Több mint egy évtizede foglalkozik kisebbekkel és nagyobbakkal. Félelmetes volt a legelső gyerekközönség?

Olyannyira, hogy nem is vállalkoztam rá egyedül. Für Anikót kértem fel, hogy az előadás narrátora legyen, ő pedig sokat segített. Francis Poulenc Babar, a kis elefánt története című darabját adtuk elő, s egy kicsit azért én is meséltem a zongora mellől. Később a Hungaroton számára több gyermekeknek szóló CD-t is készítettem, Babart is felvettük. Talán azért is volt szokatlan számomra ez a szerep, mert én még abban az időben nőttem fel, amikor nem volt jellemző, hogy a hangversenyeken az ember nemcsak játszik, hanem beszél is. A gyerekkoncertek gondolata egyébként több irányból született meg bennem.

Eleinte Lincsi lányunk óvodástársainak szülei kérdezgették, milyen zenéket volna érdemes hallgatniuk a kicsikkel.

Adtam CD-ket, készítettem zenei válogatásokat, de azt tapasztaltam, hogy mindez nem elegendő. Erős belső késztetést, elementáris erőt éreztem, hogy koncerten mutassam meg a zeneszeretetemet, és a műfaj iránti rajongásomat továbbadjam. Így a kamara.hu fesztiválunkon, amelynek férjemmel, Várjon Dénes zongoraművésszel vagyunk a művészeti vezetői, 2016-ban rendeztem a legelső gyerekkoncertemet. A formát nem volt könnyű meglelni, de sok töprengés után egyszer csak rátaláltam, a Lincsi lányunkkal közös játékokból indultam ki. Kezdettől összművészeti produkciókat akartam életre hívni, hiszen a zene mellett mindig megjelenik a képzőművészet és az irodalom is. Úgy vélem, az összművészeti gondolkodás a gyerekek sajátja. Ezzel születünk, és ebből nő ki a magas művészet is… A komplexitás az élet minden területén lényeges. Segít abban is, hogy ne alakuljon ki csőlátás, és ma ez egyre fontosabb.

A kamara.hu után megkapta a Concerto Budapest felkérését a gyereksorozatra…

Hamar híre ment a koncertnek, először a Liszt Ferenc Kamarazenekar hívott több előadásra, négy–nyolcéves gyerekeknek. Nagyszerű volt az együttessel muzsikálni. Eközben hívtak meg a Concerto gyereksorozatára, és ez az együttműködés a mai napig tart, szeretek velük dolgozni. Természetesen a kamara.hun is folytatódtak az előadások, s zenekaroktól függetlenül más budapesti és vidéki helyszíneken is. A második produkció után eldöntöttem, hogy teljesen magam irányítom a koncertet.

Lépésről lépésre vált magától értetődővé a beszélgetés is a közönséggel, és mára természetes lett. Sőt, úgy érzem, mindez segíti a játékomat, az előadásomat, hiszen már nemcsak a kicsiknek, hanem a felnőtteknek is mesélek.

A kölcsönhatás náluk is lényeges. A gyerekkoncertekhez vázlatpontokat állítok össze. Fontos a rugalmasság, hiszen interaktív koncertekről van szó, s a gyerekek nem forgatókönyv alapján működnek. A festményeket is hosszasan válogatom az előadásokhoz, lényeges elem a vizualizáció. Sok helyszínen ajánlanak nagy méretű monitorokat, én azonban ragaszkodom a vetítővászonhoz, mert úgy vélem, azon másként érvényesülnek a képek, és más üzenetet is közvetítenek a gyerekeknek. Ez az én varázsvásznam… Kezdetben előfordult, hogy Lincsi véleményét is kikértem, ma pedig már ő ezeknek a produkcióknak a meseillusztrátora. Kitűnően rajzol, fest, s a műsor alatt elkészíti az előadáshoz kapcsolódó képét. Ráadásul hangot talál
a hasonló korú gyerekközönséggel.

Simon Izabella föllép Pannonhalmán az Arcus Temporumon is

 

Weöres Sándor-verset szavalva kezdem a koncertet, hogy megérezzék a vers dallamát, ritmusát, így rögtön megtapasztalhatják a művészeti ágak összekapcsolódását. Számomra az előadás legfontosabb és legszebb pillanata, amikor érzem, hogy együtt kezdünk gondolkodni, s ehhez a zene, a hangszerek közötti kommunikáció ragyogó alapanyag…

A gyerekek nyelvén sokféle módon mesélek a zenei struktúrákról is, részletekkel illusztrálva, hogy milyen izgalmasan lehet megkomponálni egy művet, roppant fogékonyak erre.

Minden koncerten tapasztalom, hogy elképesztő gondolataik vannak, az ő világukban minden lehetséges. Örülnék, ha ezt vinnék tovább felnőve is, a művészet szeretetén kívül. Ahogy az empátiát is, ami szintén jellemző eleme az előadásoknak, hiszen nemcsak én fordulok így feléjük, ők is így viszonyulnak egymáshoz. Nagy öröm, hogy több család is már kezdettől a koncertek látogatója, rengeteg üzenetet kapok tőlük. Fontosak a visszajelzések, az, hogy mennyire sikerült a művészet iránti érdeklődést, igényt fölkeltenem. Jó volna más területen is komplexen gondolkodni. A tanórán hallottak másképp rögzülnének, ha például összekötnénk a történelmi tényeket azzal, hogy milyen zeneművek, festmények, irodalmi alkotások születtek abban a korban… Bár számomra is fontos a testmozgás, mégis úgy érzem, a heti öt testnevelésóra aránytalanul sok az egyetlen énekórával szemben… Több haszna volna a művészeti nevelés bővítésének.
 

Már két esztendeje tanít a Zeneakadémia Rendkívüli Tehetségek Képzőjében, amelynek annak idején maga is hallgatója volt. Mennyiben mások az ottani gyerekek?

Ők nagyon elhivatottak, a zene természetes és fontos része az életüknek. A velük töltött időt kevésnek tartom, nekem még heti kétszer másfél órás főtárgy óráim voltak, ma pedig csak hatvan percet dolgozhatunk együtt. De az órákra is igyekszem azt a gondolkodásmódot bevinni, amely a gyerekkoncertjeimet jellemzi:

minél színesebben tálalni a zenei anyagot, hiszen ezt sajátítottam el én is a mestereimtől, Kurtág Györgytől, Rados Ferenctől, Földes Imrétől.

Az évek során pedig tanárként azt is megtanultam – számtalan kurzust tartva szerte a világban –, hogy nincs általános recept, minden gyerekhez más módszer kell. Számomra a flexibilitás a tanítás alapja. Ars poeticámmá vált, hogy a gyerekekben az az egyforma, hogy mindegyikük teljesen különböző. Minden órán tanulok tőlük arról, hogyan lehet még érdekesebben, még személyhez szólóbban elmondani, megmutatni mindazt, amit egy darabról gondolok, úgy, hogy párbeszéd alakuljon ki közöttünk, s önálló gondolkodás. Ahhoz ugyanis, hogy egészséges lelkületű, egymásra odafigyelő, a játék örömét, az élet szépségeit meglátó, értékelő emberekké váljanak, szükség van minderre.

Az összművészet azokon a fesztiválokon is jelen van, amelyeket férjével, Várjon Dénessel irányít, életre hív. A kamara.hu mellett idén az Arcus Temporumon ugyancsak művészeti vezetői posztot töltenek be.

Korábban is többször fellépői lehettünk a sorozatnak, így nagy öröm és megtiszteltetés, hogy felkértek bennünket erre a posztra. Az idei, XXI. sorozat tematikája a Kert, mely gyönyörű, sokféle jelentést magában hordozó téma. A zenei program mindig két komponistára épül, s mi két, számunkra fontos német zeneszerzőt választottunk, Felix Mendelssohn Bartholdyt és kortársunkat, Jörg Widmannt. Évek óta foglalkozom a Mendelssohn család életével, korábban született egy zenés színházi darabom is Levélbeszélgetés címmel, amely Felix és nővére, Fanny Mendelssohn levelezésére, naplóbejegyzéseire épül. Jörg Widmann pedig régi, kedves muzsikus barátunk, aki Mendelssohn egyik leghitelesebb tolmácsolója, neves zeneszerző és Dénes egyik legfontosabb kamarapartnere. Boldogság, hogy itt lesz velünk a fesztiválon augusztus 22. és 24. között, ahol olyan művészek lépnek majd fel, mint Nicolas Altstaedt, a Chamber Orchestra of Europe és Csővári Csilla. Ősszel pedig a kamara.hu is izgalmas változáson megy keresztül. Eddig mindig egy-egy számunkra kedves regény köré szerkesztettük a kamarazenei fesztivált, s tíz esztendő elteltével döntöttünk a változás mellett. Mostantól személyiségek köré épül a program, s elsőnek Pablo Casalst választottuk, akinek élete irányadó és példaértékű számunkra. Természetesen a mostani sorozat is összművészeti lesz novemberben a Zeneakadémián, irodalommal, képekkel és sok-sok kamarazenével.

 

Nyitókép: Simon Izabella gyermekoncert pódiumán
Fotó: Hrotkó Bálint/Simon Izabella engedélyével archívumából