Ahol még cserépkályhával fűtenek, nem dobják ki az újságpapírt, mert az nélkülözhetetlen segítség a begyújtásnál. 

A frissebb lapok kerülnek felülre, azok is fogynak hamarabb, így a legalsó rétegben nagyon régiek is lapulhatnak. Az online lapok korában már nem gyarapodik a bejáratott módon a gyűjtemény, tavasszal eljutottam az évtizedek óta érintetlen ősrétegig. 

A nyári rendrakáskor így került a kezembe a legkorábbi darab. Az 1976-os Népszabadság egyik száma Kádár János válaszait adta közre, amelyeket bécsi látogatása végeztével az újságírói kérdésekre adott: diplomatikusan semmitmondó általánosságok követték benne egymást, az enyhülésről, a jószomszédi kapcsolatokról. A párbeszéd szükségességével kapcsolatban a pártvezető megjegyezte, hogy ő kommunistaként is tud beszélgetni „szocialista” (érzékenyebb fülűeknek: szociáldemokrata) vendéglátójával, Bruno Kreiskyvel. (Az a kérdés nem merült fel, hogy kommunistaként miért nevezi pártját Magyar Szocialista Munkáspártnak…) Szó esett az NSZK-ba tervezett látogatásáról, amivel kapcsolatosan közölte, hogy ő ugyan nem szenvedélyes utazó (a tudósító kiemelte, hogy ezeket a szavait derültség fogadta), de ahova el kell mennie, oda el is megy… Kapott, nyilván előre kiszámítva a várható hatást, egy kényesnek számító kérdést is:  miért tartózkodnak Magyarországon szovjet csapatok, amikor az országot baráti államok (köztük a semleges Ausztria) veszik körül? Azt válaszolta, hogy ennek nincsenek belpolitikai okai, a világpolitikai helyzettel magyarázta a jelenlétüket. Okfejtése elején leszögezte, hogy a stratégiai kérdéseket illetően nem szakember, mert katonai pályafutását a „Horthy-fasizmus” idején kezdte mint katonaszökevény, és ezen a területen később sem szerzett érdemeket. (Itt nem kérdezte senki, hogy mit szólt azokhoz a háborús viszonyokhoz, amelyek közepette hatalomba ültették.)

Ennyi új ismeret jegyében visszaraktam a majdani begyújtás kellékei közé a lapot, majd online tájékozódtam a nap eseményeiről. Így értesültem arról, hogy a világszerte végigsöprő szobordöntögetési hullám hatására valaki vörös festékkel öntötte le a budapesti Szabadság téri református templom előcsarnokában megbúvó Horthy-szobrot. (Igaz, két héttel korábban Churchill budapesti szobra is így járt ( …)

Engem nem zavart, amikor a kormányzónak szobrot állítottak, de nem törekedtem volna rá, mert szerintem azt példaként állítható személyiségek érdemelnek, akik kimagasló érdemeikkel tették elhanyagolhatóvá esetleges vétkeiket. Mint például Nagy Imre: neki pártja és nemzete között kellett választania, de ő élete árán is a nemzetet választotta.

Horthy életútját, nem kevés érdemét tisztelve, nem tudom példaértékűnek tekinteni. A kényszerpályára került Magyarország végzetét nem bírta elhárítani: az egymásnak feszülő nagyhatalmak között erre sok esélye nem volt, de azt a keveset sem sikerült megragadnia. Téves helyzetértékelés, az abból következő hibák, gyöngeség – mindez együtt jóvátehetetlennek bizonyult, és a hatalmának utolsó évében a magyarság történelme legsúlyosabb vérveszteségét szenvedte el. Nem gondolom, hogy Horthy bűneként – de a felelőssége vitathatatlan. Már pusztán azért is, mert ő volt az államfő...

Szobrának meggyalázása ennek ellenére tisztességtelen. Híjával van az elemi méltányosságnak és a jó ízlésnek. Ha a rendszerváltás idején tizenöt éves elkövető meggyőződése szerint cselekedett.  Ez rögeszmévé vált előítéletekre, meg nem emésztett gondolatokra, a Rákosi-Kádár-időkből itt maradt zsigeri reflexekre,  a kommunista propaganda meggyőzőerejére épült. Egy olyan országban, amelynek lakossága a rendszer bukása után negyed századdal Kádár Jánost a legkiemelkedőbb magyar államférfiak közé sorolja, és ahol folyamatosan kísértenek a kádárista nosztalgiák, miért is ne hatnának a kommunista korszakban bevésett képzetek több nemzedéken át?

Mert a kommunista hatalom a kezdetektől Horthyval és (állítólagos) rendszerével szemben határozta meg magát. Nem 1944–1945-től, ideológiai értelemben már 1919-től, az első proletárdiktatúra összeomlásától kezdődően. 

A puccsal hatalomra jutott kommunisták sikerüket a forradalom győzelmének vizionálták, bukásukért Horthyt okolták, az ellene irányuló gyűlölet határozta meg identitásukat évtizedeken át, így akarták legitimálni a szovjet megszállók fegyveres erejére alapozott második hatalomátvételüket. Ez a reflex működött Kádárban még 1976-ban is, amikor éppen akkor fasisztázta le Horthyt, amikor a megszálló hadsereg magyarországi tartózkodásával kapcsolatos kérdésre válaszolt.

A kormányzó működéséről, érdemeiről és felelősségéről lehet s kell vitatkozni. A Horthy-ellenes gyűlölet szításából hasznot remélő valahai diktatúra propagandáját ma követő festéköntögető vörös névjegye sokkal inkább a kommunista bűnök bizonyítéka.

/Grafika: Tóth Tamás/