Egy esztendeje azt nyilatkozta, nem hiányzik a pódium, élvezi a nyugdíjas éveit, a főzést, a takarítást, a kertészkedést. Most azonban az Operettszínház két előadásának színlapján is balettmesterként olvasni a nevét, és egy balettiskolában tanít…
A színpadtól sok éve elbúcsúztam, és tényleg nem hiányzik. Hiszen ahogy múlnak az évek, az ember azt tapasztalja, ami tegnap működött, az ma már nem megy. Nézem most az előadásokat az Operettben, a sok egykori tanítványomat, szinte már elképzelni sem tudom, hogy valaha én is táncoltam mindazt, amit ezek a fiatalok… Ahogy telt az idő, s Spartacusból Batiatus, Mercutióból Capulet lettem, megbarátkoztam már a halványuló reflektorfénnyel. Soha nem okozott bennem törést. Hiszen egy előadásban minden figurának megvan a maga szerepe, amit jól kell megformálni, hogy hasson a produkció. Az, hogy A diótörő és a Korhatár nélkül című balett-összeállítás balettmestere lettem, annak köszönhető, hogy még mindig érdekel, foglalkoztat a tánc, figyelemmel kísérem az előadásokat.
Elég határozott véleményt formálok mindenről, amit látok.
Kíváncsi voltam a szegedi Hófehérke-produkcióra is, ott találkoztam Babácsi Benjaminnal, az Operett táncosával és Apáti Bencével, a teátrum balettigazgatójával, aki megkérdezte, lenne-e kedvem tanítani. Szívesen mondtam igent, megtisztelőnek érzem, hogy ezek a fiatalok bíznak bennem, velem akarnak dolgozni, így át tudok adni valamit a tapasztalataimból, hogy a múltam megkönnyítse a jövőjüket. Korábban is elláttam már balettmesteri feladatokat, s öröm volt ifjú Harangozó Gyula koreográfiájában dolgozni, vagy A hattyúk tava, a Makrancos Kata, a Spartacus pas de deux-ivel foglalkozni. Bízom benne, hogy folytatódik a közös munka.
Az előadásokról szóló kritikák szerint az Operettben újabb klasszikus társulat születik.
Így látom magam is, s ennek nagyon örülök. A formálódó együttesben sok kiváló, már komoly tapasztalatokkal rendelkező balettművész van, és a Táncművészeti Egyetem tehetséges végzősei közül is többen kezdik karrierjüket ebben a társulatban. Egy ekkora városban, mint Budapest, elfér még egy klasszikus balettegyüttes. Temérdek előadást tartanak, szinte minden produkcióban színpadra lépnek, ez is segíti, hogy társulattá váljanak. Ha visszatekintek a pályámra, szerencsésnek érzem magam, hogy harmincesztendős táncosi karrierem alatt részese lehettem a dalszínház aranykorának, hogy kivételes énekesekkel, karmesterekkel dolgozhattam. Abban a korszakban, amikor még létezett az Operaklub, ahol együtt lehetett ebédelni a kollégákkal, meg lehetett ismerni a partnereket, ahol az ember a próbák után hallgathatta a nagyokat: Házy Erzsébetet, Takács Paulát, Melis Györgyöt. S az, hogy ezáltal közösség született, visszahatott az előadások minőségére is, ezektől a kapcsolatoktól mássá vált a színpadi viszony. Most, a közös munka során azt tapasztaltam, hogy ezt az utat járja az operettes társulat is.
Nemcsak balettmester, tanítani is kezdett egy magániskolában, ahol felnőttek a növendékei. Ön, aki táncosként bejárta a világot, fellépett a New York-i MET-ben, a Sydney Operaházban, a milánói Scalában, és sok éven keresztül volt oktatója a Táncművészeti Egyetemnek, szívesen foglalkozik műkedvelőkkel?
Lehet, hogy meglepő, de igen. Kolléganőm, Barna Mónika alapított egy balettiskolát, s felkért, jöjjek tanítani. Elképesztő élményt jelent számomra, hogy különböző korú, foglalkozású emberek hetente egy vagy két délutánjukat arra áldozzák, hogy közelebbről megismerjék, megtapasztalják a klasszikus balettet. Hogy jönnek izzadni, szenvedni mindezért. Már az első foglalkozásokon elmondom, előre is elnézést kérek azoktól, akiket javítani fogok, de nálunk tényleg meg fogják ismerni az alapokat, mert nemcsak látszatoktatás folyik. S ha azt tapasztalom, hogy valaki minden tőle telhetőt megtesz, figyeli az instrukciókat, és ezáltal csak egyetlen milliméterrel is magasabbra emeli a lábát, mint korábban, akkor azt érzem, érdemes. Amikor egy olyan csoportnál, amelyben a tagoknak előtte fogalmuk sem volt a balettről, azt látom, kezdik megérezni, hol van az egyes pozíció, mik a hangsúlyok… Azon is dolgozunk, hogy ne csak gyakoroljanak, hanem szülessen majd egy-egy olyan produkció is, amelyben megmutathatják a tudásukat. Hogy a balett-teremben ne csak az alaplépéseket, a tendut, a pliét gyakorolják. Tudom magamról, hogy annak idején ezt mennyire utáltam az iskolában, ezért is voltak olyan rettenetesen nehezek az első évek. Később váltam csak tudatossá… Egyébként, amikor külföldön kezdtem el tanítani, ott sem volt mindenki profi. Tisztelem a lelkesedésüket, és számomra is kihívás, hogy hogyan vezessem be őket ebbe a világba, mit mondjak nekik, hogy valóban fejlődjenek. Értékelem az akaratukat. De tényleg nem kerestem magamnak tennivalót, jól el tudnám tölteni otthon nyugdíjasként a napokat azzal, hogy nézem, hogyan nő a fű…
Közben azért tavaly nyolc verseny zsűrijébe is hivatalos volt…
Amelyek mind elmaradtak a pandémia miatt. Sajnáltam, hogy nem mehettem el Szöulba, New Yorkba, Thesszalonikibe. Remélem, lassan újraindul ezen a téren is az élet. Persze, élvezem ezeket a feladatokat, szívesen zsűrizek, találkozom a kollégákkal, figyelem, hogy hol, milyen módszerekkel tanítanak, mire képesek a mai tehetségek. Ötvennégy esztendővel ezelőtt léptem be az Állami Balett Intézet kapuján, azóta erről szól az életem.
Tavaly kapta meg a Magyar Táncművészek Szövetségének Életműdíját, a kitüntetést azonban a vírusveszély miatt csak ezen a nyáron adták át. Ahogy látom, nemcsak akkor, most is megünnepelte.
Meglepett és meghatott ez az elismerés. Nem számítottam rá, de így voltam minden korábbi kitüntetéssel is. Amikor a Kossuth-díj miatt telefonáltak, akkor is azt hittem, csak viccelődik velem valaki. Úgy vélem, az ember soha nem azért dolgozik, hogy díjat kapjon érte, hanem az előadásért, a tánc öröméért. Azért, hogy lássa a publikum katarzisát, vagy hogy feltűnjön egy aprócska fénypont a nézőtér sötétjében, a művészpáholyban… Seregi László ugyanis mindig megnézte a koreográfiáit, s ha elégedett volt, kattintott egyet az öngyújtóján. Ha visszatekintek a pályámra, nemcsak minden szerepet, posztot, de díjat is megkaptam már. Sokáig azzal tréfálkoztam, hogy csak az Oscar-díj hiányzik. Aztán rájöttem, abból is akad itthon kettő. Az egyiket a Pártay Lilla koreográfiájában megformált Othellóért kaptam a partnernőmtől, a másik felirata pedig az: The best teacher – azaz a legjobb tanár. Los Angelesből hozta az egyik korábbi táncművészetis tanítványom. Számomra értékesebbek, mint az igazi…
Borítókép: Szakály György
Fotó: Zih Zsolt/MTVA
