fortepan_28440.jpg

A Nemzeti Színház egykori igazgatója sorozatában a magyar színiakadémia 1945 és 2020 közötti történetét tekinti át. A sorozat első és második része már olvasható honlapunkon.

„Lelki terror alatt éltünk, és terrorizáltunk másokat.” (Körmendi János)

1947. március 9.: Már a Stefánia útra költözött a Horváth Árpád Színészkollégium Gobbi Hilda szervezőerejének köszönhetően, és a diákok lázas munkája nyomán otthonná nemesedett. Avatásán Károlyi Mihályné élszónok mellett protokollnagyasszonynak Bajor Gizit emelték, ám a kommunisták eleje, Gerő Ernő, Révai József és a később gyakori esti vendég, Rajk László is ott feszített. Már a kormány elleni puccsra és a kékcédulás szavazásra is készülődtek... Bajor Horváth mártír voltának példáját említette, de Major Tamás körében más szónokok elvtársi tapintata is tanácsosnak mutatkozott. Mert Hevesi Sándor színházának kiválóságáról jó időn át titkolt tény, hogy az illegalitásban még nem Majort, hanem Horváthot jelölték a Nemzeti igazgatójának.

Somlay Artúrt nagyon szerették diákjai; viszolygott a teatralitástól. „Ne játssz!” – döndült a hallgatóra, ha szavalta a verset. Szívvel szerette diákjait ő is, s velük játszott színházat. Emlékezetes vizsga 47-ben A mi kis városunk, amelynek Rendezőjét Somlay alakította. Raksányi Gellért a Kántort játszotta, de már a Nemzetiben is szerepelt: az Androkles és az oroszlánban (1947. május 1.) sörényes bőrbe bújva és négykézláb nagyokat bődült. Rátkai Mártonnal egy színpadon! Amint Raksányi beszélte, Rátkai, az ó időben ünnepelt táncos-komikus, mosolyogva a sztanyiszlavszkiji mániát, biztatta ifjú társát: „...járjak sokat négykézláb, nehogy kijöjjek a gyakorlatból.” (Kutyu) A szigorú és mélyen művelt Abonyi Gézát kis ideig rajonghatta osztálya, Sinkovits Imre és társai. Miközben a Szentivánéji álommal (1948. június 11.) és Klempererrel Major rendezőként visszhangos sikerét aratta, direktorként tetőzött a kirúgási kedve. (Uray Tivadar) Makay Margit, Pataky Jenő mellett Abonyi Gézát, a Nemzeti örökös tagját, a Színész Szakszervezet elnökét (!) is eltávolította 48-ban. Megfontoltan; hogy a szakma érdekvédelmét gyöngítse...

Abonyi hamarosan megbetegedett, hű diákjai órát hallgatni a kórházba is bejártak; kedves tanárukat 49 májusában már temették.

(Ebben az időben Major Tamás lipótvárosi lakásán az elvtársi-baráti társaság államosítás címén újraosztotta a magyar Thália nevű birodalmat. A már rektorságát vesztett, de márciusban még Kossuth-díjassá emelt Hont Ferencet Madách színházi és filmes vezérségétől is megfosztották. Rajkot pedig szabadságától, mert letartóztatták.)

/A Horváth Érpád Színészkollégium megnyitója, 1947. március 9. Fotó: Az OSZK engedélyével/

Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám... – nevük is jelzi a paraszti tehetségek 47-es érkezését és sorsát. Kisebbségi érzéssel előkészítőben kezdték, hogy irodalmi, művészeti, műveltségi hiányukat pótolják. Szerencséjük, hogy Gellért Endre, a Nemzeti Színház főrendezője gondozta őket. Horváth Teri Sári-gyöp című poétikus memoárjában írja: „Jó szellemben és szeretettel faragta a mi bárdolatlan tehetségünket... Mindegyikünknek meghagyta eredeti természetes formáját... Eszköz? Kellék. A színész saját teste, lelke, képzelőereje, élményanyaga, memóriája, életismerete... Soha nem tett kivételt.” Berek Kati: „...messze kimagaslott a szakmából. Túl becsületes és túl erkölcsös volt.” (Tájkép magammal) Karcsai Kulcsár István művészi gondolkodását idézte egy Márai-jelenetről: „...amit most láttam, azt nem szerettem. Maguk magyar színészek lesznek. A színész eszköze, éltető eleme a magyar nyelv. Ebből nem csinálhatnak komédiát, még Márai modorosságainak kicsúfolása ürügyén sem (Mesterek és komédiások). 48 tavaszán sűrű életet élt a diákság; először és utoljára a felújított Ódry Teremben Kísérleti Színpad; Sőtér István Júdás című darabja a nagyhéten – egy alkalommal! Sarkadi Imre véleménye: a Júdás jobb darab mindannál, amit a színházak nyilvánosan előadtak, így: „Egy önigazolást elvesz a színigazgatóktól. Azt, hogy a hiányzó drámák miatt kénytelenek rosszat játszani” (Válasz, 1948, 4. szám). A kollégisták ifjúsági konferenciáján áprilisban diktátumként hangzott el: „...miként a politikában, úgy a színművészetben sincs harmadik út” (Világosság, 1948. április 10.). Tehát: nem Jouvet, nem Vilar népszínháza a példa, de még Brecht sem. Mert egy a kérdés: a haladás vagy a reakció lappang-e a műben, az elmékben és a lelkekben. Az irány pedig Moszkva – a főiskolás rendezőhallgatók is csak keletre indulhattak! A diákdiktatúra korába érkeztünk: uszítás a tanárok ellen is. A Világosság tudatja (1948. március 2.): a III. évfolyam, élén Földes Gáborral, némely tanár eltávolítását, mások (Major, Gobbi, Várkonyi, Ascher Oszkár) jelenlétét memorandumban követelte. Mert: ők „hivatottak arra, hogy a jövő színészgenerációjának gyakorlati útmutatással segítsenek”. Amennyiben nem teljesítik, „testületileg átlépnek a Színészegyesületi Iskolába”. Vélhető: a diákságot kívülről-felülről hangolták. Mert már döntöttek: Széll József iskoláját feloszlatták 48 nyarán, a hallgatókat átirányították a főiskolára, amelynek ügyeit Hont már főigazgatóként intézte. Aki „elavultnak” minősítette azt az iskolát, ahol ő is tanított (1935–38). Mások mellett Mensáros László is így lett a főiskola hallgatója. Röpke időre, mert a diákbizottság így már a nemzedéket tizedelhette. Márkus László „kirúgóbizottság”-nak mondotta a testületet, amelynek élén filmes brigád, Kovács András igazgató, Bacsó Péter titkár és Jancsó Miklós elvakultan vallatott és ítélkezett. „Én reggeltől estig féltem” – vallotta Márkus, de az inkvizíció gyakran pirkadatba érkezett. Némely vezér foltos, rongyosított jelmezben, prolinak maszkírozta magát, hogy igazoltan gyötörhesse társait. 

Bacsó Péter Tanúja azért is találó, mert ő maga is rettegett vezérként uralta társait. Délben Mensároséknál ebédelt, este pedig diáktársa ellen indított hajszát – és Mensárost kirúgták.

(Vélhető: mint börtönviselt, Aczél politikai mellett emberi belátása okán is betiltotta A tanút 1969-ben. Mert a tragikus éveket feltáró sorsos filmek nem születhettek meg. Kádár belügyminiszterként működött a Rajk-perben, így a Rákosi-idők bolydítása anatéma. De a kádári „reform”-nyugalom érdeke nem engedte, hogy Bacsó sietősen, és Engels módjára „nevetve” váljon meg a múlt – és a maga – szörnyűségeitől. A tanú párdarabja, a Te rongyos élet – engedélyezve!? Igen, mert hamis kortörténet. Színházi vonatkozásban is. Jelzés nélkül, Csurka István Moór és Paáljának cséplésjelenete is beépítve, de jogdíja fizetve.)

A félelem nagy kísértő: a kollégiumban sebesült diákok szóban és írásban a purifikátorok nevét évtizedek múltán is elhallgatták, majd egy-két 90 utáni emlékiratban villannak elő. Sejtetés Körmendi Jánosnál is, aki diákságának szcénáira emlékezett: „Kihajtott gallérú népi ingben, összefogódzva végigmasíroztunk a Víg és Conti utcákon (akkori bordélynegyed) és harsányan daloltuk: »Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják...«.” Egy esti szeánsz: „...valamelyik társunk bepattan a középre, földre vetette magát és üvöltözött: »– Meg akarok halni a Pártért. Hol az a rohadt ellenség?! Nézzen a pofámba, ha mer!...« Széttépte ingét a mellén.” Összegezve: „Mi, népi kollégisták, a főiskolai diákság vezérei, hangadói és rémei voltunk. Üldöztük a reakciót, a kispolgári mentalitást, a nyakkendőt, a kishitűséget... Üldöztük a kozmopolitizmust, a nacionalizmust, a sovinizmust, a szocdemizmust, a vasalt nadrágot, a kulákságot és a klerikalizmust.” Egy-két tanár tekintélye fékezte a tébolyos légkört, Gellért Endre így menthette meg például Sinkovitsot, akit klerikalizmussal vádoltak. (56-ról szólva a színész gyakran utánozta és idézte: 23-án hűdötten látta, amint Bacsó, aki főiskola után Kováccsal a filmgyártás ideológiai divatszabásza volt, a Petőfi téri menetben a színháziak élén raccsolva diktálta-skandálta „a Pávt és Vákosi” elleni szitok-háborgását.)

Horváth Teri eleveníti fel azt az órát, amikor Soós Imre varázslatos Rómeóként égett az erkélyjelenetben. Emléke nyomán Vámos László aztán bátran adta a veronai ifjú szerepét Soósnak Debrecenben (1954). Gellért szellemi és emberi varázsköréből azonban kiszakadtak kedves diákjai, hiszen a Talpalatnyi föld Góz Jóskájával, Szirtes Ádámmal az új világ propagandáját harsonázták (1948). Társait pedig a Ludas Matyiban az ország ünnepelte (1950). Soós zseniális tehetségét mosolyos eszköz-színésszé silányították, noha dalolva se volt szép az élete. Idővel tisztult előttük: díszparasztok. Belügyi iratban olvasható: Görbe János is ébresztette őket. Közös albérletben, Soós éjszakánként borozó oldottságban Szirtessel gyakran az otthoniak nyomorúságos életéről beszélgetett. 

A másik szobában az ÁHV-s lakó hallgatózott, s feljelentette őket. Kínos a bolseviki propagandának, így fékezett a büntetés: Budapest helyett Szirtes Miskolcra, Soós pedig muszáj-szerződött Debrecenbe, s majd 1955-ben érkezhetett a Madách Színházba. Ráomlott a forradalom; a mámor-változatai sem segítettek; Hamletet már csak álmodta, mert 1957-ben orvos feleségével öngyilkosságba menekült (június 20.). 

A kollégisták eposzához tartozik: Lászlóffy Kata, Selényi Etelka, Lénárd Judit, Felföldi László, Tarsoly Elemér is önkezével végezte az életet. Földes Gábor még elvtársként folytatta, ám 1956 őszén a tiltott Herczeg Ferenc XX. századi látomását, a Bizáncot rendezte Győrben. 

A magyaróvári apokalipszisben emberként viselkedett, ezért Földes Gábor színészetünk egyetlen mártírja lett: Kádár János bíró-pribékjeivel halálra ítéltette, s 1958. január 15-én kivégezték. Jó tanáruk, Gellért Endre 56 fájdalmában, Major Tamás rémkísértő közelségében, többéves testi-lelki bomlottságát összegezvén a világítóudvar mélyébe vetette magát 1960. március 1-jén. Halálával a Nemzeti Színház és a főiskolai oktatás-nevelés tartása és iránya végzetesen megroppant.

Utóirat: Főiskola nélkül, az 1945 utáni színházi élet kiemelkedő művészévé emelkedett: Ruttkai Éva, Agárdi Gábor, Bujtor István, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Kállai Ferenc, Latinovits Zoltán, Mensáros László, Tordy Géza.

Következik: Sztálin-sirató és pamflet a főiskolán


/Indulókép: Soós Imre helybeliekkel a Lúdas Matyi című film forgatásakor Fotó: Fortepan/