De miért éppen a hó lett a történet középpontja?

Slava egy 2019-es interjúban így fogalmazott:

„Először is, mert a hó mindenki számára a gyerekkort idézi. Bezzeg gyerekkoromban mekkora havazások voltak, mondogatja mindenki… A felnőtt ember számára már nem tud úgy havazni, mint gyerekkorában. Mert ha meglátja a friss havat, örülni akkor sem igazán tud, mert leginkább az akadályt látja… A felnőtt alapvetően a problémákat látja, és nem a csodát. Más a perspektívája, mint a gyereknek… Ebből a kényszerek szülte nézőpontból akarja kimozdítani Slava és társulata a nézőket – és sikerül nekik.”

Ez a felismerés az, ami megérinti az embert – talán jobban, mint bármilyen kritika vagy díj. Mert mindannyiunkban ott él az a gyerek, aki még tudott örülni a hónak. A Slava’s Snowshow ablakot nyit erre az elveszett világra.

Ez az előadás nem mesél – teremt. Nem szavakban, hanem gesztusokban, fényekben, zenében és hópelyhekben mondja el azt, amit oly nehéz kifejezni. A középpontban Sárga, a magányos bohóc áll, aki hol megnevettet, hol elszomorít, és aki egyszerre vagyunk mi magunk, meg a bennünk élő gyerek. Ő vezeti végig a nézőt a Grynzzz-ek álomszerű univerzumán – ahol lebegő léggömbök, óriáspókhálók és papírhóviharok kelnek életre.

Ez a világ egyszerre abszurd és gyönyörű, groteszk és lírai. A színpadon elszabaduló hóvihar nemcsak látványos – katartikus. Megmozgatja a néző lelkét, előhívja az elfeledett örömöket és szelíd szomorúságokat.

Slava Polunin mesterei – Charlie Chaplin, Marcel Marceau és Leonid Yengibarov – hagyatékát folytatva nem bohóckodik, hanem tükröt tart. Megmutatja, milyenek vagyunk, ha nem figyelünk: elfáradt, rohanó felnőttek. És emlékeztet arra, hogy van másik nézőpont. Van út vissza a csodához.

3-5 évente kiülök a folyópartra, a lábam a vízbe lógatom, és nem csinálok semmit. Csak ülök és gondolkozom: Mit csináltam az elmúlt néhány évben? És miért tettem? Szükség volt erre? Merre tartok? Fotó: Le Moulin Jaune

A Snowshow minden este más: a szerepek, a jelenetek, még a nézőtéri reakciók is alakítják a játékot. A közönség nem csak szemlélő – részese lesz az élménynek. A hatalmas zöld léggömbök, a nézőtérre zúduló hóesés, az interaktív pillanatok mind arra szolgálnak, hogy lebontsák a színpad és nézőtér közötti falakat.

A darab szavak nélkül beszél – mégis világosabban, tisztábban, őszintébben, mint sok szövegcentrikus előadás. A zene (Vangelis, Mussorgsky, Mahler) különleges érzelmi ívet rajzol: egyszerre melankolikus és felemelő.

És amikor a fináléban a hatalmas hógömbök elindulnak a nézőtér fölé, valami történik. Az addig különálló emberekből egyetlen, nevető, csodálkozó közösség lesz.

Ebben a pillanatban a színház megszűnik épületnek lenni – és emlékké válik. Egy érzéssé, amit magunkkal viszünk.

A kritikusok évek óta ünneplik: „a bohócművészet csúcsa” – írja a Variety, „szívem repesett az örömtől” – a New York Times, „a finálé letaglózó” – Mail on Sunday. Több mint 80 ország, 12 millió néző, Laurence Olivier-díj – de ezeknél is többet mond: az a néma, gyermeki mosoly, amit az utolsó hópehely után visz haza a közönség.

A Slava’s Snowshow május 30. és június 8. között látható a Nemzeti Színházban. Kihagyhatatlan azoknak, akik érzik, hogy valamit újra meg kell találniuk önmagukban.

Mert a hó néha nemcsak esik. Néha emlékeztet.