A Nemzeti Színház egykori igazgatója sorozatában a magyar színiakadémia 1945 és 2020 közötti történetét tekinti át. A sorozat első, második és harmadik része már olvasható honlapunkon.


„Nádasdy Kálmán volt, aki állandóan ezt kiabálta: »A tehetség fogyó kellék!« Nagyon kell vigyázni rá. Csak senkihez nincs recept, hogyan.”
 Garas Dezső


A proletárok ifjú gárdája mi vagyunk – címmel a Szabad Nép rajzos riportot közölt, amely a Fagyejev-regény színpadi változatának próbájáról tudósít (1949. március 20.). A Petőfi Ifjúsági Színház bemutatkozását híresztelték, főként a Színművészeti Főiskola Horváth Árpád Kollégiumának tucatnyi diákja, a szereplő Soós Imre, Horváth Teri, Szemes Mari és társai. Negyvenen nyolc brigádba szerveződtek, és a Nemzeti tagjai, Gobbi Hilda, Tőkés Anna és más jelesek patronáltak egy-egy csoportot. A donyeci szénmedence ifjúságának huszonnyolc képre szeletelt színi szcénájának főszerepét, Oleg Kosevojt Gábor Miklós alakította. Tévedett a cikk, mert Gábort jelölte „főrendező”-nek, de a pártlap kritikájában helyreállt a világrend, mert Molnár Miklós megvilágította a diadal titkát: „Major Tamás igazi kommunista rendező kezébe kerültek” a fiatalok; Békés András, mint segédrendező, ezzel az előadással abszolválta diplomáját (1949. március 19.). Vészi Endre versben ünnepelte az ifjú gárdát: „Én egy színházban, hol kicsi ifjak / játszanak, szivem felejteném, / ahol a szovjet, ifjú világnak / napja világit, mint a költemény” (Népszava, 1949. március 18.).

Bacsó Péter még boldog hónapjait élte, mert a kollégium nagy téli politikai tisztogatása jól sikerült, kritikusként pedig rajonghatta Fagyejev bolseviki eposzát (Színház és Mozi, 12. szám). Ám a gárdavezérek éberségében némi zavar keletkezett. Nemcsak azért, mert pártolójukat, Rajk Lászlót letartóztatták. 1949. július 1-jén a NÉKOSZ országos gyűlésén Mérei Ferenc közölte: a helyes út az, ha a szervezet kollégiumai beolvadnak az állami diákintézmények hálózatába. Ösztöndíj, ellátás, társadalmi gondoskodás marad, de az ügyrend felső szigorra módosul. Így hát Horváth Árpád, mint kiváló rendező neve is anatéma! A világ haladói Dimitrov elvtársat siratták, Budapesten a világ ifjúsága a béke jegyében ölelkezett, miközben az ávós brigád Rajkot perére idomította. Augusztusban ugyan még játszották Az ifjú gárda regéjét, de Major a Petőfi Ifjúsági Színházról többet szót se szólt. Rákosi és Péter Gábor dramaturgiája hamarost kiderült: a per vádzuhatagjában amerikai és Tito-ügynök volta mellett Rajk NÉKOSZ-barátsága is mételyezte a párt és a dolgozó nép jövőjét (Szabad Nép, 1949. szeptember 17.).

Kevés az elvtársi szakember, de az államosítással 1949 őszén a színi élet újjászerveződött. 

Tekintélyes személyek nyomorúságba hullottan tengődtek: Németh Antal, a Nemzeti egykori igazgatója titokban magánórákból élt és becses könyveit árulta; Jób Dániel, a Vígszínház korábbi direktora koldussá nyomorított évek után valósággal éhen halt (1955). Bárdos Artúr kivándorolt Amerikába; színháza, a Belvárosi Simon Zsuzsa hozománya lett. Aki bemutatta a martinászéletképet (Mándi Éva: Hétköznapok hősei), amelyet 1950. március 15-én Kossuth-díjjal jutalmaztak. Ősztől viszont Simont a főiskola főigazgatójává nevezték ki. Elődje, Bányay Lajos a nyáron még gyanútlan jelentette: az 1949/50-es tanévben negyvenkilenc százalékban munkás-paraszt származású tanult, tizenkét színész, egy színházi rendező, két dramaturg, tizenkét filmoperatőr és rendező és egy koreográfus 4,2-es átlaggal végzett. (Képes Figyelő, 1950, 28. szám).

A diákdiktatúra immár a bolseviki komisszárvilágra váltott. Az új tanév biztató: a származási kvóta javítása érdekében Csepeltől a pécsi bányákig országos felderítő akciót szerveztek. A származási diadalban homályba vész, hogy a hevült politikai svunggal indulók miként fogyatkoztak. Mert például: az 1948-ban kezdett három osztály 1952-re egy társaságra sorvadt. Az 1949-es évfolyam sem másként: három osztály ötvennyolc diákjából 1954-ben, élükön Avar Istvánnal és Domján Edittel, tizenketten értek diplomássá. Nemcsak a képesség apasztotta a számot. Czímer József jegyzőkönyvileg ismerteti a színházi szövetség 1952. októberi ülését, ahol Szilágyi Bea (1958-tól Páger Antal felesége, vélhető ÁVH-s bekötéssel) dühödten közölte:

„Egy Marosi nevű növendék például nem pártszerűen elemezte Ljubov Jarováját, és még mindig főiskolás!” Mire Major Tamás: „Sajnos bent hagytuk. Majd nem hagyjuk…”

Másnap a hallgató repült a főiskoláról.

Kaszabolták persze a filmeseket is. Huszárik Zoltán odüsszeuszi sorsot élt meg, míg visszatérhetett. Váradi Hédit Szirtes Ádám mentette meg az osztályszempontos kirúgástól. Major olykor segített is.

A belügyi levéltár őrzi Márkus László végzős hallgató beadványát, amelyben a kitelepítéstől való mentesítését kéri a Budapesti Rendőr-főkapitányságtól (ÁBTL 2.5.6.000 309/1951). Kereskedő apja lakásába Márkus ágyra járt; 1951. június 29-én Az úrhatnám polgárban vizsgázott volna, ezért június 16-án dátumozta kérelmét. A 00309 számú értesítés szerint június 28-án Okányba postázták az engedélyt a „visszaköltözésre”. A színész visszaemlékezéséből tudjuk: vizsgája ugrott, de Major jóvoltából a rendőrség (vagy az ÁVH?) engedett, és ősszel már Debrecenbe szerződhetett. Márkus Endre, a papa pedig tovább művelte az okányi földeket. Egyébiránt a vidékjárást, amolyan kultúrbrigádok formán, a diákoknak nyaranta hivatalosan is diktálták.

Változatos tanársorsok: Galamb Sándornak, a színház és az irodalom tudósának távozni kellett, mert a katolikus Kis Színházat vezette (1948), Somlay Artúrban gyűlt az indulat, Kálmán Györggyel a Hamletet nem rendezhette, 1950-ben távozott a főiskoláról. 1951 novemberében pedig az életből – a Bajor házaspárt követte az öröklétbe. Balázs Béla, a film tekintélye is rövid ideig tanárkodott, mert elvtársaival való küzdelemben szíve hamar elvitte (1949). Basilides Mária élete csak két évre méretett az ének szakon (1947–49), Rátkai Márton tanársága holtáig, vagyis három évet számolt (1948–1951). Egri István illetékessége bizonyára Majornak címzett igazmondó levele okán rövidült a főiskolán (1947–49). A tánctagozat óráit, folklórtanulmányait jeles szakmabeliek is jegyezték, például Molnár István, Szentpál Olga, Dégh Linda. Gellért Endre mellett az új rendező-tanárok nemzedéke is elindult. Pártos Géza léleképítő munkájában a régi magyar színjáték Atlantiszába kedve szerint aligha merülhetett. 

Marton Endre is feledni kényszerült, hogy egykor Reinhardt színházát tanulmányozta. Várkonyi Zoltán bajosan hivatkozott francia és angliai élményeire.

Vámos László pedig már a legújabb generáció nevében a régieket faggatta a Más-voltról. A szovjet minta, Sztanyiszlavszkij módszere politikai diktátum, s nem elmélyült műhelygondolat. Tehetséges fiatalok (Sinkovits Imre, Ruttkai Éva) tanársegédi megbízatása röpke idő; önként távoztak, mert a Nemzetiben maguk is tanulni akartak kiváló játszótársaktól.

Rangosodott a főiskola azzal, hogy a Genfből hazatért Hubay Miklós drámatörténetet tanított; Mészöly Dezső a dramaturgiáról beszélt az 50-es évek elején; Gáti József szigora a magyar költészet klasszikusaival diktálta a szép magyar beszédet.

Hasonlóképp, de a szeretet érzésében is sugárzó Sulyok Mária nemzedékek élményévé nemesedett. Szöllősi Andrásné képzőművészeti műveltsége évtizedeken át főként a filmes diákoknak szolgált érlelő hatással. Az Operában, a filmgyárban, a szövetségben ezalatt Nádasdy Kálmán zsúfoltan élte napjait, de az ő főiskolai jelenléte évtizedeken át Bartók és Kodály szellemi-zenei műveltségére alapozott légkört teremtett az érzékeny diákok körében. Básti Lajos szigorú tanársága is a hallgatók emlékezetében élt, s különösen, hogy osztályának Szerelem című vizsgaelőadása (Barta Lajos) a főiskola történetének kiemelkedő pillanata (1955). Neveket ne említsünk, hogy kik a perc marxi tételesei; hiszen a filozófia, esztétika, világnézet címen a boldog jelen és holnap süketségeit hiába szivárogtatták a diákelmékbe.

A bolseviki politika cinizmusa őstermészet. 1951-ben Háy Gyula Az élet hídja című darabját Révai József így méltatta: „Látja, most valami édeskésen sekélyeset írt, erre végre Kossuth-díjat adhatok magának.” 1952 őszén Háy Gyula dramaturgosztályt indított. Amelynek emlékei Galgóczi Erzsébet novellái mellett Moldova György (Új Tükör, 1985. 51. szám) és Csurka István Az esztéta című memoárjában elevenednek meg. „Öt felhőtlen boldog év” – írta Moldova, és annyira felhőtlenítette a múltat, hogy Simon Zsuzsa nevét éppúgy feledte tudatni, mint a forradalmas napokat. „Vad pártnő”-nek mondta Simont Csurka, aki „élet-halál ura volt 1956 nyaráig... helyettese Redő Ferencné volt, ketten együtt testesítették meg Rákosit és Gerőt”. Utóbbi „valószínű ávós volt”. Simon Zsuzsa „művészi tekintélyét is erőszakosságával és gonoszságával tartotta fenn” – így Csurka, aki 1953 márciusát is részletesen elbeszélte: „Szerte az országban megrendezték ezeket a siratásokat, itt azonban, a színészkedés tanodájában, ahol azért az emberek különbséget tudtak tenni valódi megrendülés és érzelmet hazudás között, mindez sokkal inkább kiütközött. Állandóan szólt a gyászzene, időnként Simon Zsuzsa jelent meg, szavaltak valamit, esküt tettek, bőgtek aztán eltűntek, hogy újabb könnyeket gyűjtve újra megjelenjenek… Az osztályok be voltak osztva szolgálattételre. Feketébe kellett öltözni, gyászszalagot kellett feltenni, és őrséget kellett állni a Sztálin képmásából összeállított ravatal előtt. Illett sírni… Simon Zsuzsa azonban élete nagy alakításának fogta fel ezt az esetet, és szinte kifordult önmagából. Ez így ment napokig, ameddig Moszkvában el nem temették a gaz postarablót.”

A nyíló időben a diákok felújították a 40-es évek végi szilveszteri szokást, a Pamfletet, amelyben kabaréformán gúnyolták a tanárokat. Schubert Éva így emlékezik: „Csurka és Reif Gyuri (Moldova) valamint Gáli Jóska írta és szerkesztette” azt a vitriolos diákestét, amelynek zárásaként „Simon Zsuzsa bosszút állt azon a lányon, aki őt alakította, és kirúgta, ugyanígy kirúgta Czíbor János irodalomtanárunkat is, akinek jóváhagyásával csináltuk az egészet” (Emlékek a jelenben). Csurka István egy másik pamfletestet idéz fel, amelyben a felvételin elbukott Chaplin (Harkányi Endre) végiglátogatja a főiskola tanszékeit és óráit, és a képtelen, elvakult sötétség szcénáját így összegezte:

„Ezek a kis jelenetek egy kör, egy kisebb közösség, a főiskola belső felszabadulását, forradalmasodását jelentették.”

Erjedt az idő a művészetben is; Makk Károly Liliomfija már a légjárás frissülése. Darvas Iván mellett Krencsey Mariannt, akinek rendezői diplomáját Debrecenben Téri Árpád és Vámos László segítette abszolválni, nyáron a Szigligeti-játék sztárrá avatta.

Amelyben Soós Imre–Ruttkai Éva párosa mellett ifjú Schwartzként a másodéves Garas Dezső baleksége is egy ország kedélyét ébresztette (1954). Törőcsik Mari tán maga sem tudta hányadéves, mert a Körhinta forgatása (1955), majd sikere már Cannes-ban és Párizsban ébresztette hírét, Mensáros László színész voltának igazolását Básti Lajos adta át Debrecenben (1955). A főiskolások pedig 1948-as betiltása után újra statisztálhattak Az ember tragédiájában (1955). A dramaturghallgató Vizinczey István darabját az olvasópróba után ugyan betiltották, de társa, Gáli József már dolgozott Szabadsághegy című ÁVH-s darabján. Amelynek bemutatója Rajk László temetésének estéjén hatalmas politikai eseménnyé is emelkedett (1956. október 6.).

Egy új nemzedék készülődött...

Utóirat: Alexandrovics Fagyejev elvtárs a XX. kongresszus viharzónájába kerülve, 1956. május 13-án öngyilkos lett.

Következik: A forradalom, és ami utána következett

/Indulókép: Kompozit: Grabberraster/