Nemzeti múltunk száz évvel ezelőtti sorsfordító eseményeiről a magyarság nem tudott egységesen és méltón megemlékezni. Az I. világháborús vereség utáni történelmünk az 1918. október 31-ei őszirózsás forradalommal és az első köztársaság kikiáltásával kezdődött. A parlamentáris demokrácia megvalósítását akaró politikai irányzatok vezetője, Károlyi Mihály a köztársaság november 16-ai kikiáltásakor céljaikat úgy foglalta össze, hogy az ifjú magyar köztársaság programja egyben nemzeti, egyben demokratikus és szociális tartalmú. E megfogalmazás akkor a következőket jelentette: a történelmi magyar határok megőrzése, a szabadságjogoknak a kor követelményeihez igazodó kiterjesztése és a szociális igazságosságra való törekvés, egyebek mellett a radikális földreform megvalósítása. Ez utóbbihoz a kormány alaposan kidolgozott törvényt fogadott el, amely biztosította a létesülő parasztgazdaságok szakmai támogatását és működési kereteit. Megvalósításához 1919 februárjában kezdtek hozzá. Ezzel egyidejűleg létrehozta az Országos Munkaügyi Tanácsot, amelyben a legnagyobb munkáltató szervezetek, valamint a gazdasági élet ismert személyiségei vettek részt, és ötmilliárd korona beruházási kölcsönnel tervezték az ipari termelést megújítani, illetve négyszázezer új munkahelyet teremteni.
Miközben a Károlyi-kormány az új független, demokratikus Magyarország megteremtésén munkálkodott, a győztesek – a padovai fegyverszüneti szerződés alapján – elrendelték a magyar haderő leszerelését, s hozzákezdtek az ország területének feldarabolásához. Ez megpecsételte a reformokra törekvő kormányzat sorsát, amelynek 1918–19 fordulóján nem volt sem módja, sem lehetősége, hogy a jól felfegyverzett balkáni antant haderő esetleges támadását elhárítsa. 1918 végén azonban a győztesek is elkezdték hadseregeik leszerelését, így 1919 elején megváltozott a katonai helyzet, amit Károlyi az elsők között vett észre.
A kormány február 18-ai ülésén a hadseregszervezést szorgalmazva felszabadító hadjárat előkészítéséről beszélt, és e terv keretében utazott március 2-án Szatmárnémetibe, hogy megszemlélje a székely hadosztályt. Itt jelentette ki, soha nem fog olyan békét aláírni, amely Magyarország feldarabolását jelenti.
A katonai helyzet megváltozását azonban a kommunisták használták ki, akik a háború utáni nehézségek miatt is elégedetlenkedő embereket a Moszkvából bőven érkező pénz segítségével a kormány ellen uszították. Nemcsak a nélkülözések gyors leküzdését ígérték, de azt is, hogy Moszkva segítségével szembefordulnak a győztesek párizsi diktátumaival. A fővárosban így felkorbácsolt nacionálbolsevista hangulatra támaszkodva 1919. március 21-én államcsínnyel átvették a hatalmat. Károlyi nevében – az ő tudta és beleegyezése nélkül – kiadtak egy lemondó és hatalomátadó, tehát mindenkit félrevezető hazug nyilatkozatot. (Károlyi a vérontástól tartva nem tett közzé cáfolatot.) A magyar társadalom azonban április elejétől folyamatosan lázadt az eleve zsákutcát jelentő bolsevista uralom ellen, amely ezt vörösterrorral igyekezett elfojtani. Ennek hatására megerősödtek a szélsőséges jobboldali erők is, és a kommunista uralom összeomlása után, augusztus elején a kibontakozó fehérterrorral hatalomra jutott az ellenforradalom. Magyarország tehát nem tudott visszatérni a köztársasához, amely e vert helyzetben is a legjobb megoldásnak ígérkezett, mindenekelőtt a társadalmat leginkább mozgósítani tudó képessége miatt.
/I. világháborús hadisérült Fotó: Fortepan/Steiner Lóránt/
A történtek után a győztes ellenforradalom szélsőségesen konzervatív, restaurációs rendszert hozott létre, amely alkalmatlannak bizonyult a nagyon is időszerű, érdemi reformok végrehajtására. Demokráciahiányos volta miatt nem tudta biztosítani a magyar társadalom vitalitását, továbbá az érdemi földreform elsikkasztásával lehetetlenné tette a lakosság több mint felét kitevő mezőgazdasági népesség felemelkedését, ami hatalmas arányánál fogva a magyar társadalom megújulásának is egyik legfontosabb tényezője lehetett volna. A saját birtokán gazdálkodó parasztságnak ugyanis – Kovács Imre 1936-ban írt szavaival – „a legnélkülözhetetlenebb terméke nem a gabona és a hús, hanem az ember”. Mert a szegény földművesek kistulajdonosokká válása megnöveli a felelősségteljesen gondolkodó hazafiak számát. A magyar reformer értelmiség tisztában volt a parasztság értékeivel és jelentőségével. Jászi Oszkár 1919-ben így írt: a parasztságban „egy mély, nagy egyetemes világtörténelmi eszme van működőben… a szabadság, az individualizmus, az ösztönösség, a kontinuitás szelleme, s a merő észkultúrával szemben egy öntudatlan panteizmus kultusza”. Ennek a szellemiségnek a minél erőteljesebb érvényesülése a nemzetfenntartó erők kiemelkedően fontos összetevője. Ahogy ezt a lengyel példa is mutatja: a Piłsudski-féle vezetés 1920-ban nagyarányú, radikális földreformba kezdett, amelynek eredményeként az 1950-es évek elejére úgy meggyökeresedtek a paraszti-családi gazdaságok, hogy a kommunisták képtelenek voltak a kolhozosítást végrehajtani. S nagyrészt ez a földreform alapozta meg az öntudatos, hagyományaira büszke és szabad lengyel társadalmat. Hozzátehetjük, hogy az individuális magyar lélek a családi gazdaságokban találhatta volna meg igazán kibontakozásának lehetőségét. Akik tehát megakadályozták az érdemi földreform végrehajtását, éppúgy nemzetellenes bűnt követtek el, mint azok, akik később téeszekbe kényszerítették a szabad parasztságot.
A Horthy-korszaknak azonban nemcsak a bel-, de külpolitikája is tévútra kanyarodott. Kezdetben úgy gondolták, hogy a trianoni országcsonkítás ellenére törekedni kell a szomszéd országokkal való kapcsolatok rendezésére, részben gazdasági okokból, de az ott élő magyarság érdekében is. A szót értésre Csehszlovákia mutatott hajlandóságot. 1921. március 14-én Teleki Pál miniszterelnök és Gratz Gusztáv külügyminiszter az ausztriai Bruckban tárgyalt Edvard Beneš csehszlovák miniszterelnökkel a két ország gazdasági közeledéséről. Az április 14-én megalakult Bethlen-kormány folytatta a tárgyalásokat, s júniusban Bánffy Miklós külügyminiszter és Teleki Pál Marienbadban tanácskozott Benešsel. A barátságos légkörű megbeszélésen Beneš Komárom és Losonc visszaadását lehetségesnek tartotta, Tomáš Masaryk elnök azonban hajlandó lett volna sokkal tovább menni. A tárgyalások azonban nem folytatódtak, Magyarországon általánossá vált a „Nem, nem, soha!”, sőt, a „Mindent vissza!” hangulata. A csehszlovák vezetők magatartásának megítéléséhez fontos adalék, hogy Masaryk 1932-ben Budapestre küldte Hubert Ripka újságírót annak tanulmányozására, lehetne-e javítani a két ország viszonyán. Ripka beszámolójára, amely szerint a közeledés feltétele a részleges határrevízió, Masaryk azt válaszolta, hogy ha Magyarországnak demokratikus kormánya lett volna, „már régen megegyezésre jutunk, és kisantant helyett most már dunai antant lenne”. A békés revízió valószínűleg nem lett volna teljesen reménytelen.
Az utóbbi évtizedekben megkezdődött a Horthy-korszaknak nemcsak az át-, de a felértékelése is. Erről csak annyit: az ellenforradalmak rendre zsákutcába torkollanak, mert a forradalom előtti, általuk jónak tartott állapotokat igyekeznek visszaállítani, ebből következően idegenkednek az érdemi reformoktól, és azok elmulasztásával újabb társadalmi ellentéteket gerjesztenek. Ezzel szemben a szükséges reformokat idejekorán bevezető demokratikus országokban nincs szükség forradalmakra. A fehér ellenforradalmat megvalósító Horthy-korszakot tehát nem lehet nemzetmentőnek beállítani, ahogy a vörös ellenforradalmat végrehajtó Kádár-korszak sem tekinthető az ország megmentőjének. Többen a két világháború közti gazdasági eredményeket emlegetik. Ehhez csak annyit: a Horthy-korszak két békés évtizede alatt természetesen érzékelhető volt a gyarapodás, ahogy a Kádár-korszak három évtizede alatt is. Minkét rendszer mély válságok után indult, véres terrorral csinált rendet, de az erőszakkal lecsendesített, vágyaiban elfojtott társadalmak teljesítőképessége soha nem éri el a szabad társadalmakét. Az anyagi gyarapodás tehát önmagában nem bizonyítéka egy politikai berendezkedés haladó, emberséges voltának.
Napjaink szemben álló politikai irányzatai – centenáriumi megemlékezéseik során – dicsérték a száz évvel ezelőtti politikai elődjeiket, s kárhoztatták a velük szemben állókat. Az arra illetékes tudományos intézetek a máig ellentéteket gerjesztő kérdésekről nem tartottak vitaüléseket, pedig nagyon fontos lett volna hozzálátni e kibogozatlan viszálykodások tisztázásához. Mindenekelőtt az őszirózsás forradalomról és az első köztársaságról kellett volna tényfeltáró vitákat rendezni, s nem az 1920-as években megfogalmazott valótlanságokat, sőt rágalmakat felújítani, ismételgetni. Jellemző, hogy – talán figyelemelterelésként – arról a Tanácsköztársaságról rendeztek kétnapos ülést, amelynek kapcsán nincsenek vitás kérdések, mert szinte mindenki egyetért abban, hogy történelmünk egyik szerencsétlen és szégyenletes mélypontja volt, s jobb lett volna, ha meg sem történik. Volt tehát nagy tanácskozás, amelyen nem kellett foglalkozni a magyarságot máig megosztó százéves, de politikailag még kínos ellentétekkel.
Nem meglepő, hogy a száz évvel ezelőtti tényekkel való szembenézést a politika sem szorgalmazza, s továbbra is sikerrel használja az akkori ellentéteket napjaink politikai küzdelmeinek élezésére és a gyűlölködés szítására. Jellemző, hogy a centenárium idején a nemzeti oldalon mindvégig foglalkoztak a vörösterror gyilkosságaival, de a fehérterrorról, még annak századik évfordulóján is alig esett szó. Sőt, sokan úgy gondolják, hogy e terror meghatározó résztvevőinek, Héjjas Ivánnak, Prónay Pálnak és társaiknak a tevékenységét nemzeti ellenállássá kell szépíteni. S amilyen lelkesen részletezték az elmúlt években a vörösterror szörnyűségeit, most ugyanilyen lelkesen hallgatnak a fehérterror hasonló embertelenségeiről. Ráadásul rendeztek tanácskozást, de nem a fehérterrorról, hanem az abban meghatározó szerepet vállalók egy évvel későbbi, nyugat-magyarországi tevékenységéről, Akik bátrak és hősök voltak címmel. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy filmet készítettek – nagyon helyesen – a vörösök által meggyilkolt fiatal szentendrei katolikus lelkész, Kucsera Ferenc tragédiájáról.
Azonban a fehérek – a Prónay-különítmény tagjai – által 1919 augusztusának végén halálra kínzott huszonhét éves marcali katolikus papról, Simon Józsefről nem emlékeztek meg.
A vörös-, illetve a fehérterror között kétségtelenül van különbség. A vörösterror a kommunista uralommal szemben folyamatosan kitörő elégedetlenséget igyekezett elfojtani. Az első kivégzés 1919. április 7-én történt Sárospatakon, de az úgynevezett tanácshatalommal szembeni elégedetlenség egyre általánosabbá vált. Folytatódtak a szervezkedések, sztrájkok, felkelési kísérletek és felkelések, végül a kommunista megtorlás során közel hatszáz embert gyilkoltak meg. A Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei bukása után a kommunista vezetők döntő többsége elmenekült az országból. A kibontakozó ellenforradalom – egy-két jelentéktelen helyi ellenállást kivéve – békésen tudta átvenni a hatalmat. Joggal figyelmeztetett tehát a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1919. augusztus 22-ei pásztorlevele, hogy: „Álljon tőlünk távol minden bosszúvágy, megtorlás – álljon ez távol egyesektől s osztályoktól. Itt nem győzött le, nem tepert le osztály osztályt, nem győzte le senki a munkásosztályt, hanem a gazdasági és társadalmi rend gonosztevőit törték le. Nem lehet tehát arról sem szó, hogy a középosztály most már megint uralkodhat a munkásosztály fölött; nem lehet szó reakcióról, sem elnyomásról. Senkiét el nem venni, mindenkinek a magáét megadni – ez a jövő Magyarország boldogulásának föltétele. Reakcióról tehát, mely elnyomást, véres viszonzást s üldözést jelent – mely kínzó kamrákért kínzó kamrákkal, vörösterror helyett fehérterrorral fenyeget, köztünk még szó se essék.”
Ez lehetett volna a valódi keresztény és nemzeti kibontakozás alapja. A fegyveres csoportokat azonban nem sikerült megfékezni, s a véres rendcsinálások nem a hatalom megszerzését vagy megtartását szolgálták, csupán az elkövetők bosszúvágyát elégítették ki, azaz feleslegesek voltak, amelynek következtében több mint hatszáz embert gyilkoltak meg. A pásztorlevél utolsó gondolatai Trianon óta különösen érvényesek: „Ha már nemcsak megfogyva, de megtörve is állunk egymás mellett, legalább ne álljunk gyűlölködve […], hanem fogjunk kezet […], s nézzünk egymás szemébe. […] Ki szeressen minket, ha magunkat nem szeretjük?”A Katolikus Püspöki Kar tehát időben meghatározta, hogy mi a keresztény és nemzeti gondolat. Mindezek ellenére száz év elteltével sem sikerült lépéseket tenni a megbékélés érdekében. Első lépésként közös emlékművet kellett volna állítani a két terror áldozatainak, ahogy ezt például Spanyolországban Francisco Franco tábornok a polgárháború után közvetlenül, 1940-ben elrendelte.
A jobb- és baloldali áldozatok közös emlékművével ugyan nem valósult meg a teljes kibékülés, sőt, a kormányon lévő baloldal nemrég újra fölszította az ellentéteket, de a győztes keresztény és nemzeti oldal nem késlekedett meghirdetni a megbékélés politikáját.
E törekvés minden keresztény és nemzeti irányzat példája lehetne. Ettől sajnos messze vagyunk.
Több mint elgondolkodtató, hogy a közbeszéd főáramában a történelemről szólva egyre kevésbé tesznek különbséget a baloldal és a bolsevik szélsőség között. Ebben az összefüggésben az évforduló kapcsán azt is úton-útfélen halljuk, hogy a tragédia döntően a háború végén szerephez jutott, differenciálatlanul felfogott baloldali összeesküvők fellépésének, más szavakkal, néhány hónapig tartó mesterségesen gerjesztett politikai zűrzavarnak köszönhető. Ez a felfogás azonban mindenben ellentmond a tényeknek. Mert a forradalom a világháborús megpróbáltatások és a vereség utáni elégedetlenség miatt tört ki, amelynek vezetői igyekeztek helyreállítani a rendet. Megteremtették a parlamentáris demokrácia kereteit, s kikiáltották a köztársaságot, azaz a mai Alaptörvényünkben leírtakhoz hasonló állam-, és kormányformát hoztak létre, amit tudomásul lehetne venni. Az ország általánosuló válságával párhuzamosan a hónapok óta nélkülöző, éhező, kimerültségig hajszolt, vereséget szenvedett hadsereg kétharmada felbomlott, a katonák elhagyták állásaikat, és hazaindultak. E szomorú tényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni azzal, hogy kinevezzük minden rossz okozóinak az akkori reformokért küzdő ellenzékieket, akik tehát „árulók”, így az ország addigi, reformokra képtelen vezetőit nem terheli semmi felelősség. Sőt, azzal sem kell szembenézni, hogy ami történt, az a háborús vereség következménye. Márpedig a kényszerű, feltétel nélküli megadásból következett a történelmi Magyarország egyes területeinek az elfoglalása. Azt pedig a történettudomány már fél évszázada bizonyította, hogy a bolsevikoknak senki sem adta át a kormányt.
Az ilyen állítások vagy sugallatok azonban nemcsak alaptalanok, de önpusztítóak is, mert amíg nem tudunk szembenézni nemzeti múltunk tényeivel, amíg árulókat, bűnbakokat keresünk, addig folytatódik a belső gyűlölködés. Így viszont nem lehet tényleges, csak propagandisztikus nemzeti egységet teremteni, ez azonban kevés, mert a világ nagy felfordulásai közepette csak egy valódi nemzeti együttműködés lehetne képes a magyarság megmaradását biztosítani.
/Indulókép: Tanácsköztársaság, 1919 Fotó: Fortepan/Bojár Sándor/
