„Hol vagy, István király? Téged magyar kíván!” Szolyván lakó nagynénéimmel, édesanyámmal, nővéremmel és bátyámmal 1959. augusztus 20-án Ungváron sétálva egy tolókocsis ember köszönt ránk ezzel a katolikus nép-
énekből származó sorral. A helyzet váratlansága mély nyomot hagyott bennem. Azóta is gyakran eszembe jut. Mert bizony feltehetjük ma is a kérdést: első szent királyunknak van-e helye az életünkben?

Szent Istvánt elsősorban államalapítóként és egyházszervezőként tartja számon a történetíráson alapuló emlékezet. Ezért a magyarok, különösen az elszakított nemzetrészek számára – ezt akkor Ungváron egy életre megértettem – István király magyarság-
tudatunk alapja, éljünk bármelyik utódállamban.

Törvényeiben a szigort és könyörületességet egymás mellett alkalmazta. Sziklára építette országát és egyházát, amely immár ezer éve ezen az erős fundamentumon él. Van országunk, még ha a történelem viharai erősen megtépázták, és él a keresztény katolikus egyház is. Az ország és az egyházmegyék határai változhattak, de az őket hordozó nemzet és keresztény közösség eddig mindent túlélt.

A török feldúlta Szent Istvánnak és fiának, Szent Imrének és a köréjük temetkező királyainknak székesfehérvári sírját. Szent királyunk ereklyéi a hódoltság alatt szétszóródtak Európában. István védő és áldó jobb keze kétszázötven évvel ezelőtt került vissza az országba Mária Terézia királynő segítségével Raguzából, ahol századokon át őrizték. Budára hozatala külön ünnepet kapott május 30-án.

Ez a kéz nemcsak azt a kardot szorongatta, amellyel az ellene fellázadt csoportokat leverte, hanem ez a kéz osztotta adományait a szegényeknek. Ez a kéz vezette oltárhoz a bajor Gizellát, aki mind az országlásban, az újonnan épített templomok felszerelésében, mind a nevelésben István társa volt, s akit boldogként tisztel nemzedékek sora. Passaui sírját magyar nemzeti színekkel ékesített koszorúk borítják. Ez a kéz kulcsolódott imára akkor, amikor elhunytak gyermekei, s imádkozott egyetlen megmaradt fia, Imre életéért. „Az atyai szeretet lángjától ösztökélve ő maga is erkölcstanító könyvecskét szerkesztett, melyben őszintén és barátian, a lelki intelem igéivel szól hozzá, oktatva…” – mondja a Nagyobb legenda.

Az Intelmek tíz fejezetében – a tízparancsolat mintájára – arra intette fiát, hogy őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházat, kedvelje a főembereket s vitézeket, hozzon igazságos ítéletet, mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, az elődök példáját szem előtt tartsa, imádkozzon, „s a kegyesség, irgalmasság meg a többi erények ékesítsék”. Azokat az elveket hangsúlyozta, amelyek szerint maga is élt. Szívébe véste Imrének, hogy „minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. Arra intette őt, hogy mindig „a szeretetre támaszkodva” forduljon embertársaihoz, „mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”. Mértékletességre, szelídségre, igazságosságra és becsületességre intette, a magánéletben pedig szemérmetességre.

S amikor az utódlásban utolsó reménysége, Imre herceg meghalt, ez a kéz hanyatlott le és fordult a mindenkor segítő Szűz Mária, a Boldogasszony felé könyörögve: ne hagyja veszni a magyarok országát, a magyar nemzetet! Ez Mária-tiszteletünk kezdete. Ők: Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre alkotják a Magyar Szent Családot. Példaképeink lehetnek a szeretetben,
a hűségben, az Istenre hagyatkozásban.

Az Intelmekből kibontható tanácsok mintha nem is ezer évvel ezelőtt íródtak volna, annyira a mának szólnak: szolgálatra, alázatra, hűségre, egymás megbecsülésére, igazságosságra, becsületes életre, Istenfélelemre buzdítanak. Hol vagy, István király? Csak a tőlünk távol álló államalapítóra és egyházszervezőre gondolunk ünnepnapodon, vagy a keresztény emberre és a Magyar Szent Családra is? Erényeidet fel tudjuk idézni, de akarjuk-e követni azokat mindennapjainkban?