Az élő magyar irodalomról hasonló helyzetképet adhatunk, mint a futballról. Közönségük is nagyságrendileg azonos létszámú, ha a könyvesboltokat és a lelátókat vetítem egymásra. Bár kevés a profi tollforgató, odahaza tízmillió költő rúgja a bőrt, dekázgat a szótagokkal; jobbára anélkül, hogy megvizsgálnák, miként cseleznek a líra Puskásai. A magyar irodalom világraszóló teljesítményeit éljük, emésztjük föl napról napra, pedig arany- és ezüstkorszaka nemrég ért véget. Lezárulnak, ám mintha be is zárulnának a nagy életművek, akár járványidőszakban az országhatárok. Az irodalmi hagyomány parlagon hever, kivonták a művelés alól.

1989-ben jelent meg Kálmán C. György pamfletje: Mi a bajom Nagy Lászlóval? Ez a cikk (több másikkal együtt) a politikai és az esztétikai mércék gátlástalan elegyítésével hosszú időre meghatározta az irodalomról való hamis beszédmódokat, kiosztotta a szerepeket. Nagy László a költői én ismeretelméleti optimizmusát, rendíthetetlen hatalmát képviselő stílus szimbólumaként nemcsak az esztétikai szempontból elavult tradíciót, a „maradiságot”, hanem egyúttal a nemzeti elkötelezettségű, „haladásellenes” politikai világnézetet is jelölte. A rendszerváltozás óta uralkodó esztétikai ideológia egy progresszívnek nevezett politikai identitás szolgálatába állította az élő irodalmat: a költői stílus kiérlelése maga a pártmunka. Ekként, a minőségelv alárendelésével sorolták be a költőket a „rossz” és a „jó” irodalom kategóriáiba. A hivatalos magyar irodalomkritika ezzel az eljárással építette föl azt a piramisszerű kánont, amelynek különböző szintjein a szerzők, legalábbis – közkeletű kifejezéssel élve – a „liberálisok”, elhelyezhetők és listázhatók. A szerző világnézetileg, közéleti tevékenysége révén, sőt, publicisztikáiban is lehet liberális, de vajon mitől válik liberálissá költői világnézete, poétikája? Indulásom Nagy László szellemi örökségét vallotta magáénak, emiatt a kritikusok egyszerre tették nyilvánvalóvá politikai hovatartozásomat, valamint azt, hogy Petri György vagy Tandori Dezső poétikáit nem érem föl ésszel. Amikor pedig megírtam, hogy számomra mindhárman fontos igazodási pontok, még ha Nagy László alkatilag és személyes okokból a legfontosabb, a szakma hamar szembesített a bevett értelmiségi toposszal. Minek hízelegsz amazoknak, ha úgysem vesznek be a maguk piramisába, ráadásul emezek sem fognak többé favorizálni?

Igen ám, de miért magától értetődő, hogy a költő – akinek vállalkozása a létezés egészét érinti, az életét teszi kockára – ócska fogalompárok előtt kapitulál? Kétségtelen, hogy ez az intellektuálisan dicséretes, politikailag naiv nézet aszimmetrikusan alakította az olvasmányokat. Az úgynevezett liberálisok – a példa kedvéért szorítkozzunk a költészetre – nem vettek tudomást a „nemzeti” oldalról; Nagy Lászlót és Csoóri Sándort azért őrizték meg az utókornak, hogy bemutathassák (kipellengérezhessék) a „folytathatatlan hagyományt”. Emezek viszont, mi – mondom, mondjuk többes szám első személyben – nem iktatták – iktattuk – ki amazokat, Petrit vagy Tandorit a kollektív tudatból.

Kálmán C. pamfletjének idején két, szellemileg egyen-ragúan felvértezett tábor arcvonala rajzolódott ki. Itt is, ott is jelentős alkotókkal. Mára pedig a két tábor tagjai – ők és mi – egyszerre dobálták – dobáltuk – el a szellemi vérteket. A hagyomány átörökítése – futballhasonlattal: az utánpótlásképzés –, ama „megszüntetve megőrzés” mindkét oldal számára túlságosan nehéznek bizonyult; trikolór alatt vagy anélkül egyaránt könnyebb a szórakoztatóipar igényeinek kielégítése vagy a politikai hisztériakeltés. Amazok hamis kategória-rendszerükkel lépnek az önfelszámolás útjára, mert a teoretikusan mégoly kifinomult ízlésítélkezés is hiteltelen, ha nem választható el többé a politikai ideológiától. Emezek pedig a szakmából való kiszorítást azzal ellensúlyozzák, hogy fittyet hánynak mindenféle szakmai érvelésre. Ha a kánont az úgynevezett liberálisok írják, övék az értelmezési monopólium, hát váltsuk le az elméleti gondolkodást. „Forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi gyakorlat” – így Lenin. Ebből azonban nem következik, hogy a fogalmi okfejtés a leninizmussal egyenlő; a leninizmus forradalmi gyakorlata viszont, forradalmi elmélet híján – vigyázat! –, a jobb-oldalon is kivitelezhető. Ha a kanonizáló befolyással rendelkező kiadók, folyóiratok, tanszékek mind a liberálisok kezére kerültek, hát váltsuk le a szerkesztést, az irodalomértelmező módszereket, és az irodalmi színvonalról döntsön a többség vagy a hangerő? Íme, a közös bukáshoz vezető különböző utak.

Miért nem alapítunk ehelyett kanonizáló befolyással rendelkező, plurális szemléletű kiadót a nemzeti oldalon, és miért nem teszünk túl képzettségben az egyetemi klikkeken? Régen a nemzetben gondolkodók javának tisztességét az alapozta meg, ami a kultúrpolitikai harcok mezején le is gyöngítette őket, hogy nem a vagy-vagy, hanem az is-is logikáját sajátították el. Riasztó a mai jobboldali kultúrában a szakmai megmérettetés nélkül felkapaszkodott, a minőségelvet teljesen figyelmen kívül hagyó véleményvezérek tartós jelenléte. Táplálja a káros hiedelmet, hogy nemzet és kultúra össze nem egyeztethető.

Tehetséges pályakezdőink pedig sohasem rúgnak labdába.


/Grafika: Szöllősi Géza/