Mi vitte az építészet felé, amikor annak idején pályát választott, vajon tudta, hogy mit jelent építésznek lenni?
Soha nem voltam tudatos fiú. Példakövető voltam, mindig voltak példaképeim. Először a szüleim; elsőgenerációs értelmiség, polgári és paraszti háttérrel. Óbudán nevelkedtem, gyermekkoromat meghatározta, hogy az Almási Balogh Loránd-féle gázgyári lakótelepen, annak közelében nőttem fel. Kevés párja van, közepén az óvodával, ott nem ideológia, hogy a legfontosabb a gyerek, hanem maga a valóság. Azt szoktam mondani, „egy-ügyű” ember vagyok, mindig egy dolog volt, amit próbáltam a képességeimhez mérten szívvel-lélekkel csinálni. Gyermekkoromban festettem, rajzoltam, aztán kajakoztam, Fábián László volt az edzőm, akkor azt hittem, ez lesz a jövőm. Fábián másképp látta: közepes adottságokkal, szorgalom árán lehet közepes eredményeket elérni, de egy életet megalapozni nem. Szüleim mérnökemberek, gondoltam, ezt párosítom a rajzzal, kicsit mérnök, kicsit rajz, így jött az építészet. Tehát nem volt ez tudatos. Legjobb, ha az ember bevallja, hogy vannak példaképei, és nekem szerencsém volt, mert az első év környékén, 1980-ban kezembe került egy könyv, az volt a címe: Makovecz Imre. Frank János írta. Nem is hittem, hogy van Magyarországon ilyen építészet és van ilyen építész. Makovecz nagyon segítőkész ember volt, egyik előadásán felajánlotta, hogy keressük meg. Én ezt komolyan vettem. Felkerestem, beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt. Egyszerűen, világosan, képekben tudott beszélni. Nagyon jó előadó volt, ezt később sok előadásán tapasztaltam is, a hallgatóban, függetlenül annak képzettségétől, műveltségétől, nem intellektuális fogalmak, hanem képek jelentek meg. Említett három könyvet, köztük Frank Lloyd Wright Testamentumát. Megkérdezte, ismerem-e. Nem ismertem. Azt mondta, rendben van, beszélget velem máskor is, de előbb ezt olvassam el, és jöjjek vissza két hónap múlva.
Ez volt a vizsga?
Igen. A kérdés az volt, mint utóbb kiderült számomra, hogy két hónap múlva visszamegyek-e vagy sem. Visszamentem.
Akkor egyetemista volt.
Erős és kínzó hiányérzet volt bennünk az egyetemmel, az építészettel kapcsolatban. Így jött létre a visegrádi tábor, amelyet magunknak szerveztünk Makovecz Imre segítségével, aki rábeszélte Madas Lászlót, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatóját, hogy fogadjon be bennünket. Makovecz Imre, aki akkor már két komoly, tudásalapú mesteriskolát végigvitt, azt mondta, most fordítva lesz. Mert ezek az elméleti tudású iskolák szertefoszlottak abban a pillanatban, amikor a gyakorlati megvalósítás útjára kellett volna lépni. Makovecz kijelentette: megfordítjuk, ti először dolgoztok, utána meglátjuk. És ebből a társaságból sok, ma jónevű építész került ki, köztük Salamin Ferenc, Zsigmond László, Vincze László, Csernyus Lőrinc, Masznyik Csaba és még sokan mások.
Mi vonzotta Makovecz Imréhez? A szellemisége ragadta meg, tudatos volt, vagy megsejtette, hogy az ő gondolkodása bontakoztathatja ki tehetségét?
Nem volt ez tudatos, inkább sorsszerű. Mi vonzott? Talán az, hogy egységes képet tudott alkotni. Akkor, amikor beszélt, akkor, amikor rajzolt. Nem széttöredezett világot mutatott. Alkotóerő volt benne. Ha netán tévedett (részletben, adatban), akkor is igazat mondott. Nem az volt a lényeg, hogy minden porcikájában kikezdhetetlen legyen, hanem volt benne erő, az akaratnak, a gondolatnak és az érzéseknek az ereje, nála az ember teljes lelkivilága egységesen tudott megjelenni.
Hogy a tehetségem kibontásához jó volt-e? Soha nem gondoltam magam tehetséges építésznek. Ez nem szerénység, ne gondolja. Emlékszem, egyszer együtt autóztunk, és útközben a tehetségről beszélgettünk. Kérdezgettem, ahogy egy fiatalember feszegeti ezt a kérdést. Akkor azt mondta, nem az a tehetség, fiacskám, amire te gondolsz, és neveket mondott, olyanokat sorolt, akikről életemben nem hallottam… Aztán felvilágosított: nem is ismerhetem őket, egyetlen házuk sincs. Tönkretették magukat, nem bírták a terhet, amit épp tehetségükkel mért rájuk a sors. Az igazi tehetség – mondta Makovecz – egyfajta alázat, amivel az ember képes meghallani az üzenetet, és le tudja tompítani arra a szintre, hogy még elviselje, ne haljon bele, tovább tudja adni alkotásában.
A természet és az építészet kapcsolatának eszménye már az indulás pillanatában iránymutató volt?
Biztos, hogy iránymutató volt. De ahogy mondtam, az egység volt a lényeg. Nem attól organikus építész az ember, hogy csak fával tervez, Imre is használt vasbetont, acélt, ha kellett, akár műanyagot is. Fontosabb volt az építészetnek a közösséggel, a művészettel való kapcsolata. Hogy minden, amit alkotunk, az valamiféle folyamba illik bele. Vannak előzményeink, remélhetőleg vannak utóhatásaink, és mindez beletartozik egy szellemi irányba.
Friss diplomásként az első tervezési feladata a nagykálói óvoda volt, s a megbízást Makovecz Imre adta.
Magához hívott, elém tette a megbízást, és közölte, két hét múlva vár a tervvel. Azt azért hozzátette, vegyem figyelembe, hogy ezt az irodát bízták meg, tehát a keretek adottak. Én ma nem mernék így munkát adni, ő erős volt. Utána is nagyon szép lehetőségeket kaptam. De éreztem, kezdenek agyonnyomni. Vannak az ember életében megszentelt pillanatok, amikor szabad. Egyszer, amikor az irodában rápillantott arra, amit csináltam, felálltam, utánamentem, és azt kértem: Mester, ne adj több tervezési munkát, hanem inkább szerkesztőit. Azután hozzátettem: mert hamar meg fogom tanulni a rutint, én meg „szeretnék elmenni a vonalaidon”. Szerettem volna megérteni, miért arra megy – a kezemmel érezni. Nézett rám hosszan, majd bólintott. Magatartására, tanító alkatára jellemző volt a két újabb feladat. A sárospataki gimnázium alaprajzát megtervezte, de a tornateremnek csak a kontúrjait rajzolta meg, nekem kellett befejeznem. Megrajzolta a piliscsabai Stephaneumot, azután szaggatott vonallal jelezte, hol legyen a diákklub. Befejeztem, a magam módján. Talán nem rontottam el.
Mi a véleménye arról, hogy kiköltözött az egyetem, elnéptelenedett a piliscsabai campus, amely egy új törvényjavaslat szerint a létrejövő Makovecz Campus Alapítvány tulajdona lehet. Ha Ön mondhatná meg, mit tenne a campusszal?
Ezt a hírt most hallom először. Hadd kezdjem egy saját történettel. Nincsen állandóság, amit tegnap igaznak gondoltunk, azt másnap újra mérlegre kell tenni, hogy meglássuk, még mindig igaz-e. Annak idején nagyon büszke voltam, hogy fölvettek a műegyetemre, lestem a tanárok szavát, de közben lázadó fiatal is voltam, és rá kellett jönnöm, sokan vannak, akiktől nem tudok tanulni. Mérhetetlenül izgatott, hogy mi az építészet. Azt találtuk ki a barátaimmal: műtermet csinálunk az egyetemen, beköltöztünk a folyosó egy elhagyatott részére, ott aludtunk, ott éltünk, ott rajzoltunk egy hónapig. Ez egyfajta befelé fordulás volt. Rá akartunk jönni a titokra. Rá akartunk jönni, mitől leszünk mi építészek. Megváltozott a világ, ma az egyetemisták sokszor kénytelenek pizzafutárnak állni, jobb esetben a tudásukat hasznosítva vállalnak munkát. Nem azt akarom mondani, hogy én nem dolgoztam. Beálltam építkezésekre, sok gyakorlati dolgot megtanultam, a falazástól a szervezésig, a rakodásig. Piliscsabának, ennek a zárt és gyönyörű ligetes elvonuló helynek nagy lehetősége, szerintem, hogy olyan komoly kutatóegyetemmé váljon, ahol a hallgató egész életre elegendő minőségi tudást szerez. Még él bennem az emléke annak, hogy egy nagy professzornak milyen hatása van egy fiatalra, milyen mélységeket nyit meg benne, milyen irányt ad neki, ami egész életében elkíséri, olyan útra irányítja, mely egy élet ívét határozza meg.
Azt szoktuk mondani, a „mi lenne, ha” történelmietlen kérdés. Most mégis eljátszanék a gondolattal, vajon milyen építész lenne ma Turi Attila, ha nem találkozik Makovecz Imrével, ha nem hat rá filozófiája, gondolkodása, építészi iránymutatása?
Valószínűleg előadó lennék valamelyik műszaki hivatalban, vagy középvezető egy műszaki cégnél. Azt hiszem, nem lennék tervező. Példakép nélkül lehetetlen. Legalábbis az én alkatommal nem megy.
Milyen látleletet adna a kortárs építészetről, szellemiségéről, a mindennapokban és a közéletben elfoglalt helyéről, presztízséről.
A mai építészetet egyre jobban húzza be a fogyasztói ipar és az enyészetet biztosító divat. Amilyen mértékben kap helyet a csillogó sztárépítészet, szinte olyan mértékig silányul a többi. Hol vagyunk mi a modern építészet által lenézett historizmustól!
Azokról az épületekről beszél, amelyektől Budapest igazán Budapest, és amelyek közül nem egyet, megőrizve homlokzatukat, lassan, szisztematikusan „kibeleznek”.
Kellő tisztelettel mondom, hol vannak a historikus épületektől a maiak, és ebben benne vannak azok is, amiket én építek. Silányul tökéletes anyagokat használunk, hol lesznek azok száz év múlva. Gondoljunk csak arra, ha ma elbontanak egy régi épületet, elviszünk mindent, téglát, követ, kilincset, korlátot. Mind újrahasznosítható. Mi a technikai, tudományos fejlődés mellett egyre tökéletesebb házakat építünk, de félő, egyre rövidebb élettartammal, mert a gyorsan múló divatot, s nem az állandó értéket visszük az épületekbe, megfelezve, harmadolva élettartamukat, miközben ökológiai lábnyomról beszélünk. Egy házat nem elsősorban a fizikai, hanem szellemi elavulása okán hagynak el gazdái.
Gondoljon csak bele, ha kimegy a városból, nem kell hozzá nagy tudás, hogy megmondja, egy ház mikor épült. Kezdődött a televízióban látott Dallas-stílussal, amikor kicsit kiszabadultunk a világba, jöttek a mediterrán épületek, a toszkán házminták, aztán a balusztrádos Tüzép-barokk, bizonyos szempontból az organikus is belekerült ebbe a sorba. Most a minimál van soron, meg a szürke tíz árnyalata. Majd lesz más. Egyik oldalon leértékelődött az építészet, a másik oldalon meg ott a sztárépítészet, ami szerintem inkább tárgyalkotás, nagyszerű design-csomagolással. Én ebben nem nagyon hiszek. Érdekes, mint stílusgyakorlat, pezsdítő, de messze van az élettől, az emberépítéstől, a megtartó, biztonságot adó megszólítástól, melyet a történeti építészet archetipikus formakincsével és tartalmával biztosított.
Földhöz ragadtabb, regionálisabb építész vagyok.
A Pilisben lakom, úgy gondolom, ott odaillő házakat kell építeni. Nem kell például túlzásba vinni a nyersbetont, csúnyán öregszik, nem az időt fogadja be, hanem tönkremegy, s nem utolsósorban egy közösség számára befejezetlen… Azt kérdezik: hát mi történt, aranyoskám, nem vakolják le? Hiszek abban, hogy a műalkotás valódi értékét nem az önkifejezés, hanem egy kultúra pontos közvetítése adja meg – ezek Makovecz Imre szavai. Nem az az érdekes, hogy én mekkora művész vagyok. Fontosabb, hogy honnan veszem az impulzust, tudom-e alázattal kezelni, nem passzív alázattal, teremtővel, ezért fontos a regionalizmus. Némi szójátékkal szoktam mondani, „kor-szerű és hely-es” házakat kell csinálni. Hogy benne legyen a korban, a történeti folyamban, és a hely szellemiségéből táplálkozzék, érezzük, hogy az adott helyen milyen erők hatnak. Olyan házakat szeretek építeni, amelyek mellett, ha autóval elmegy, észre sem veszi, mert mindig is ottlévőnek érzékeli, s ha elsétál mellette, pontosan tudja: tegnap épült. Természetesen azokra is kell gondolni, akiknek akkor és ott épül a ház. Legyen ez egy család, egy közösség vagy a nemzet. Az építészet anyagba ragadt művészet. Akarva-akaratlan hatunk vele az emberekre. A Mesternek volt egy nagyon nehéz mondata: nem olyan házat kell építeni a megrendelőnek, amilyet szeretne, hanem olyat, amilyet szeretnie kellene.
Két évtizeden át volt Budakalász főépítésze. Hogy érzi, keze nyomát, gondolkodásmódját megőrzi a település?
A tanító, a példán keresztül ható főépítészi utat választottam. Csak úgy vállaltam el, hogy tervezhessek is, ez örök vita tárgya. Mindig nyílt voltam, amikor a hőskorban évente két-háromszáz ház épült, legfeljebb három-négy volt Turi. Más kérdés, hogy ezek karakteres házak, nyilvánvaló volt, hogy én terveztem. A legfontosabbnak azt tartottam, mielőtt valaki építkezni akar, keresse fel a főépítészt, beszélgessünk. Akár még mielőtt telket vesz. Az építész abból él, hogy úgy lát, ahogyan más nem, olyat rajzol le, ami még nincs. Nekünk erre van képességünk. Kimegyünk egy telekre, beleszimatolunk a levegőbe, vannak szempontjaink, megoldásaink, belelátjuk, ami még nincs. Én ezt próbáltam megértetni. Hogy a valós igényeiknek, a legjobb értelemben vett életérdekeknek megfelelően döntsenek az építkezők, és ne kerüljenek hibás, ismeretek nélkül meghozott döntéseik csapdájába. Talán sikerrel jártam.
Meg lehet szóban fogalmazni építészi eszményeit, azt, hogy miről kell, hogy beszéljen egy épület?
Nincsenek eszményeim, megvalósított történeteim, gyakorlatom van. Van egy megszólító erő, és ami transzcendens, nem fejezhető ki szavakkal. Ha leírható lenne, nem lenne művészet. Nem szólal meg az épület – ez csak kényszerű, tehát rossz hasonlat –, de rápillantva, belépve, mégis megszólal egy hang bennünk, ami talán a hangulat, nem feltétlenül a gondolkodás szintjén, inkább érzelmi – vagy ha pontosabban akarok fogalmazni – imaginatív alapon. Hogy ebben a formának mi a jelentősége, ez a nagy titok. A sorsom úgy hozta, hogy sok oktatási épületet építhettem. Az iskolák nemcsak a közoktatás, de – a Mestertől tanulva – az élő kultúra, a közművelődés terei is. Nyitva lehetnek este is, lehet bennük koncert a hétvégén, konferencia a nyári szünetben, de még esküvő is. Épületek, amelyek a közösség találkozási helyei, hangulat, melyet hazavisznek az emberek, s mely beléjük ivódik mint tartalom, mely azonos az ott folyó tevékenységgel, mely a gerincet egyenesíti és a leszegett fejet a helyes horizontmagasságra emeli. A tér, a forma, az anyagok a tudat alatt üzennek: ez a te helyed, ilyennek tekint téged egy közösség, az építészet nyelve – inkább hangzattana – a megrezgetett húrhoz és a mellkasunkban érzett rezgéshez hasonló. Oktató, nevelő, de legfőképpen tartást adó terek ezek, melyekben, ha sikerül, jó arányban keveredik a közösség, a csoport és az egyén tere, ahol kialakul a „mi helyünk” fogalma és mindennapi élménye, s melyet alma maternek nevezünk.
Mit jelentenek az archetípusok, a belénk kódolt formák, a jelek, a világgal, a kozmosszal, a közösséggel összekötő formák? Mit sugároz a ház: nyugalmat, tekintélyt, méltóságot, megtartó erőt. A Mester mondta egyszer, talán az elegancia az a szó, amely leginkább kifejezi azt a tartalmat, amit átvihetünk a túlsó partra.
