Képzeljük el: úgy ér véget a II. világháború, hogy Magyarországot nem szállja meg a Vörös Hadsereg, és utána nem épül ki a kommunista diktatúra. Vagy megszállja, de csak tíz évre, és megmenekülünk a szovjet zsarnokságtól, ahogy Ausztria. Ha így történik, bizonyosan nem folyna vita azon nagyjaink megítélését illetően, akikre kisebb-nagyobb mértékben hatottak a kommunizmus eszméi. Ez esetben a kommunizmus nem az életünket kisiklató terrorista rendszer mindent maga alá gyűrő ideológiájaként jelenne meg gondolkodásunkban. Akkor, mint a kommunista rendszer kártételétől megmenekült nyugati feleink, azt elemezhetnénk, hogy a marxizmus a klasszikus német idealista filozófia önmagával szembeforduló vadhajtása-e, elgondolkodhatnánk a marxizmus kapitalizmuskritikájának megszívlelendő igazságain, és azon, hogy miként válhatott a materializmus egyfajta vallási meggyőződéssé. Vitázhatnánk arról, hogy törvényszerű volt-e, hogy ez a XIX. századi,  ábrándos utópizmus erőszakra és rettegésre épülő, tébolyult, működésképtelen, gyilkos diktatúrához vezessen. Aztán csodálkozhatnánk, hogy miként nyerhetett meg lenini–sztálini változatában annyi jó szándékú, értelmes szimpatizánst, akik kezdetben nem akartak mást, mint megteremteni a szabadság, egyenlőség, testvériség és igazságosság birodalmát.

Mert a XX. század elejének fiatal útkeresői nem különböztek más korok ifjúságától, talán csak naivabbak voltak, mert a világtörténelem kivételesen derűlátó időszakában, a tudományok és a technika diadalmenetének kezdetén úgy érezték, hogy a még csodálatosabb világ kibontakozásának útját csak néhány könnyen leküzdhető társadalmi akadály keresztezi. Kommunizmusuk hátterében nem annyira Marx, mint Nietzsche állt, miközben még élt bennük a keresztény Európa öröksége. Ezért akarták minden törekvésüket erkölcsileg igazolni, és végül paradox messianizmusuk egy részüket a forradalmi erőszak kultuszáig vezette.  Aminek működését látva jó néhányuk, mint Orwell vagy Koestler, végleg szembefordult egykori hitével és eszmetársaival.

Ideig-óráig nagyszerű magyar írók és gondolkodók is közel kerültek a kommunizmus örvényéhez, valójában azonban nem lettek rabjai annak a (rém)álomnak, amit ma a kommunizmus szón értünk. Pedig még ez is megeshetett volna. Ne felejtsük el: a századelő a XX. századi romlás nyitányaként kirobbant háborút is nagynak mondta, és minden küzdő fél lelkesen rohant a csataterekre, ahol négy év alatt tömegek tanultak meg gyilkolni. Nem csoda, hogy a háború végeztével a jakobinus diktatúra után bő száz évvel napi gyakorlat lett a politikai racionalitás jegyében történő öldöklés.

Ezt a fenyegetést a háború kitörésének pillanatától érezte Ady és Szabó Dezső, Babits és Móricz, Juhász Gyula és Tersánszky, és folytathatnánk a sort. Nem kétséges, korábban ők is rokonszenveztek azzal a radikalizmussal (vagy éppen zászlóvivői voltak), amelynek egyik ága a kommunizmusba futott. Csakhogy az ő baloldaliságuknak és radikalizmusuknak nem volt köze a Szamuely Tiborok rémtetteihez, majd a koncepciós perekhez és a Gulaghoz, az állami szintű terrorizmushoz, a keresztény évezredek szellemi és erkölcsi értékeinek megsemmisítéséhez.

Ezért az 1919-ben és a negyedszázaddal később hatalomra került magyar kommunizmus megbocsáthatatlan bűneit csak egy olyan gondolkodásmód varrhatja a nemzeti sorskérdések megoldását a baloldalon kereső alkotók nyakába, amelyik kifejezetten a kommunistákat jellemezte, beérve néhány mondatos világmagyarázatokkal, gyűlöletkeltéssel, bűnbakkereséssel, amikor a kulák, a reakciós, az osztályellenség, az ellenforradalmár lehetett célpont. Ám a szovjet megszállás utáni hatalmi rendszer okozta tragédiák jegyében is megbocsáthatatlan szellemi öncsonkítás, ha a magyar művelődés- és eszmetörténet meghatározó alakjait tértől és időtől, történelmi kontextustól elszakadva a kommunizmus vádjával kizárjuk értékeink közül. Az ő állítólagos kommunizmusuk olyan nemzetileg is elkötelezett, demokratikus baloldaliság volt, amelytől a magyarság sorskérdéseinek megoldását remélték.

Ezt ma sokan, egy alapjaiban negatív, sérelmi alapú múltkép jegyében nem így látják. De fogalma sincs a kommunizmusról annak, aki azt hiszi, hogy a baloldaliság volt a lényege. Éppen ellenkezőleg: legfőbb ellenségének mindig is a tényleges baloldal számított: nem működhettek uralma idején valódi szakszervezetek, semmiféle tényleges szabadságjog nem érvényesült.

A magyar baloldaliság hagyományát már csak ezért sem szabad megbélyegezni, hanem ki kell szabadítani a kommunista hazugságok szövevényéből. Baloldali útkeresők nélkül ma nem lenne demokrácia Magyarországon. A teljesség legcsekélyebb igénye nélkül hadd hivatkozzak József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Tamási Áron, Ferenczy Béni, Bartók Béla nevére is. Azokéra, akiknek szellemisége nélkül sohasem robban ki 1956 forradalma: mert a kommunizmussal szembeni szellemi ellenállásnak az ő baloldaliságuk jelentette a leghatásosabb fegyverét.

/Indulókép:  Drozdik Orsolya: Szempillantás sóhajtás, 1977, zselatinos ezüst (próbacsíkok) a művész fotója/