Már egy ideje azon gondolkozom, milyen más lehet a befogadásélményem, ha úgy megyek el a Guns N’ Roses budapesti koncertjére, hogy behatóan ismerem az amerikai hard rock együttes történetét és munkásságát. Aztán eszembe jut, hogy el sem tudom képzelni, vajon milyen előadó vagy zenekar kellene ahhoz, hogy igazán elérje a magyarok ingerküszöbét, milyen típusú marketingre vagy barátságos jegyárakra lenne szükség ahhoz, hogy megteljen Magyarország legnagyobb befogadóképességű, sport-, illetve zenei rendezvények lebonyolítására egyaránt alkalmas helyszíne. Abban a sorban, ahol ülök, szinte csak külföldiek – ukránok, lengyelek, csehek, szerbek és németek – vannak, miközben a lelátók körülbelül fele üres, csak a küzdőtér telik meg.
Az előzenekarként érkező Public Enemy fellépésével kapcsolatban egyrészt úgy érezni, mintha nem a Guns N’ Roses budapesti közönségének szólna (relatíve kevesen hallgatják őket, tulajdonképpen csak a színpad előttieket tudják igazán bevonni), másrészt pedig érdekes felismerés, hogy az 1980-as évek legendás hiphop formációja – Chuck D és Flavor Flav a hatvanas éveik közepén járnak, DJ Lord ötvenéves – tökéletes hangulatot képes teremteni, magas szinten minőségi szórakozást nyújt (három és fél évtized után is aktív részvételre készteti a közönség nyitottabb felét a Fight the Power című dühös-energikus polgárjogi daluk, amelyet Spike Lee Szemet szemért című Oscar-jelölt filmjéhez írtak). Háromnegyed hétkor elhagyják a színpadot, fél órával később pedig megérkezik
Michael „Duff” McKagan basszus- és Richard Fortus ritmusgitáros, Melissa Reese és Dizzy Reed a billentyűs hangszerekhez, Isaac Carpenter a dobokhoz (a tizenkilenc év után távozó Frank Ferrer helyét vette át), majd a valamennyi zenei lap által a világ legjobb gitárosai közé emelt Slash és az egykor öt-hatoktávos hangterjedelmében a többi rockelőadó közül kitűnni tudó Axl Rose is.
A közönség nagy része még sörért áll sorba a büfék előtt vagy az Aréna környékén: nem hitték volna, hogy a tervezett negyed nyolcas kezdéshez képest „csak” alig tíz percet késnek azok a zenészek, akik a nyolcvanas években akár három órát is várakoztatták a rajongóikat.
Koncert az Arénában
A szerző felvétele
Nem változtatva az elmúlt két év hagyományán a Welcome to the Jungle indítja a bulit, az 1987-es debütálóalbum, az Appetite for Destruction nyitódala – Slash önéletrajzi könyve szerint körülbelül három óra alatt írták – fantasztikus, de a Puskás Arénában elhangzó verzió alulmúlja az eredeti vagy más koncerteken felcsendülő változatot. A súlyos alkohol- és kábítószer-problémákat remélhetőleg sikeresen leküzdő, időnként súlyos fizikai és mentális panaszokkal is harcoló Axl Rose teljesítménye éppúgy ingadozik, mint ahogyan arra számítani lehetett (bár a hangja – a közösségi médiában terjedő gúnyos videómontázsokból és mémekből is tudható – már hosszabb ideje nem a régi, az első néhány szám a többinél sokkal jobban megizzasztotta). De gyaníthatóan a hangosítás felel azért, hogy az idővel tényleg kifulladó, néha falzettszerű hangját ennyire elnyomják a gitárok (azért nehéz bánkódni, ha a cilinderes Slash mindig virtuóz teljesítményéről van szó) – nem most először. Ma persze nem egy Freddy Mercuryéhez, Stevie Wonderéhez vagy Bruce Dickinsonéhoz fogható énekhang miatt érkeztünk, hanem egy valódi koncertélményért.
Az éppen negyven éve alapított, kilenc éve az eredeti tagokkal turnézó Guns N’ Roses idei Because What You Want & What You Get Are Two Completely Different Things Tour (Vágy és valóság – két külön világ) elnevezésű turnéja a rocktörténet ikonikus dalait aktív színpadi jelenléttel, tudatos technikai-művészeti szándékkal, Axl Rose megosztó, mégis karakteres énekhangjával és Slash nagyszerű gitárjátékával tárja a hallgatóság elé.
A világ egyik leghíresebb hard rock zenekarának negyedik budapesti fellépése hozza az alapkövetelményt: a harminckét (!) felcsendülő dal között ott vannak az olyan megkerülhetetlen slágerek, mint a Knockin’ on Heaven’s Door, a Sweet Child o’ Mine, a November Rain és a koncertzáró Paradise City. Amellett, hogy a műsorlista biztos pontjait nem mindig ugyanabban a sorrendben adják elő minden koncerten, ott vannak a nem megszokott választások: a zenekar jellegzetes világát kicsit puhító, igazi örömzenélős rockballada, a Used to Love Her 1988-ból, a 2021-es Absurd (felcsendül a korábbi „párja”, a hosszabb játékidejű és komoly dalszöveggel a hatalom ellen szóló Chinese Democracy is), a koncerteken ritkán hallható Prostitute, valamint két turnédebüt: a korai Shadow of Your Love és a nem olyan régi There Was a Time.
A szerző felvétele
Talán így lenne érdemes visszatérnie minden hard-, alternatív- vagy glamrock zenekarnak. A The Smashing Pumpkins, az Oasis és a Genesis, sőt még a Aerosmith is példát vehetne.
Nyitókép: A Guns N’ Roses a budapesti Arénában
Fotóforrás: Live Nation engedélyével
