A Hogyan pusztítsuk ki az emberiséget? című interaktív játék létalapja az a tétel, miszerint akit az Úr el akar veszejteni, annak elveszi az eszét. Egy évtizede, az akkori pénzügyi összeomlások idején kiderült, hogy a világban azt tekintik válságnak, amikor úgy kell tenni, mintha normálisak lennénk. Vagyis nem létező pénzből (azaz kölcsönből) nem lehet fölösleges dolgokat venni. Azóta sikerült (ab)normalizálni a helyzetet, így közmegelégedésre ismét megindult az emberiség kollektív öngyilkosságának előkészítése. A múlt évi klímahajcihő harci sikolyai megmutatták, változatlanul a régi játék folyik: miként lehet úgy megváltoztatni mindent, hogy ne változzék semmi.

Mostanában azonban láthatóvá vált az is, hogy talán le lehet mondani arról, ami fölösleges, annak megmaradása érdekében, ami nélkülözhetetlen. Így időlegesen megvalósult az egyre drámaibb felmelegedést okozó gázok kibocsátását csökkentő program. Mi több, némely nagyvárosban élő gyerekek először láthatták, hogy az ég nemcsak a természetfilmekben kék. De akadtak, akik tömegtüntetéseken követelték a visszatérést a régi szép időkhöz, közvetve jelezvén, hogy szmog nélkül nem érdemes élni.

A fenntarthatatlan fejlődés alternatívája azonban nem a fenntartható fejlődés, hanem a fenntartható visszafejlődés: egy olyan egyensúlyi helyzet kialakítása, amelyben nem sérül vállalhatatlan mértékben a mai világ kényelmi szintje, de olyan áron, amit bolygónk talán még el tud viselni.

A következő tanmese, egy köznapi háztartási cikk evolúciójának rövid története, arról szól, miként jutottunk idáig. Nem válasz semmire, de talán segít rájönni, hogy mit kell kérdeznünk.

Súrolni, csiszitelni edényt, kádat, egyebeket mindig kellett, ezt, gondolom, már a sumérok is tudták. Régebbi korokban az emberiség tapasztalati alapon jutott el nagy felismeréseihez, így jött rá, hogy a dolomit nevű kőzet pora kiválóan alkalmas erre a célra, bár aligha tudták miért, és nyilván nem a mai szót használták a megnevezésére. Azt azonban észrevették, hogy annak szemcséi nem karistolják úgy össze edényeiket, mint a máskülönben ugyancsak alkalmatos homok kemény kvarckristályai.

De így vagy úgy súrolni – miként hajózni –, necesse est ma is, azaz súrolóporra szükség volt, van és lesz. Következzék tehát életutam és a súrolópor-forgalmazás párhuzamos életrajza.

Kezdetben volt a zsákos ember. Nem az a gyerekrémítésre használatos alak, aki összeszedi a rossz kisfiúkat és kislányokat, hogy aztán bugyrában ismeretlen helyre deponálja őket. Ez a zsákos ember kora őszönként csöngetett be hozzánk, ajtót nyitó anyám előtt térdre esett, de nem a tisztelettől, hanem mert zsákjából kevés fehér port hintett a réz küszöbsínre, és egy pillanat alatt úgy kifényesítette, mintha aranyból lett volna. A zsákos ember valamelyik Buda környéki faluból érkezett, ahol a valahai patakmederben vagonszámra gyűlt össze a dolomitpor. Összelapátolt belőle egy zsáknyit, és a hiánygazdaság áldásos viszonyai közt pár forintért telitöltött vele nálunk egy rossz fazekat – így vagy két évre el voltunk látva a mindennapi súrolnivalókhoz nélkülözhetetlen matériával. Ezt a rövid korszakot váltotta fel a VIM névre hallgató, papírdobozba csomagolt, talán valami más szerrel is gazdagított, gyári változat, alapanyagát vélhetően ugyanott termelték ki, ahol a zsákos ember ásott előttük. A dolomitmálladék eztán is becsülettel tette a dolgát, papírdoboza nem terhelte a környezetet, gyorsan elbomlott, sokszor már használata során, ilyenkor ki kellett dobni, mert a még benne lévő anyag úgy össze-
csomósodott, hogy kalapáccsal sem lehetett szétverni.

De a fejlődés megállíthatatlannak bizonyult, oldalhajtásaként megjelent a fém VIM-es doboz és az utántöltő zacskó, hogy az első tudományos-technikai forradalom küszöbén átadja helyét a színes, fémből készült alulsó és fedőlappal forgalmazott változatoknak. Nevükben gyakran szerepelt a „-dol” utótag, amely bizonyította jogfolytonosságukat. Áruk – tekintsünk el az inflációtól – mintegy százszorosa lett a zsákos ember forgalmazta elődjükének. Ám csomagolásuk még ezeknek is viszonylag gyorsan lebomlott.

Aztán változott a világ. Előbb jöttek a műanyag dobozos porok, majd a nagy innováció. Tekintve, hogy használatakor a port úgyis jó megnedvesíteni, beköszöntött a folyékony súrolószerek kora. Ezek csak olyan flakonokba tölthetők, amelyek századokig dacolnak az idővel, de – vegyileg szennyezettek lévén – nem szabad a szelektív gyűjtőkonténerekbe dobni őket. Fajlagos áruk elődjeikének majd ötvenszerese, de cserébe több ezer kilométerről érkeznek, vastag kartondobozokban, gondosan lefóliázva.

Így állunk most, gyönyörködve a dolomitpor és a víz vadházasságából született, a súrolószerek egyetemes történetét megkoronázó, folyékony szereinkben. A további fejlődés határa maga a végtelen, és a jövő kiszámíthatatlan. Az viszont biztos, hogy a csillagokat nem érdekli, él-e az általunk Földnek nevezett bolygón egy furcsa,(un)intelligens lény.

/Illusztráció: Baráth Ferenc/