A válasz ma még nem tudható. Az előjelek azonban rosszak. A koronavírus-járvány régen látott súlyos kihívások elé állítja a korábban is számos válsághelyzetet megélt európai politikai elitet. Ha meg akarjuk érteni e kihívás természetét, nem tekinthetünk el a történelmi távlatoktól – a racionálisan nehezen értelmezhető magyar kérdés is csak innét válik érthetővé. Nem csoda, ha Schöpflin tanár úr marslakói (lásd a következő cikket! – a szerk.) mit sem értenek a brüsszeli elit cselekedeteiből, és főleg az általuk használt nyelvből: Európa saját történelmi terhei alatt roskadozik.

A II. világháború utáni hidegháborúban a kontinens két részre szakadt. A szovjet érdekszférába került országok nem tudtak fellélegezni – egyik totális hatalom járma alól egy másik uralma alá kerültek. A földrész másik fele nemcsak szabad maradt, de hamarosan a jólét is beköszöntött arrafelé. 1990 után az az illúzió éltette az úgynevezett kelet-európai országokat (amelyek legtöbbször tiltakoztak e minősítés ellen), hogy a nagyhatalmi döntések nyomán kialakult politikai megosztottságnak vége szakad, és ismét egyesülhet Európa két fele. Ám ezek a remények, úgy tűnik, hamisnak bizonyultak. Ráadásul magának e tévhitnek is történeti okai lehetnek. Különböző időzónában élt Németország egyik fele, mint a másik, ahogy a szovjet zóna egésze is más korszakba zuhant vissza, ha a vasfüggönyön túli világhoz hasonlítjuk. Az eltérő múlt is szerepet játszhatott abban, hogy a régi és az új Európa – megint egy olyan felosztás, amely sértő a volt kommunista országok számára – csak látszatra egyesült, valójában továbbra is fennáll a szembenállás.

A régi Európa nem fogadta be az újonnan jötteket. Ma is igaz, amit Czesław Miłosz fogalmazott meg 1980-ban, Nobel-díja átvételekor mondott beszédében: két Európa létezik. A Szolidaritás épp ekkor vívta felemelő és reménytelen küzdelmét a kommunista hatalommal Lengyelországban. Ma is eltérő politikai kultúrával, tapasztalati látóhatárral és gazdasági, pénzügyi potenciállal bír a két fél. Azok, akik ebből hasznot húznak, ma sem érdekeltek e különbség felszámolásában. Ráadásul a nyugati véleményformálókat valamifajta rossz lelkiismeret is nyomasztja, hiszen nemcsak elfogadták a szovjet megszállás tényét, hanem szoros kapcsolatokat ápoltak a kelet-európai kommunista elittel, és ezért még ma is többnyire az ő nézőpontjukból látják a régiót.

A vasfüggöny leomlása óta eltelt három évtized nem gyógyította be a sebeket. Ezzel együtt nem enyhült a régió országainak kisebbrendűségi érzése sem. Elmaradt az európai léptékű történeti igazságtétel. Ehelyett az unió egyik vezetője nemrég egy Marx-szobor ünnepélyes felavatásánál segédkezett.

Nem tűnt el az észak-déli törésvonal sem. Ennek legfontosabb jele, hogy a világjárvány hatására az olasz–spanyol–francia hármas koronavírus-kötvényeket szeretett volna látni, hogy a gazdasági veszteségeiket európai szinten így egyenlítsék ki. Ezáltal szembekerültek a német–holland duóval, amely ennek – saját megtakarításait féltve – a végsőkig ellenállt. Kétségtelen: a déli országok költségvetése fegyelmezetlen, ideértve Franciaországét is. Ám a déliek most joggal érzik úgy, az északiak megtagadták a segítségnyújtást a bajban. A jelek szerint e vita súlyos következményekkel járhat Európa jövőjére nézve. Talán ezt látta be Merkel kancellár, és állítólag változtatott korábbi álláspontján: valamilyen formában már támogathatónak tartja a koronakötvényt.

Mindezen háttér előtt zajlik a magyar-ügy Európában – mozgatórugóit egy marslakó nehezen érthetné meg. Hiszen történelmünk a kulcsa. Ebből fakad, hogy a Fidesz-kormány eltérő víziót fest Európa jövőjéről, mint ami elfogadott a klubban. Ráadásul olyan tabukat sem tisztel, amelyeket a nyugati országok megkérdőjelezhetetlennek tekintenek – ilyen elsősorban is a liberalizmus ideológiája. De idetartozik annak kétségbe vonása is, hogy

a régi Európa kiváltsága, hogy meghatározza, mit jelent a demokrácia vagy a jogállam fogalma. Ezek az elvi kérdések állítják szembe a magyar kormányt a brüsszeli elittel. Ezek magyarázzák a meg-megújuló eljárásokat az ország ellen. Közben a hazai baloldal és az európai véleményformáló elit szoros kapcsolata miatt a nemzeti szabadságharcos retorikát a magyar kormány igen jól tudja hasznosítani saját népszerűsége fenntartására.

Azt azonban látni kell, hogy a járvány következtében elemi erejű gazdasági válság fenyeget. Ebben a helyzetben kell vizsgálnunk a felelősség terheit. A nemzetállam a legkézenfekvőbb cselekvési keret, de az alatta lévő szinteken is van feladat. Szükséges az európai összefogás is (intézményi és államközi formában egyaránt). Sőt, egy világjárvány esetén a globális összefogás sem ördögtől való. De az állami szuverenitást és a hozzá kapcsolódó, a természetjog hagyományos európai elveinek megfelelő, egymástól viszont különböző politikai kultúrákat tiszteletben kell tartani. A politikai közösségek különböző szintjei közötti önkéntes és feladathoz kötött együttműködés megteremtése a cél – a szubszidiaritás katolikus eredetű elvének figyelembevételével.