Tacs kicsiny, nagyjából kétszáz lelkes, jórészt magyarok lakta falu a Mezőség keleti felében, Besztercétől húsz kilométerre. Két templom is áll benne:
a középkorban épült, valaha evangélikus istenháza, valamint a XVII–XVIII. század fordulóján emelt református templom. A Beszterce–Naszód megyei település az utóbbi kapcsán került be a hírekbe 2021 áprilisában, amikor az épület tornya leomlott.
A szomorú eset nem előzmény nélküli: 2017 júniusában egy erős vihar mindkét oldalon megbontotta a templom bádoghéjazatát. A károkat rövid időn belül sikerült helyreállítani, ám 2019 augusztusában egy újabb vihar ismét kifödte a templomot. Ezúttal a déli oldalról a bádoghéjazatot teljes egészében feltépte, a hajó fölötti részt a templom túloldalára, a szentély fölöttit pedig húsz-harminc méterrel tovább, a közeli temetőkertbe repítette. A Teleki László Alapítvány támogatásával ezt az utóbbi viharkárt is helyreállították, időt nyerve a famennyezet megmentéséhez és a templom megóvásához.
A szakértők szerint a XVIII. századi épület olyan komoly statikai problémákkal küzd, hogy a mostani toronyledőlés szinte várható volt. Építészek véleményét kikérve maguk a helyi reformátusok is már korábban úgy ítélték meg, hogy templomuk megmentése aránytalan anyagi terheket róna a közösségre, ezért inkább megvásárolták és felújították a szászok által elhagyott egykori romos evangélikus templomot és parókiát, és egy ideje azt használják.
A sérült templom legértékesebb része az 1711-ben készült festett famennyezet, amelyet a magyar kormány támogatásával a Teleki László Alapítvány Rómer Flóris-tervének keretében a közelmúltban lebontottak, hogy később a mostanra evangélikusból reformátussá lett templomban helyezzék el újra.
Templomváltás, műemlékvesztés, pragmatikus döntések: a tacsi eset számos izgalmas és fájóan aktuális kérdést vet fel az Erdély bizonyos területein szórványba kerülő magyarság kapcsán.
De előbb lássuk, miért különleges és megmentésre érdemes a református templom kazettás famennyezete!
Elbontását és biztonságba helyezését Mihály Ferenc Granasztói György-díjas farestaurátor végezte, aki szerint a tacsi mennyezet különlegességét egyfelől a kora adja – az 1700-as évek legelejéről viszonylag kevés hasonló alkotás maradt ránk –, másfelől pedig az a tény, hogy olyan ábrázolások jelennek meg rajta, amelyek máshol nem láthatók. A képek ószövetségi jelenetei – Noé bárkája, Jónás a hallal, a forráshoz igyekvő szarvas és a pelikánmadár – „bőszerével megtalálhatók másutt is Erdélyben” – fogalmazott a restaurátor –, ám további három képes ábrázolás annál ritkább.
A tacsi mennyezet baziliszkuszának, vagyis kakastestű, kígyófarkú, képzeletbeli szörnyének a bestiáriumokból ismert ábrázolása a középkorban széles körben elterjedt volt.
A baziliszkusz számos hiedelemben felbukkant, akkoriban „tudták”, mit gyógyít a mitikus lény vére. Látható itt ezenkívül egy főnixmadár, a „leviatán kígyó”, továbbá egy „tengeri sárkány” – utóbbiak sem gyakoriak a hasonló korban született erdélyi ábrázolásokon. Mihály Ferenc szerint a figurák nem okvetlenül felismerhetők első pillantásra, ám alkotójuk a kép mellett feliratban is meghatározta kilétüket, így afelől biztosak lehetünk.
A „templomcsere” korábban inkább az ortodox egyház szokása volt: a román felekezet többször olcsón megszerezte a kiürült, elnéptelenedett szász templomokat, és azok múltját, eredetét nem hangsúlyozva használja őket – talán azt is sugallva: lám, ezen a vidéken is ilyen ősi épületeink állnak. Az 1990-es években azonban itt is változás következett be, a Beszterce környéki ortodox egyházak, amint erre módjuk nyílt, szívesebben építettek saját, az ízlésüknek, hagyományaiknak inkább megfelelő templomokat.
Ugyanakkor, magyarázta Mihály Ferenc, egyre inkább ideje szembenéznünk azzal, hogy a szórványban bizonyos értékeket csak szokatlan megoldásokkal menthetünk meg. Példaként említette a magyarszentbenedeki unitárius templom 1703-ból származó, rendkívül értékes mennyezetét.
A Nagyenyedhez közeli település magyar unitárius gyülekezete is kihalóban van, ráadásul igen távol esik a magyar turisták által látogatott útvonalaktól. Felmerül a kérdés: a templom százötvenegy táblából álló famennyezetét vajon meddig érdemes helyben tartani, vagy talán jobb lenne valahol máshol megőrizni az utókor számára.
Mihály Ferenc úgy véli, „szoknunk kell a gondolatot”, hogy ezeket az értékeket másutt elhelyezve mentjük át. Nem mindegy azonban, hol: a szakember szerint mindenképpen az adott felekezet tulajdonában kell megtartani őket, amely vagy máshová helyezi, vagy kiállítóhelyeken mutatja be azokat.
A restaurátor kevésbé bízik az állami intézményekben: a tacsi mennyezetet is megvásárolta volna a marosvásárhelyi múzeum, ám kérdés, néhány évtized múlva, más szemléletű, más identitású vezetés kiállítandónak, megőrzendőnek tartaná-e. Rossz példaként olyan erdélyi múzeumokat említ, melyek tulajdonába – a XX. század viszontagságai során – számos magyar és szász emlék került, amelyek azóta is raktárak mélyén szunnyadnak, kutatásuk, bemutatásuk korlátozott, eredetüket, származásukat homály fedi.
A tacsi torony ledőlése egyébként a romániai közvélemény ingerküszöbét is elérte. A helyi hatóságok kezdeményezték a templom megmentését, amit az RMDSZ is jó és támogatandó ötletnek tart. Így ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy bár a tornyot nem építik vissza, az épületromot stabilizálják, és a helyi reformátusok az egykori templomuk maradványaiból megmentett
temetőkápolnával fognak gazdagodni.
