívül kevés támpontot tudnak adni. A világ ma is elsősorban szuverén államok gyülekezete. Köztük sok a lator. Talán a többség. S noha erős érvek vannak amellett, hogy a nyugati értékrend, amelyen kívül a természet nem is annyira metaforikus istenítése, a tudományos fogalmakba csomagolt érzelmek és értékek – lásd például biodiverzitás –, a generációs önzés és hasonló témák javarészt értelmetlenek, ma is töretlen erővel formálja a globális politikai kultúrát és szókincset, azért a törzsi szuverenitás képzete és valósága egyaránt masszívan őrzi politikai varázserejét. Az utóbbi szólam – a lokalizmus – főtétele viszont az, hogy éppen a globális integráció az oka a klímaválságnak (lásd: úgynevezett értelmetlenül hosszú termelési láncok, globális turizmus, az ezekből adódó környezeti terhelés).

A megoldás tehát az autarkia, a gazdasági és életmódbeli bezárkózás, önellátás, helyi szövetkezetek stb. (Hogy ilyenek vannak, sőt nagyon is vannak, az kevésbé érdekes, mint az, hogy a másik – a globális szintű kooperáció – ne legyen. De legalábbis lényegesen kevesebb.) Persze a lokalizmusnak globálisnak kéne lennie, hogy működjék (innen a glokalizmus bájos frázisa: think globally, act locally). Csakhogy ez mégis olyasmi, mint amikor a spontaneitást is tervezni és szervezni kellett. S ezt elég jól ismerjük: a szervezett spontaneitás maga a morális korrupció. Ennek szembeötlő példája a totalitarizmus, amelynek széthullásához részben az intézményesített hazugság és képmutatás erkölcsi tarthatatlansága vezetett. Kevésbé szembeszökő, de azért sokfelé érzékelhető változata az, amit éppen a félglobális Európai Unió – a legjobb szándékkal – csinál: távoli bürokraták igyekeznek (tegyük föl, hogy a legjobb tudásuk szerint) központi pénzeket elosztani milliárd helyi pályázó között. A pályázatok, ugyebár, a spontán helyi igények alapján keletkeznek. A valóság s vele az erkölcsi következmények némileg másként néznek ki; a bizonyítás hiányát az Olvasó talán elnézi nekem. A valóság ugyanis az, s ezt már évtizedek óta tudjuk, hogy jól kormányozni csak ott és azt lehet, ahol és amit az érintettek támogatnak, vagyis egyetértenek azzal, hogy mit és hogyan kell központilag szabályozni. Ha viszont ezt lehetetlennek ítéljük meg, akkor kénytelenek vagyunk egyszerűen megbízni abban, hogy a lokális kormányzás mindig és föltétlenül jobb, ezt azonban csakis a meglévő transznacionális struktúrák és hálózatok, valamint egyes – valljuk be őszintén: belül is elég nagy (India, Kína, Indonézia, Brazília, Nigéria stb.) – államok masszív és koordinált lebontása után tudnánk igazolni. De ki vállalkozna erre? Létezhet egyfajta neoimperialista föderalizmus? Meggyőző javaslat, hogy a szuverén államok, esetleg azok belső, helyi erői összefognak a globális-állami elitek ellen, s minden lehetséges eszközzel – de egymással szolidárisan összefogva – igyekeznek minden állítólag fölösleges globális hálózatot, láncolatot, tevékenységet korlátozni? Előfordulhat, hogy a helyi elitek sikereket érnek el a rombolásban (amely a föltevés szerint – de csakis a föltevés szerint – üdvös, hiszen valami rosszat rombolnak le); az azonban már nem, hogy ez globális megoldássá, programmá váljon.
 
S nemcsak azért, mert az efféle összefogás eleve valószínűtlen, hanem pontosan azért, mert természete szerint destruktív cselekvésről van szó.

A klímabeszéd totalitarizmusa és kényszeressége, a tudomány inherens autoritásproblémája, valamint a globális-lokális kormányzás dilemmái mellett és után egy gondolat a közgazdászok nevében is. Bizonyára unalmas, mégsem lehet elégszer ismételni, hogy a milliárd és milliárd emberi döntés, cselekvés következményei összességükben előrejelezhetetlenek. Lemondhatok a banánról, mondván, terem a környéken is gyümölcs. Másokat is rábírhatok arra, hogy így gondolkodjanak. Simán lehet, hogy egy ilyen akciónak váratlan, többezres sikere lesz – hála a Facebooknak. Több ilyen akciónak pedig lehet akár globális hatása is. De semmi sem garantálja, hogy ha fölhagyunk a banánevéssel (ami viszonylag könnyen menne), akkor valóban a helyi gyümölcsöt fogyasztjuk helyette; vagy hogy a helyi gyümölcs iránti megélénkülő kereslet nem nyomja föl annak árát, ami miatt sokan kevesebb gyümölcsöt fognak fogyasztani; vagy esetleg a helyi termelők nem látnak váratlan lehetőséget a termelés megnövelésére és a nagyobb haszonra, mondjuk, masszívabb műtrágyázással, netán génmódosítással. S így tovább: egy kiinduló cselekvésnek (ha sikeres) lehetnek kívánt, de nem kívánt következményei is, amelyek kiküszöbölésére újabb és újabb kormányzati beavatkozásokért kiáltanak majd sokan. Az is elképzelhető, hogy a járvány hatására kevesebbet utazunk, főleg repülővel (aminek a klímavédők bizonyára örülnek), de semmi biztosíték nincs arra, hogy nem választunk környezetterhelőbb szórakozást az utazás (egy része) helyett; vagy hogy az ember örök mehetnékje, vándorlási ösztöne nem keres-e másfajta utazási, közlekedési formákat, esetleg olyanokat, amelyek másféle módon károsítják a környezetet, például a hatékonyabb közösségi és tömeges közlekedéssel szemben preferálva az egyéni, fajlagosan magasabb energiafogyasztással járó megoldásokat.

De hát éppen az a baj, hogy a fölmelegedés ennek az állandó növekedést okozó folyamatos interakcióknak a nem szándékolt következménye – jajdul föl a klímavédő. S igaza van. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy egyszer majd a dolgok úgyis a helyükre kerülnek. Aligha van olyan egyensúlyi modell, amely ennyi paramétert kezelni képes, s ezt az eredményt garantálná. Az meg nem éppen megnyugtató, hogy akkor csak hinni és remélni kell. Egy konzervatív számára mindez azonban nem újdonság és nem is szokatlan. Természetesen neki is vannak kedvenc érvei és tapasztalatai: utalhat arra, hogy végül mégiscsak jobb, ha a modern kor klímamelegítő gazdasága és technológiája képes bizonyos globális katasztrófákat relatíve hatékonyan kezelni vagy megelőzni (legyen az járvány, netán – remélhetőleg nem a közeli jövőben – aszteroidabecsapódás); utalhat arra is, hogy a történelem tanúsága szerint minden lokális visszaélés és katasztrófa ellenére az ember többnyire képes valamilyen egyensúlyt kialakítani a környezetével; utalhat a népességnövekedés már most pontosan látható gyors visszaesésére, egyes területek depopulációjára; utalhat az erkölcsi és ízlésbeli önnevelés, civilizációs kultúra valóban számottevő eredményeire. Ezek valós és súlyos érvek, amelyek lehetővé teszik, hogy azok, akik erre vagy arra hivatottak – tanár, szülő, politikus – valóban a saját környezetükön és hatáskörükön belül megtegyék, amit helyes és célszerű megtenniük. De úgy kell tenniük, hogy szem előtt tartják a mérséklet és a belátás erényeit, általában azokat a határokat, amelyek jogtalan áthágását a lelkiismeret jelezni szokta. A többit valóban érdemes a Gondviselésre hagyni: akár hiszünk benne, akár nem, helyettesíteni biztosan nem tudjuk.

/Indulókép: /Albrecht Dürer: A négy lovas  az Apokalipszis-sorozatból (1498) Houghton Library, Harvard University (TYP  Inc. 2121A)/