Idén januárban jelentette meg a Netflix nyolcrészes sorozatát, a már nevében is okkult csengésű 81-es számú archívumot. Az alkotás egy archivátorról szól, akit egy titokzatos mecénás felkér arra, hogy állítson helyre egy évtizedekkel korábbi tűzvészből kimentett videokazettagyűjteményt. A fizetés több mint kedvező, cserébe csupán annyi áldozatot kell hoznia, hogy hónapokig egy elszigetelt házban, egyedül kell végeznie a munkáját. A látszólagos rutinfeladat azonban hamar rémálommá válik. A felvételeken zavaros és ijesztő alakokat, hátborzongató szeánszokat és rituálékat, sőt emberáldozatokat lát. És még csak nem is ezek a legszörnyűbb dolgok, amikkel szembesülnie kell. A videók szereplői szólítgatni kezdik, érintkezésbe lépnek vele, fenyegetik, bántalmazzák, mintha nem is filmet nézne, hanem a számítógép ablakán keresztül egy másik világgal lépne kapcsolatba.
Talán ennyiből is érezhető, hogy
a sorozat, ha nem is új, de meglehetősen ritkán elővett témát dolgoz fel: az okkultizmus és a filmvilág kapcsolatát.
Első rátekintésre a mai kor szülöttje általában nem ébred rá erre az egyébként teljesen nyilvánvaló párhuzamra. Pedig jelen van. Mit is gondoltak a régiek a spiritiszta szeánszokról? Azt, hogy újra érintkezésbe léphetnek elhunyt szeretteikkel vagy általuk tisztelt, de az élők soraiban már szintén nem fellelhető tekintélyekkel.
És mit csinál a videó vagy a film? Pontosan ugyanezt.
Száz évvel ezelőtt élt színészek szavalják el verseiket nekünk újra és újra, történelemkönyvekből ismert politikusok ismétlik el beszédeiket, mostanra koporsóban fekvő művészek élő képmásai avatnak be alkotásaik mondanivalójába. Ma már nincs szeánsz (hacsak nem tekintjük a popcornnal és kólával kanapéjába süppedő tévénéző viselkedését is egyfajta rituálénak), nem gyújtunk gyertyákat, asztal köré sem ülünk, furcsa szövegeket sem mormolunk. Csak bekapcsoljuk a készüléket, és máris elénk tárul egy sajátos kísértetvilág. Számunkra nem létező, meghalt vagy nem is ismert személyek elevenednek meg a képernyőn. Megszólítanak, új információkat közölnek, sugalmaznak dolgokat. Hovatovább, újabban azok a technológiai megoldások is egyre népszerűbbek, ahol a virtuálisan rekonstruált személlyel szóba lehet elegyedni.
Ha nem vesszük figyelembe, hogy az egyiket rituálék, a másikat pedig a technológia révén idézik elő, találunk a két jelenségben valami kísértetiesen hasonlót.
Ha nagyvonalúan átsiklunk néhány karakter életszerűtlen, időnként egyenesen bosszantó viselkedésén, valamint egy-két erőltetett fordulaton, egy olyan sorozattal találjuk szembe magunkat, ami kitűnő gondolatébresztőként szolgálhat e méltatlanul elhanyagolt témakörben.
