– Nem tart attól, hogy mai felgyorsult világunkban a népi kultúra eltűnik?
– Bízom abban, hogy nem fog teljesen elpusztulni eleink műveltsége. Régóta kongatják ezeket a vészharangokat, én azonban nem akarom elfogadni, hogy a magyar nép értékei teljesen kimenjenek a divatból és helyette valami bóvli jöjjön. Végül is egész munkásságom arról szólt, hogy valamit felmutassak azokból az értékekből, amelyeket érdemes lenne az utókornak is megtartani. Azonban szeretném hangsúlyozni azt is, hogy egyáltalán nem vagyunk rossz helyzetben. Fiatalon magam is megéltem azt, amikor érdemes volt letagadni a bukovinai székely származásomat, azt, amikor nem volt „becsülete” a népdaloknak. Részese lehettem azonban annak a csodálatos áttörésnek is, amikor az 1970-es években ismét életre keltek a népdalok, akkor, amikor már majdnem teljesen eltemették azokat.
– Minek a hatása volt ez?
– Részben egy kívülről ható beavatkozásnak: a Röpülj pávának. Ez segített felröpíteni, ismét élővé tenni az egyre fakuló folklórtudásunkat. Népdalaink ekkor újraéledtek, mint a főnixmadár. Egyre több fiatalnak lett fontos, hogy mindezeket az örökségeket megmentsék.
Most sincs okunk panaszra: az elmúlt évtizedekben nagyszerű műhelyek jöttek létre a népzene, a népdal, a néptánc és a népmese területén is. A koronavírus-járvány hatására van egy kis visszaesés a mesemondóversenyek területén, de ennek ellenére úgy érzem, hogy mindaz, amit eleinktől örököltünk, újra képes hatni, megindítani a lelkeket.
– Ma is jár táncházakba?
– Régen voltam táncházban, de biztos vagyok benne, hogy az a csodálatos hangulat, ami ott mindig megvolt, ma is megvan. A mai fiatalok is úgy tudnak táncolni, hogy megszakad az ember szíve. Elszántnak kell lenni, és akkor minden elérhető. Ránk is ez volt a jellemző, ha felléptünk, nem fizettek sehol sem, de ha kellett, a világ másik végére is elmentünk. Egyszer így egészen Moldváig jutottam, ami akkor valóban a világvége volt. A fiúk – Sebő és Halmos – pedig a sárba fulladt Mezőséget emelték a ragyogásba. Ma már ez és maga a táncház nem olyan nagy szenzáció, hiszen ma szinte minden azonnal elérhető a világhálón, rengeteg a fesztivál, de akkor mindez nagyon ismeretlen és új volt.
– A szocializmusban a magyar népi műveltség felvállalása mennyire volt politikai tett?
– A magam részéről nem tartottam annak, nem éreztem ellenállásnak vagy éppen az ellenkultúra részének. Én csak gyönyörűnek találtam a népzenét, a néptáncot. Amikor csak tehettük, énekeltünk, nem foglalkoztunk mással. Csak azt lestük, hogy ki mikor hoz el egy széki vagy éppen egy kalotaszegi nótafát. Ha számunkra ismerertlen népdalt énekelt, azonnal megtanultuk. Volt olyan is, hogy csángó öregasszonyok érkeztek a táncházba. Tőlük megtanultuk az altatódalaikat, imádságaikat. Mi nem politizáltunk – legalábbis én biztos nem –, egész egyszerűen csak hatása alá kerültünk az eleink műveltségének.
– Hogyan fogadta a közönség a népdalokat, énekeket?
– Az ifjúság nagyon megörült ennek. Ráéreztek arra, hogy ez tényleg valami nagyon értékes, ráadásul valami olyan, ami legbelül az övék is. Kallós Zoltán, Martin György, Sebő Ferenc nótafái pedig csak jöttek és jöttek, és mindig hoztak valamit közös elveszett múltunkból. Mi pedig majd megbolondultunk, hogy a közelükbe kerülhessünk, hogy kérdezgethessük ezeket a határon túli magyarokat. Dalaik egy új világ kapuit nyitották meg előttünk. Egyre nagyobb becsbe kerültünk mi is, többen Népművészet Ifjú Mestere díjazottak lettünk, rajongótáborunk alakult ki. Én olyan meséket, élettörténeteket mondtam el, amelyek addig nem voltak ismertek.
– Mi motiválta arra, hogy megismerje a magyar népi kultúrát?
– Volt bennünk egy belső elkötelezettség, valamint a megismerés és a továbbadás szándéka. Nagyon sok minden volt belesűrítve egy-egy táncba, dalba: régi és új, város és vidék, határon innen és túl. Ezek izgalmas felfedezések voltak mindazok számára, akik kicsit is érdeklődtek a magyar népi műveltség iránt. Aki ellátogatott az akkori táncházakba, az tapasztalhatta, hogy az ottani események átformálták az embereket. Ki a fene látott azelőtt olyat, hogy öreg, szőrös, szegény embereket ölelgettek a budapesti fiatalok? Mindenkit szeretettel vettünk körbe, így énekeltünk és táncoltunk, így volt szép – és talán ez volt az igazi ereje ezeknek a közösségeknek.
A Fővárosi Művelődési Ház volt akkoriban egy ilyen központ, mellette voltak még kisebb klubok is. Sőt egyszer elhívtak az Illés-klubba. Nagyon féltem, hogy ott más műfajt kedvelnek, hogy lehet ott fellépni? Azonban hihetetlen szeretettel és ovációval fogadtak – nemcsak engem, hanem azokat a dalokat is, amelyeket magammal vittem.
– Mi változott meg a rendszerváltozással? A szabadság segíti vagy nehezíti a népi műveltség tovább örökítését?
– A szabadság – legalábbis egyfajta belső szabadság – a szocializmus évtizedeiben is megvolt. Az 1970-es években nyolcszáz népdalkör és számos tánccsoport alakult. Ez a Röpülj páva hatása volt. Eleinte egy-két csoport alakult, aztán mindez tömegessé vált. A rendszerváltoztatás után ez még tovább növekedett. Ahhoz azonban, hogy valaki táncolni, énekelni megtanuljon, nem feltétlenül kellenek szakkörök és intézmények. Ami kell, az az őszinte érdeklődés és kitartás. A ’90-es évektől egy kicsit nagyobb ráhatásunk lehetett a világra. Nagyobb figyelmet és megbecsültséget kaptunk. Ez részben azzal is járt, hogy a különböző területek befelé fordultak, de emellett nagyon jó műhelyek jöttek létre. Ezek a műhelyek pedig a táncot, a zenét, a kézművességet és a népi hangszerkészítést is magukba foglalják. Viszonylag komplex világ intézményesült mára, aki szeretne, tud választani és sikereket elérni. Ez pedig nemcsak annak a következménye, hogy a 1970-es évektől egyre többen érezték magukénak a népi kultúrát, hanem annak is, hogy idővel létrejöttek azok a lehetőségek, amelyek a rendszerváltozás előtt elképzelhetetlenek voltak. A táncház keretei között sok mindent meg lehetett tanulni, de például a kobozkészítést nem. Ehhez hely, idő, pénz és nem utolsósorban szakértelem kell. Az elmúlt harminc év legnagyobb eredménye, hogy szinte minden területen kifinomodtak, szakszerűsödtek a különböző mesterségbeli tudások. Így azt mondhatom, hogy a 21. század első negyedében Magyarországon minden adva van ahhoz, hogy a népi kultúra eredményei a következő évtizedekben is megmaradhassanak.
